Szinte minden porcikámat zúzták már össze. Szavakkal, melyek egykor mázsás kövekként ütöttek léket önbecsülésem vékony kérgén.

A minap kezem barnaságát dícsérték, s így csókot lehelt rá a bók, a kedvesség. Tudta, hogy a munka, a nap okozta, mely így jellemem kezében tartható ékes bizonyítéka lett.

S én, a bennem élő, bókkal még olykor nehezen boldoguló, kezdtem el mondani:

Volt, aki ötvenévesnek saccolta munkától megedzett, néhol vastagabb bőrű kézfejem.

Majd rájöttem: alig van olyan porcikám, amit szájára ne vett volna valaki. Féltékeny, megkeseredett, kikosarazott, érvekkel nem rendelkező, erőszakos, eszköztelen ismeretlen, vagy ismerős emberek.

A céltábla közepén nagy orrom, mely pirosságával még inkább felhívja ezek figyelmét. Jé, egy nem tökéletes! Alázzuk csak meg- gondolhatja magában, hátha így még ő is fölém kerekedhet.

Lapos vagy, mint a deszka! – mondja az, kinek hordó nőtt a hasára, s csak liheg, mikor én még könnyedén szökkenek, mert mázsás súlyok nem húznak le.

Önálló életre kelt hajam, melyet fésű, csat is csak kevés időre zabolázhat, jön gyakran sorra. Töredezett, minden színű, miért nem fested már be? Pedig az ősz helyett újabban arany szálak nőnek, hát miért változtatnám meg?

Bőröm textúrája, pólusaim levegőért tág természetes barázdái is látcsövük mezejébe esik. Mióta lett elvárás, hogy a vakolat ne csak a ház falán, hanem a női bőrön is felkenve legyen?

Kissé sántikáló járásom, egyeseknek vékony, gyermeki alakom is szóvá lesz olykor téve, ha úgy alakul, hogy mutatom.

Annyi mindent torpedóztak ismeretlen emberek, manapság már csak az interneten. Az iskolában ezek még face to face történtek, mikor még pattanások, hormonok is kínoztak ráadásnak.

Emlékszem, ha fényképeztek, ha tehettem, leghátulra bújtam. Szégyelltem magam, csak azért, mert léteztem. S mikor visszanéztem a tükörbe, elégedett oly sokáig nem voltam. Elbújtam, ruhákat halmoztam fejlődő testemre, s vágyakozva néztem azokat, akik szépnek születtek.

Nekem miért jutott ez? A fiúk, akikbe szerelmes voltam, engem észre sem vettek. Vagy, mint utólag kiderült, nem hittem el, hogy ez lehetséges.

S éltem páncélt, burkot növesztve a valós vagy vélt sértések, bántások nyilaitól rettegve.

Aztán egyszer csak elkezdődött valami. Nem egyik napról a másikra, nem is tudatosan dolgoztam érte. De fiatal, bimbózó kamaszlányként fénysugarak kezdtek el behatolni a réseken. Amiket magamon vágtam, ütöttem észrevétlen, s röpke tizenegynáhány év alatt virágba is borítottak.  

Talán az első fodrásszal kezdődött, aki formára vágta a hajam. Ami által nem csak lógott, hanem keretezte, szépítette arcomat a dús, vad hajkorona. Szemceruza került ragyogó szép zöld szemeimre, melyek, ha úgy tűzött rá a nap, vakította el a lopva érdeklődő fiúkat. Telt ajkaimra szájfény került, hangsúlyozva azt, ami akkor még sejtésnek, később már ígéretnek mutatkozott meg.

Mosolyom, ami természetes úton, mesterkéltség nélkül indult el, nemhogy ártatlan viszonzásra, de még kéretlen felbujtásra is késztette azokat, akik nem a hideg, merev lányokat keresték.

Izmolt combom, edzéssel ráerősített fenekem, nem extrém módon mutatta magát, de meglepte könnyen azt, aki előtte csak mellkastól felfelé látott. Pocak rajtam sosem volt, bár a szerelmi kapaszkodó épp tenyérbe való annak, aki akár előlről, akár hátulról átölel.

S szépen lassan testem nehéz harcok árán megtalált ajándékai az életem majd minden területén kamatoztatták magukat. Megszereztem azokat, akikre korábban azt gondoltam, esély nélkül vágyakozom csak. Tökéletes nem lettem, de arra sosem vágytam. Sikereket akartam, amit szabadon megélhetek, mikor igénylem. Láttam, hogy fejlődni, alakulni képes egyszerre a külső-s a belső, megfejthetetlenül, hogy melyik volt az első.

