Nem akar komoly kapcsolatot, házasságot, azaz elköteleződni.. Nem is felnőtt igazán, hisz képtelen felelősséget vállalni!

Nem akar gyereket.. Milyen önző, és mennyire nem képes felelősséget vállalni!

Ismerős mondatok? Oké, ezt ritkán hallod/mondod közvetlenül szemtől szembe, de ott van a társaságokan, beszélgetésekben, pusmogva elmondott váll mellett fűzött kommentárokban. Vagy az internet szabad küzdőterében: a kommentszekcióban.

Régen, fiatal(abb) koromban, mikor még ragaszkodni akartam a megszokott, társadalmilag előírt úthoz, s komoly párnak való férfit kerestem, számtalan alkalommal találkoztam olyanokkal, akiken valahogy éreztem: nem akarnak megállapodni, elköteleződni. Nem mindenki volt ilyen, természetesen, voltak sokan hozzám hasonlóak, akik ragaszkodtak a klisékhez: randizás, járás, majd megfelelő időben ásó-kapa-nagyharang, s jöhet a gyerek.

No, megszokottan nem az utóbbiról, hanem a fent bevezetett témáról elmélkedem ebben a szösszenetben.

Találkoztam ugyanis férfiakkal, akik nem, és nem akartak megállni, dönteni. Már a chatelés során is lehetett érezni, ki hogy áll a dolgokhoz, de néhány találkozást követően pláne világos lett a könnyed hangnem. Volt, hogy bosszankodtam, értetlenkedtem, nem értettem. Miért nem?

De azt hiszem, egy valamit már akkor sem tettem: Nem vádaskodtam, hibáztattam, nem akartam benzint locsolva rá máglyán égetni el, csak azért, mert egyáltalán, vagy csak velem nem akart elköteleződni. Nem néztem ezért a sátán fattyának, és nem lettem miattuk férfigyűlölő. Hogy volt-e néha benne csapda, taktika, hogy azért megkapja azt, amit akart, sejtve, hogy én azért többre rendezkedtem volna be? Talán. Akkor okozott is fejtörést, álmatlan estét, kisebb fájdalmat.. De utólag már máshogy látom. S inkább azt bánom, hogy én akartam erőltetni egy olyan dolgot, amit inkább teljes mellbedobással élvezni kellett volna. Tervek, célok, és előre megírt forgatókönyvek helyett.

Mert, ha be akarom vallani őszintén, én ezen helyzeteket igencsak élveztem. Talán ezeket úgy igazán. Olyat mutattak nekem, fiatalon az idősebb férfiak, amit akkor még nem érthettem. Abban a rendszerben, ahol egy átlagos lány felnőni kezd, szóba sem kerül, hogy máshogy is lehet élni, mint komoly kapcsolatban-házasságban. Egyedül is szabadon, elégedetten? Legfeljebb idős asszonyként, ha eltemetted az urad, vagy sok válást követően, korból, külsőből fakadóan háborítatlanul. Anyám két válás után lett végre egyedül boldog, kizárva életéből a hímeket teljesen. De azért engem folyton lökött volna kapcsolatokba, férfiak mellé párkapcsolatba, nehogy egyedül maradjak. Mert azt azért nem szokás.

• Lányom, te egyedül végzed, ha így folytatod! – mondta, s bírált minden szakítás után, pedig ő maga sem maradt volna amellett, akinek végül kiadtam az útját.

S aztán jött egy-két férfi, aki nem és nem akart elköteleződni. Nem ígértek semmit, de ennek ellenére sok hasznosat adtak, mutattak. Valami olyan szabadságról, lazaságról, amit ugyan teljesen nem értettem, de azt hiszem, irigyeltem. S amit akkor még nem sejtettem, de mára már tudni vélek: van, mikor az az igazán felelősségteljes döntés, ha nem vállalunk felelősséget.

Ezt tették csupán ők. Nem hazudtak, de nem is ígértek. Éltek.

