De. Mindig minden szól rólad is. Szerintem. De kifejtem.

Egyéni megéléseket írok le, mert minek általánosítani, ha van saját is, eredeti, hiteles. Biztos lesz olyan, aki tud hozzá kapcsolódni, mert ő maga is tapasztalta, érezte, átélte, s biztos akad olyan is, aki egyáltalán nem, vagy csak tagadja, előttem és maga előtt is talán.

Én magam is szoktam mondani, és hallani ezt a mondatot.

Ez ilyen modern kori varázsige lett szinte. Ha valaki beszólt neked, bántott, passzivan agresszivkodott, átgázolt, cukkolt, bármi, jön a vigasztalás, magyarázat, megnyugtatás: Róla szól(t), nem rólad. Hagyd.  

Véletlenül sem az állítom, hogy ne lenne megfelelő helye, ideje, alkalma, mikor tényleg ennek van létjogosultsága, és ezzel érdemes kezelni a felmerülő kényes helyzetet. Olykor nevetve, mosolyogva, szánakozva, bölcsen, langyosan legyinthetünk, s el is van intézve a mi oldalunkról. Neki van dolga vele, nem nekem.

De ez csak akkor mehet így, amíg nem érdekel minket úgy igazán a dolog. Mikor nem triggerel minket jogosan, vagy kiszámíthatatlanul. Mert, amikor azon kapod magad, hogy héjj, ez most engem zavar, megállít, megakaszt, fájdalmat okoz, egész egyszerűen érdekelni kezd.. Azzal kezdeni kell. Természetesen önreflektálva, hogy ne támadjunk úgy vissza, hogy a sértett ego beszél belőlünk, és tényleg túltolunk egy ártalmatlan helyzetet. Van olyan, de most nem erről van szó. Hanem a jogosan megélt igazságtalanság, a félelemből fakadó lenyelt helyzetekről.

Ott nem hiszem, hogy feltétlenül az a helyes taktika, hogy játszuk az okosabbat, bölcset, s csendben maradva tűrünk, állunk, nyeljük szó nélkül azt, amit ugyan szívesen kóstolgatunk, de határainkat ismerve inkább kiköpünk.

Mert onnantól kezdve két dolog is okozhat később gondot, elemezni valót, esetleges megbánást, mi lett volna, ha végre máshogy teszek kínzó kérdéseket..

Egyrészt adott a számunkra fájdalmas szituáció, beszólás, tett, ami ha úgy érezzük, hogy sok volt nekünk, s tűrhetetlen.. Akkor az úgy helyes, igaz. És pont. Egyéni érzésekről vitatkozni igencsak felesleges, mert mindenkinek a sajátja az igazán lényeges.

Másrészt, s számomra itt jön az igazi fekete leves: Nem álltam ki magamért, nem mertem konfrontálódni, konfliktust vállalni, a saját igazamat megvédeni, és ha nem is visszatámadni, de a saját nézőpontomat, lelkemet óvni és becsülni. És ez ezerszer fájóbb, rombolóbb hosszú távon, mint az, hogy valaki bunkó módon viselkedett.

Mert amit ő ad, az róla szól. De amit én hagyok, tűrök, az már rólam. S ezért tartom bizonyos esetekben bullshitnek ezt a mondatot: Róla szól. Mert nem. Mert van, amikor épp az én gyengeségem, félelmeim, megfelelési vágyam, megküzdési stratégiáim hiánya, a kellemetlen érzések, érzetek nem bevállalása zajlik éppen, mikor a kibúvót kezdjük mantrázni: Nem rólam szól, hanem róla.

Ám, ha nyeled, tűröd, akkor az már közös buli. Tudod, ismered, az a b..i, aki állja.

Ó, és én álltam, tűrtem, hagytam évekig. S a valódi pokolt az jelentette, mikor utólag magamat vettem elő: Miért?? Miért nem szóltam, jeleztem, hogy nem oké? Hogy túlment egy határon és fájdalmat okozott? Hogy a poénok, amiket a fejemhez vágott, a kényszeredett mosoly alatt majdnem sírást fakasztott? Hogy én mást akartam, máskor, máshogy? Miért maradtam csendben, tűrtem, s aláztam meg igazán saját magam? Mert utólag azt is realizáltam, hogy valójában rajtam múlott volna. Ha szólok, jobb lehetett volna.

De kínos volt számomra a remegő hangom, az izzadó hátam-tenyerem, a kétség, hogy vajon akkor is jó leszek-e, ha én más vagyok, mást képviselek, akarok? Ha nemet, megálljt mondok, ha kikérem magamnak, ha ezáltal a kedves kislány helyett egy erőszakos, határozott amazon leszek?