Én szeretem a kort, ami évről évre gyarapodik körülöttem. Testem átalakult kissé, de nem hogy veszített volna, hanem inkább nyert bizonyos területeken. 14 évesen azt gondoltam, 30 fölött véget ér az élet. Mekkorát tévedtem! Most már látom, hogy igazán most vagyok célegyenesben. S remélem, egyre több nő is befordul az utolsó szakaszra. Mikor ráeszmél, hogy mennyi értéket rejt a páncél, melyet a záporozó kavicsok miatt vettek fel hajdanán. Mert kavicsok még igaz, hogy röpködnek, de valahogy csak a levegőben pukkannak. Ha odafigyelek magamra, ha rendben vagyok, ha tudatosan élek, akkor mára már inkább elmélkedésre, szórakozásra késztetnek, mint hátraarcra.

S te, aki sértegeted a női nemet, azt hiszed, hogy egyedi vagy? Ugyan.. Te is egy vagy azok közül, akiken egy idő után mi már csak nevetünk. Nem mondom, egy ideig, bizonyos élethelyzetekben okozhatsz kárt.. Szívhatod vérünket, magabiztosságunk esetleg ingatad léceit feszegetheted. Érhetsz el kisebb győzelmeket, beismerem. Nekem is voltak pofonok, amik rendesen betaláltak, és jó ideig sajogtak, s kötözésre, borogatásra szorultak.

Csak hát, tudod.. Vagyunk mi, és vagytok ti. Akik erőszakkal, pofonok által akartok jobbak lenni. S talán egy életen át folytatjátok nevetséges taktikáját a gyenge, puhány, jellemtelen senkiknek.

S vagyunk mi, akik ha földre is kerülnek, akár általatok, akár saját magunk nem kevésbé bántalmazó sémái miatt.. Mi végül felállunk. Azt nem tudom, hogyan és miként indulhat el a folyamat. De ha csak egyszer, valaki megdícsér, őszintén kedves velünk, s a bók, amit mond nekünk, tudjuk, érezzük, hogy szívből jön és megérdemeljük.. Vagy a tükörbe, a pocsolyába nézve egy nap megállunk és megdöbbenünk: Jé, de jó, de szép, milyen előnyös.. Akkor mi, ha lassan is, de feljebb lépünk.

S nem csak elfogadjuk mástól azt, hogy így vagy úgy, de szépek, jók, ügyesek vagyunk.. Hanem mi magunk is rájövünk, megtapasztaljuk, hogy nincs az a hátrányos, szembetűnő, előnytelen külső jegy, mit ne lehetne kompenzálni, javítani vagy elfogadni.

S tudod, régen még szenvedtem, mikor bántottak. De én azóta kivirágoztam, és élvezem a testem adta lehetőségeket.

Te pedig maradtál ugyan az az elégedetlen, gyenge, akkori igencsak hiányos önbecsülésemnél is alacsonyabb szinten, azóta is.

Milyen érzés, hogy vannak, akik túllépnek a bántásaidon, és most már csak nevetnek a szavaidon? Miközben te egyre hangosabban, vörös fejjel nyáltól fröcsögve próbálsz dobálni minket, azok visszapattannak? Neked egyre rosszabb, nekünk pedig egyre jobb lesz. Tudván, hogy minden sértéseddel valójában dícsérsz minket?

Szóval néha, mikor bókolnak, dícsérnek, a testem adottságait éltetik, még átfut az agyamon, hogy egykor ez nem így volt. De egy halvány árnyék csupán már, nagy ritkán.

S már nem rejtegetem, nem takarom magam, hanem mutatom azt, ami van.

Piros az orrom, mert rejtekemből kibújok, és hidegben, napban is kiállok a világgal szemben.

Néha kócos a hajam, pláne, mikor épp kölönböző pózokban feküdtem el, sóhajokat nyelve el.  

Néha rövid szoknyában, feszes nadrágban járok, mert akkor nem a mozgásom, hanem az izmaim hívják fel magukra a figyelmet.

Már nem sütöm le a szemem, ha felfigyelek valamire, hanem belemélyedek a másik tekintetébe.

Már..

Már nem dobálom magam kaviccsal, s nem is üt lyukat a felszínemen, ha te próbálkozol ezzel. Mert vagy én veszek magamnak virágot, vagy kapok attól, aki rám vágyik.

Mondd csak: a te tested mikor volt utoljára az önszeretetnek, szerelemnek, élvezetnek, csodálatnak áhitatos temploma? Régen? Vagy tán sosem? Na ügye.

Ne dobáld azokat a köveket, te szegény pára. Neked nagyobb szükséged lenne rá, hogy felépítsd azt, amit sajnálsz tőlem.