S teltek az éveim, a próbálkozásaim, az akarásaim, a kudarcok, a sikerek, a jó és a rossz megélések egyre jobban egymásra épültek. A saját tapasztalataim és másokéi is folyton keveredtek azokkal a mondatokkal, melyeket mások szájából vádlóan hallani:

Nem akar elköteleződni. Ez nem a természet rendje. Ideje lenne megállapodni. Ez nem normális munka, mikor hagyod abba? Ilyet nem szokás kimondani, leírni, maradjál már csendben!

S életemben eljutottam oda én magam is, akár azok a férfiak, akikkel hajdanán én magam is kapcsolódtam: nem akarok elköteleződni. S nem kellett ehhez elhunyt férj, kisemmiző válás, kudarcok és traumák sora. Egész egyszerűen engedtem a testemnek és lelkemnek afelé indulni el, amit helyesnek érez. Nem azért döntöttem így, jobban mondva merem végre kimondani az érzéseimet, hozzáállásomat, hisz nem döntés ez, hanem sugallat talán, - mert rossz (volt) nekem. Hanem mert érzem, hogy jó igazán.

Nagy különbség, higyj nekem!

Önző vagyok, mert úgy élek, ahogy jó nekem? Egy idegen milyen alapon akar helyettem döntéseket hozni, az életemet irányítani? Párkapcsolatom legyen ahelyett, hogy egyedül, megfelelő szabályokkal és biztonsággal élvezem az életemet? Miért is akarja ezt, hacsak nem akar az a személy lenni, aki mellettem akar ebben lenni? Máskülönben mi köze is lenne a párkapcsolati életemhez? Fogja-e helyettem a felelősséget viselni egy gyerek esetén, akit nem tudok, s nem is akarok elhelyezni az életemben? Most legalábbis egyáltalán nem, de őszintén szólva ebben a folyton változó, ismeretlen és bizonytalan világban azt gondolom, a jövőt illetően még úgy sem.. Felelőtlen vagyok, mert nem vállalom a küszködést, harcot, nehézségeket, lemondásokat, gondokat egy olyan szegletének az életnek, amit valójában nem is vágyok?

Mi lesz így a nemzettel, az utókorral, a nyugdíjrendszerrel, a jó génekkel? Mi lesz majd velem, ha öreg leszek, s gyenge? Az élet természetes rendje ellen megyek, én és még pár ezer ember?

Milyen felelőtlenek vagyunk mi, akik nem vállalnak felelősséget.. Érted? Mert amikor ilyen mondatokat vágsz a fejünkhöz, az nem rólunk, hanem rólad szól. Szerintem.

Mert ha neked nehéz volt, szenvedtél, látni akarod, hogy másnak is ez a sors jut. Akkor nem kell ugyanis szembenézni a valósággal: te is dönthettél volna máshogy, csak nem mertél, vagy nem tudtad, hogy jogodban áll megtenni ezt.

Mert félsz, hogy egyedül maradsz, ellátó rendszer nélkül. Mert beteg vagy, mert elfáradtál, mert azt akarod, hogy kiszolgáljanak. Ahogy te is ezt tetted az előtted járt emberekkel. Ha te adtad, elvárod, hogy te is kapjad majd. Mert neked az jár. Szülessenek hát a csok-kölykök, hogy a nyugdíjadat termeljék lelkesen. Elengedheted magad öregként, mert azt hiszed, lesz, aki kiszolgál. Hisz van két-három gyerek, akinek a nyakán elégedetten ugrálhatsz? Satuba fogva őket, hogy ne csak a gyerekeikről, hanem a szüleikről is gondoskodni kelljen. Az ő életükkel amúgy így mi lesz? Erre nem gondoltál? Ha szereted őket, akkor hálával fogadhatod a segítséget, de kutya kötelességed magadról gondoskodni, amennyire lehet, s nem elvárni, hanem legfeljebb megköszönni azt, amit tesznek érted. Bár, ha szeretettel és nem elvárással nevelted fel őket, akkor ezt így is, úgy is megkapod, nyugodj meg.

Látod, hogy vannak sokan, akik nemet mondanak az elvárt párkapcsolatra-házasságra. Hányan voltak olyanok, akikre te magad is ácsingóztál, vágyakoztál, de hasonló elveket követve nemet mondott neked, vagy mást választott, s te akkor sem értetted ezt? S végül meg kellett elégedned egy másikkal, egy kevésbé rosszal.. De mégsem azzal, akit igazán akartál. A kudarc érzésének feldolgozása helyett mennyivel könnyebb szidalmazni a másikat, nem?