S nem, nem tettem. Mert olyan nehéz lett volna szembesülni azzal, mi van, ha így nem kellek? Ha kiderül, hogy az én ilyenem nem fér meg az ő olyanával, és haragszik majd rám? Támadni, bántani fog? Ha kifejezem az igényemet, és számára ez terhes lesz, mert akkor neki is alkalmazkodnia kell?

Évekig voltam ilyen értelemben gyenge. Jobban mondva, őszintén szólva: alig néhány hónapja lettem ebben napról napra jobb.

Nagyon sok minden segített ebben. Az önismeret, a sok hasznos információ mellett az elém kerülő emberek: férfiak, nők, a gyári munkatársak, a kommentelők, a családom. Folyton jöttek azok a helyzetek, amik lehetőséget adtak szép lassan a tanultakat gyakorolni a való életben is, hiszen az elmélet a gyakorlat nélkül mit sem ér, s fordítva is hasonló a helyzet.

Nagyon sokszor van az, hogy tisztán tudom kezelni: Nem rólam szól a bántás, a kellemetlen helyzet. De van, mikor egész egyszerűen nem megy, s nem is lehet, mert az tűrés, megalkuvás, gyengeség, eszköztelenségből eredő szemlesütés. S ezekben a helyzetekben régen utólag martam magam, és az önbecsülés rombolását ezek okozták igazán. Nem a másik fél, aki adta.. Hanem én magam, mert hagytam.

Életem egyik legnagyobb eredménye, hogy hagytam, néha előjöjjön az amazon énem, és tegye a dolgát: védjen meg engem, kezelje azt, amit a jókislány nem tud, nem mer. Néha kicsit nekilendül, és mire észbe kapok, egy századot is lemészárol, de legtöbbször már érett harcosként kezeli a helyzeteket, a megfelelő eszközzel nyerve meg a csatát.

Mikor hogy, gondosan-ösztönösen választva fegyvernemet: egy szimpla visszakérdezés, egy kizökkentő-oda nem illő poén, egy elég lesz már csattanó jelzés, esetleg egy nehézbombázóként fűzött hosszú magyarázat, olykor bizony olaszos hévvel kezelt szenvedélyes kiállás.

Aki Spártából származik, annak ez semmiség talán. Ám, aki egy zárt, megfélemlítéssel kezelt, magányos helyről érkezett, annak ez maga az Olimpiai érem.

Mert az önismeret számomra azt jelenti, hogy tisztában vagyok, honnan indult ez ki, nálam, és sok más hozzám hasonló csendben tűrő, szenvedő, magáért kiállni képtelen embernél. Talán már csecsemő kortól, mikor hiába sírtál, jelezted, hogy bánatod, fájdalmad van, nem kaptál visszajelzést. Csak hagytak. Évekig inkább csak eltűrve, mint igazán fontosnak tekintve téged.

Vagy, ami rosszabb, rád támadtak, hogy:

• Kussolj már, ne zavarjál!
• Nem számítasz, útban vagy!
• Minek vagy te itt, csak a baj van veled!
• Elegem van belőled, folyton csak hisztizel!
• Bárcsak meg sem szültelek volna, tönkretetted az életem!

S még ehhez hasonló útindító mondatok, melyek, ha nem hiszed, hogy egy szülő szájából elhangozhatnak, akkor szerencsés vagy, mert nem oda születtél, ahova én és még nagyon sok másik, mára felnőtt ember. S van, ahol még csak ki sem lettek mondva, vagy elharapták ezeket, de az érzés, a bizonytalanság borzalma ott lebegett. Mert a gyerek szavak nélkül is érti, érzi, mi megy végbe a másik személyben. S megtanulja szép lassan, hogy maradjon csendben, tűrjön, engedje el a saját igényeit, vágyait, mert nem számítanak. Nem győzhet, hiszen ő kicsi és gyenge, és láthatóan gondot okoz annak, akit ezek ellenére is annyira szeret. S megtanuljuk, hozzászokunk, és akármilyen borzalmas is, de felnőtt korban ezt kutatjuk, ehhez kapcsolódunk. Mert ezt legalább ismerjük. Tudjuk, mire miként kell reagálni, hogy életben tudjunk maradni. S amíg csak a kicsi gyerek létezik csak  bennünk, neki adunk teret, addig el is vegetálunk ezzel akár cirka 50-60 évet is.

Önismeret, rálátás nélkül csak szimplán fáj, de ismerősen, és hát megtanultuk kezelni, elleszünk, gondoljuk. De ha egyszer valahogy kiderül, hogy nem ez a normális, az elfogadott, a méltó, akkor dupla dinamitként kapjuk a bombát: Fáj is, ráadásul lehetne máshogy is, ha végre rájövünk, hogy rajtunk is múlik.

