Szinte minden porcikámat zúzták már össze. Szavakkal, melyek egykor mázsás kövekként ütöttek léket önbecsülésem vékony kérgén. A minap kezem barnaságát dícsérték, s így csókot lehelt rá a bók, a kedvesség. Tudta, hogy a munka, a nap okozta, mely így jellemem kezében tartható ékes bizonyítéka…

  Mondd, tetszem neked? Ha igen, miért? Rúzsos ajkak, cicás szemek, huncut tekintet, Mit arcom vetít most neked. De nézd csak, mi van a képernyő mögött! Saras gumicsizma, munkás gatya!     Hisz feladat van a mai nap is, Melynek során a külső vajmi keveset számít. Bizony teli a padlás…