Tudod, hosszú út volt eddig eljutni, hogy megértettem és elfogadom, miért volt oly sokáig az az érzés bennem: hogy nem megy. Akartam, mert normálisnak hittem. De valójában csak a felszínt kapargattam, festegettem, szépítgettem.

De egy nap, sok év tanulás és tapasztalás után kalapácsot, vésőt fogtam: és lebontottam az elvárásokat. S rá leltem a magyarázatra, miért voltak bennem mindig is kettős érzelmek.

Van ugyanis társadalmi elvárás- s van saját belső vágy. Nem csak bennem, hanem mindenkiben. S ezeket egyensúlyba helyezni kőkemény és mocskos munka, évekig tarthat, hogy felépüljön, csak az alap. Én levertem a nem kellő részeket, s minden tapasztalat egy szerszám volt ehhez. Azt, hogy mi lesz az építés végén, nem tudom. Vannak tapasztalatok, vágyak, tanulságok, tervek, gondolatok. Amik időnként majd tettekben is mutatkozni fognak.

De most azt tudom leginkább biztosan és őszintén kijelenteni, hogy nem fogok felelősséget vállalni. Egy valakin kívül: magamért. S nem ígérek semmit, de azt be is tartom. A párkapcsolatban, a munkában, a mindenségben.

S ezzel nem azt mondom, hogy egy nap nem lesz máshogy. Nem hirdetem azt az igét, hogy légy felelőtlen, csapodár, semmirekellő, ingyenélő és ilyesmi.

De csak olyat vállalj, amit szívből szeretnél. Anélkül, hogy külső nyomásból máshogy cselekednél. Ne mondj igent se másik emberre, se gyerekre csak azért, mert anyád, a szomszédod, a munkatársad vagy bárki más azt hajtja: ideje lenne megállapodni és felelősségteljes életet élni.

Tudod te, mekkora munka és felelősség a saját életedet szépen, etikusan és boldogan élni? S abban benne maradni? Az önismeret által újabb és újabb dogmákat levetni? Ezt azok nem is tudhatják, akik támadólag és elítélően vágják a fejedhez: nem jól teszed. Mert ők maguk ezt sosem próbálták. S pályán kívül mindenki remek bíró lehet.

Mert aki tényleg boldog, elégedett, még ha nem is érti a miérteket, de elfogadja és kedvesen bólogat a felelősségteljes döntésedre: nem akarod. Hogy mit, nem lényeg. Mert a nem ott van, innentől kezdve nincs apelláta.  

Mindenkinek csak addig van köze a döntéseidhez, amíg ez őket is érinti esetleg.

Kötelező felelősségbiztosítást én is kötök az autóra. Mert mi van, ha kár érne mást, akár az ő, akár az én hibámból, s nekem ez nem lenne? Elsüllyednék szégyenemben.

De hogy az autóm egy öreg suzuki, ami mindig saras a hegyi élet miatt, hogy belül mi van, és hogy milyen zene szól.. Ahhoz senkinek semmi köze.

Ahogy a méhemhez, s a párkapcsolati státuszomhoz sem.

A tiédhez sem, aki ezt olvasod. Nemtől függetlenül élj úgy, ahogy te magad szeretnél. Én csak íráson keresztül tudok megerősítést adni neked, akár hajdanán nekem ezt a férfiak tették meg vad csókokkal. Ez is, az is lehet örömteli, és hasznos, nem gondolod?

Amíg nem játszmázol, nem hazudsz, nem ámítasz, hanem igyekszel őszintén, tisztán mutatni magadat.. Addig szerintem jó irányba haladsz. S attól, hogy sokan jönnek veled szemben az utadon, s dudálnak le erőszakosan.. Nem biztos, hogy te vagy az, aki rossz irányba halad.

S meggondolni magadat bármikor tudod. Mert a tiszta lelkiismeret, öntudat, önismeret egy remek sebváltó lehet. Csak nyomd a gázt.. és élvezd az utat!