Mert nem érti.

Mert eddig megkapta. Természetesnek gondolta.

Most pedig megváltozott az egyensúly. Te borítottad fel. Te hálátlan nőszemély.

S nem érti. Fel sem fogja. Ha eddig működött, most miért változtatni rajta?

Neki így volt kényelmes, kielégítő és tökéletes.

Ja, hogy neked nem? Az nem az övé.

Az a te megélésed, s mint ilyen, számára ismeretlen, érdektelen.

Ő adjon a sajátjából, hogy neked kicsit több legyen? Nem akar. Mert az feláldozott haszon, kényelem, s könnyen kellemetlen munkával járhat, s ezt mindaddig kerüli, míg..

Míg nem látja azt, hogy elszakadt a kötél. Akkor aztán csomózgatni kezdené. Néha még sikerül, máskor nem. Attól függ, mennyire lengett ki a mérleg annak idején.

Értsd meg őt. ...

Mosolyogva indultam el dolgozni. Ugyan tudtam, hogy hosszú és fárasztó nap lesz, de nem tehetek róla: vigyorogtam.

Olyan jól éreztem magam délelőtt, jókat nevettem.. Miatta, ha be akarom vallani, legalább saját magamnak.

Napok óta beszélünk, reggel-délben-este, és annyira egy rugóra jár az agyunk, hogy hihetetlen. Végre valaki, aki nem csak normálisan néz ki, de van humora, szarkazmusa és megfelelő helyesírása is!

Gábornak hívják, 45 éves, és a közeli nagyvárosban lakik, autószerelő. Neten, az egyik főzős csoportban találtuk meg egymást. Először csak a kommentjei stílusa tűnt fel, ritkán, ám annál erőteljesebben. Majd, miután nagyjából az ötödik értelmes, de valahogy vicces-meghökkentő kommentjét, és saját posztját is ...

Visszafelé sétáltunk.

Négyesben. Ahogy mindig szoktunk.

Lenéztem a lábamra, és gyorsan át is suhant a gondolat, ami mindannyiszor, ha tükröződő felületben, vagy épp szemtől lábban látom: Jesszus. Milyen csálé. S mostanában még inkább. Romlott a télen.

Gondoltam egyet, és erőszakolt figyelemmel a balra koncentráltam, és egyenesbe állítva mentem tovább. Pár lépés kellett csupán, hogy kényelmetlen legyen. Az egész lábszáram befeszült, más izmok kezdtek el dolgozni, és lassítanom kellett. Már amennyire a két kutyával a póráz végén lehetett. Abnormálisnak éreztem a normálist. S felvetődött, hogy van ennek vajon értelme? Jót teszek vele? Segít rajta hosszútávon, ha mintegy kínzás, olyan mozdulatot, tartást erőltetek, ami ...

Írok a jóról.

Kértétek. Íme egy. Ami olyan kis semmiség volt, mégis egy apró nap fénypontja lett.

Ráadásul olyannal történt, akinek még a nevét sem tudom. Mégis rendszeresen játszottunk. Már tudtam a tánclépéseket. És egy idő után már vártam, a lehetőséget kutattam, hogy megtörténjen.

Először csak épp, hogy mintegy kötelesség, ami belé írva volt, megtette. A buszon történt, a hátsó sorok között. Előtte tán tucatszor lehettünk egy helyen, egy időben, mégis elmaradt a dolog. Mert ő hátul, én pedig elől voltam. Épp elég volt ez ahhoz, hogy meghiúsuljon az, ami később oly üde színfolt lett. Nekem legalábbis.

De megtörtént az első, mikor egy nap leghátulra keveredtem. Előreengedett. Én meglepődtem, de ...

Amíg rá figyeltem,

Úgy éreztem,

Jó volt minden.

De ahogy magamba néztem,

Ráeszméltem: közel sem.

Hajlamos vagyok

A hiperfókuszt arra a személyre tenni

Aki őszintén, szívből érdekel engem.

De a hibát ott követtem el régen,

Hogy ezáltal saját magamról megfeledkeztem.

S míg neki adtam mindenemet:

Figyelmem, kérdéseim, érdeklődésem,

Mosolyaim, gondolataim teljes körét,

Nekem végül nem jutott semmi.