És innentől kezdve két út van:

• Álljuk tovább a támadást némán, csendben, mert mi lesz akkor, ha mutatom magam, hogy ha jelzem: Nekem ez nem tetszik, nem engedem, és jönnek a kellemetlen következmények. Mert biza azok lesznek..
• Felvesszük a harcot azok ellen, akik támadásba kezdtek ellenünk. Vállalva minden következményt, eshetőséget: megvédve magunkat megszilárdítjuk birodalmunkat, vagy némely esetben még így is elbukva, csatát vesztve, égő arccal húzódunk vissza.

Megtanultam az elmúlt időszakban, mi a kettő közti különbség.

Az első esetén lehet, hogy csendesebb a közeg az ember körül, de tiszteletnek nyoma aligha lehet. S mennél jobban bújkál valaki, annál inkább felhívja a figyelmét a ragadozóknak. Ni, egy gyenge példány, ugorjunk csak rá. És nyalogatva a sebeimet, kiszolgáltatva vártam a következő támadást.

A második esetén viszont minden egyszerre változott meg körülöttem. Porzott, csattogott olykor a sok ellenfél, kiáltások, kurjantások, kifütyülések hallatszódtak, némely penge el is ért olykor, vért fakasztva gyenge kis bőrömön. Ám, az adrenalin, a megfelelő stratégia kiválasztása-alkalmazása, vagy szimplán az életért vívott vad csata szépen lassan megszokottá vált. Nem kezdtem el szeretni a vérontást, nem keresem mindenkiben az ellenséget, nem piszkálom addig, hogy kardot rántson, hogy feszültségem oldjam és szórakozzak macskaként az egérrel. De ha valaki közeledik felém, és virág helyett fegyvert fog, akkor bizony fordulok egyet, és a kislány arca helyett az amazon lesz a játékos.

Lesznek, akik utálni fognak? Igen.

Lesznek, akik csendre, nyugalomra intenek, engedd el, ne foglalkozz vele jeligével, mert ők maguk félnek harcba szállni a saját ellenségükkel?  Lesznek.

Ők vannak a legtöbben. A csendesek, a megalkuvók, a nyugalomba visszarántani akarók. Pedig ők lennének fölényben a rosszakkal szemben.

Elnyomóból kevés van, le lehetne őket győzni könnyen, ha mindenki megtanulná szépen lassan magát megvédeni. Ha ez lenne a normális, a megszokott, hogy mindenki szépen a saját térfelén maradna. És aki erőszakos akar lenni szórakozásból, hatalomvágyból, azt egy megtartó, stabil közeg intené meg, s tenné vissza erővel oda, ahol lennie kell. De mivel kicsiben, egyéni szinten nem megy ez a legtöbb embernek, így nem csoda, ha rendszer szinten vannak ennek felütései, komoly, olykor halálos következményei. Legtöbben háborognak, elégedetlenkednek, de mikor ott az esély, hogy bizonyítsanak, helyesen és bátran cselekedjenek, akkor inkább visszalépnek.

S legkevesebben vannak azok, akik könnyűszerrel nemet mondanak, ha kell. Akik kikérik maguknak, jogosan. Nem támadva, csak határt húzva. Őket két oldalról is rohamozzák, nekik van így a legnehezebb dolguk. De ha magukat megedzették, akkor elbírnak mindenkivel. Ám, mivel ez évekig tart, és először saját magukat kell helyzetekbe, harcokba, győztes csatákba vinni, így lassan megy a folyamat.

Amazonok, harcosok nem egyik napról a másikra születnek, a Hollywood-i filmek, a videójátékok, a bullshit spiri maszlag nem reális képet mutat. Izzadni, pirulni, dermedni, fájni, levegőt nem kapni, vagy épp zihálni fogsz, miközben gyakorolsz. Először sokszor lesz kudarc, vágnak ugyanúgy pofán.. Ám, egy nap megfordul a kocka. Sikerült, győztél, megvédted magad. És halad előre az élet.

Siker, kudarc, kudarc, siker, siker, olykor döntetlen, majd újabb siker.

És miközben edzel, haladsz előre, szépen lassan erősebb leszel. Már nem az számít, hogy honnan indultál, hogy korbáccsal neveltek-e, vagy szeretettel. Az számít, hogy kikkel kötsz koalíciót. Kiből válik elismert, becsült társ a szemedben, és ki lesz az, akit egy életre elintézel.

S van olyan, hogy a legnagyobb ellenségedet fogod leginkább tisztelni. Mert ő ugyan más, de mégis hasonló. És lehet, hogy a ti szövetségetek lesz a világ legerősebb pontja, legalábbis a ti életetekben.

Mindenesetre így élni nehéz. Folyton ott kell lenni, jelen, és mérlegelni. Érdekel-e az a dolog annyira, hogy vállaljam érte a kellemetlenséget? Álljak fel harci díszben, izzadjak meg, borítsa fel a nyugalmam? Rólam is szól-e, vagy tényleg érdemtelen, és hagyjam inkább legyintve?

Mert mikor úgy döntesz, érdekel, és átlépsz amazonba, akkor bizony jön a kihívó féltől, és bizony a ringen kívüli nézőktől az első pár ütés:

• Erőszakos vagy, ez nem igazán nőies.
• Túl érzékeny vagy, tán b..i vagy?
• Mit vagy úgy oda, szard már le!
• Kell ez a hiszti?
• Te értetted félre, csak viccelt(em).
• Nem tudsz csendben lenni, elengedni? Legyél már okosabb te!

És bizony, hölgyeim és uraim, vannak olyan helyzetek, amikor nincs mese, be kell vállalni. Hogy rólunk is szól majd az elkövetkező néhány perc. Lehet, hogy történelem könyvbe nem kerül be a harc, amit vívunk. De saját életünk hosszú és izgalmas történetében ez egy izgalmas fejezet lehet, s ha még el is bukjuk a csatát, a százéves háborút még megnyerhetjük, ha elég bátrak vagyunk. Ki tudja, mennyit nyerünk azzal, ha végre beleállunk abba, ami elől eddig mindig elfordultunk.

És ahogy a gyengeség is kiszagolható a prédán, úgy az erő is ilyen. Mikor látni a tekinteteden, mozgásodon, energiádon, a hegeken, hogy itt bizony egy olyan valaki van, aki nem oson, aki vállalja a színeit, a rejtőzködő barna helyett.. Na, akörül lehet, hogy kevesebben lesznek, de akik igen, azokkal egy életre szövetséget kötnek, és élvezettel vívják meg csatáikat. Lehet, hogy az asztal körül, borral a kezükben, nevetve, de az is lehet, hogy gyűrött lepedőkkel, édes csókcsatákat vívva.

Be kell valljam őszintén, hogy a kiképzésben eljutottam végre oda, hogy végre élvezem, és elismerem a győzelmeimet, mint nem véletlen, hanem megérdemelt eredmény. Olyan jó érzés büszkén kompetensnek lenni saját magamért, nem mástól várva a védelmet, visszajelzést, elfogadva, hogy a harcos énem legalább olyan szerethető és fontos, mint a kedves leány. Néha már van, hogy fürkésző pillantással nézek körbe: Van még valaki? Valaki, aki ki akar hívni? Engem, vagy másokat próbálva elnyomni? És már nem csak magamért szólok, ha kell, hanem másért is, akinek még talán felismerése sincs, hogy máshogy is lehet, mint bántva. S már nem arra emlékszem, milyen volt, mikor elnyomtak, bántottak, figyelmen kívül hagytak. Hanem arra, mikor én nem hagytam magam, én döntöttem máshogy, s vállaltam felelősséget, magamért.

Mert rólam szól.

Ez is, az is. S vegyesen vannak zsákmányok a Zugban: kivívott tisztelet, távoli legyőzött utálók, irigykedő csendesek, tapsoló csatatársak, csókot vágyó-kiérdemelt ágyasok, vért izzadva elnyert igazad van serlegek, elnézést kérek elismerések, kitörölt-módosított kommentek, s még megannyi ismeretlen, ám izgalmas lehetőség, ami az utamon még előttem van.

És igen, van, amit én magam is elveszítettem, elnyertek tőlem, vagy egyszerűen mind a két térfél értetlenül, fegyvertelenül néz szembe egymással: Most mi legyen?

Ilyenkor az amazon énem átadja a helyét a kedves lánynak ismét, és engedi, hogy legjobb belátása szerint döntsön.

Aki néha mosolyogva bocsát meg, ölelő karral vár, vagy visszakérdez: Mesélj, miért tettél így? Bánt valami? Megbeszéljük?  

Na, és az már tényleg rólad szól, hogy én milyen leszek.

Kívánom, hogy kezd el keresni, és találd meg az egyensúlyt, hogy helyesen cselekedj. De ne legyél folyton tűrő, csendben elfogadó, ha fáj, ha támadnak. S ugyanennyire kerüld azt, hogy leigázz másokat. Mindenesetre az út roppant izgalmas, tanulságos, élvezetes.

Higgy nekem. Voltam már mindhárom térfélen, de a középső tartogatja a legnagyobb elismeréseket.

Játék közben is nyerhetünk, nem kell mindig véresen komolyan venni mindent. Edzünk együtt, mit szólsz?

Én írok, te olvasol. Meglátjuk, felcserélődnek-e a szerepek, ha sportszerűen állunk egymáshoz.

Írta Dia, a #hegyilány. Aki olykor amazon, olykor pedig egészen más..