Órák, napok, hónapok teltek el,

S azt vettem észre egyszer csak,

Hogy én teljesen felolvadtam.

S mintegy kísérő személy, aki őt szolgálja ki

Érdeklődés hiánya miatt észrevétlenné váltam.

S míg nem voltam rendben magammal,

Évekig képes voltam ilyen helyzetekben maradni.

Mert azt ...

- Haragszol?

- Nem.

- De látom, hogy valami bajod van megint..

Ránéztem, miközben hazafelé tartottunk a kocsiban. Ő vezetett, én az anyósülésen ültem. Épp kifelé bámultam a szántőföldekre, mikor nekem szegezte a kérdést.

Bajod van.. Mondta.. Mintha bizony ez csak az enyém volna. Habár, kezdek rájönni, hogy ez talán így is van. Talán csak az enyém. Talán csak nekem fáj, nekem marja a szívem, önbecsülésem, bizalmamat, s neki ez semmit sem jelent. Mert ha közös lenne a fájdalom, akkor a megoldásra ő is törekedne. De nem így van. Mióta megtörtént az első találkozás, néhány hete, azóta egyszer sem mutatta, hogy megértené, mi a probléma, baj vele. Jobban mondva de, mert a szájával néha már mondja, de a tetteiben, döntéseiben ...

Mi történt az utóbbi ötven évben? Hogy fordult ekkorát a világ rendje, ilyen gyorsan, ennyire dokumentálhatóan? Vajon a nagyjából 4,7 milliárd éve, mióta számolni lehet vele, volt-e ekkora változás, ilyen gyorsan a története során?

Mert új világ van, legalábbis az emberek illetően. A természet lassabb lenne, ráérősebb, türelmesebb. Mi gyorsítottuk fel, kétségtelen. Mert mi, mi sietünk, rohanunk, akarunk, fejlődünk. Hogy előre vagy visszafelé, az örök vita tárgya lett.

Mások az évszakok, szinte határtalanok és kiszámíthatatlanok.

Tavasszal van hó, télen barnító napsütés, ősszel kevés víz, nyáron pedig sivatagi hőhullám és viharverés. Déli gyümölcsöket kezdenek ültetni, termelni, de fagykár ellen tavasszal még ...

Sokat gondolkodtam mostanában arról, hogy miként jobb az életünk. Ha nem tudjuk, hogy van valami bajunk, betegségünk, hiányunk, vagy ha egy nap tisztába kerülünk vele?

És épp a héten az egyik munkatársammal is szóba jött ez egy vicces beszélgetés alkalmával. Ő nem akarta tudni, amire én felhívtam a figyelmét, és elnevetgéltünk ezen egy keveset. Nem tudta, hogy jelenleg épp ez kitölti a gondolataim nagy részét, ugyanis nem tehetek róla: folyton figyelem magam, pláne munka közben, ahol ezek a dolgok jobban előjönnek.

Nem mondanám, hogy ilyen szempontból életem legjobb időszaka van. És sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire valljam be ezt nektek, de a hitelesség az egyik vesszőparipám, így nem akarom ezt titkolni. Mert az élet szép, ...

Reggel a kávé mellett a személyes profilom emlékeit pörgettem. És elém került egy kép: Schwarzenegger: Visszatértem ikonikus mémje.

11 évvel ezelőtt akkor mentem vissza, Budapestről Szolnok megyébe. Most Zalában, egy szőlőhegyen a kis házikómban a konyhaasztalnál ülve, rigófüttyöt hallgatva idézem fel az akkori életemet.

Mikor befejeztem a Főiskolát, azt követően mentem el szerencsét próbálni . Úgy gondoltam, úgy éreztem, szükséges. Mert ha nem teszem meg, megbánhatom. Ott több a végzettségemnek megfelelő munka, testvérem fent lakott, és az akkori párom is ott dolgozott. Ha nem tetszik, legfeljebb visszajövök. Nem a szívem vitt oda, hanem az eszem, a kíváncsiságom, a bizonyítási vágyam.

Emlékszem, sírva hagytam el a ...