Qrva nehéz beszélgetni

(Igen, az alábbi írásban trágár szavak találhatóak. Kérem, akinek zavarja a fülét, ne is olvassa el, mert erre vonatkozó negatív kommenteket olvasni meg én nem akarok. Szóltam, lapozhatsz, vagy a témára reagálhatsz, ám a stílust illetően: maradj csendben.)

Jó ideje foglalkozom önismerettel a saját kis tyúkszaros életemben, de még mindig jönnek elő újabb és újabb árnyalatok, amiken én magam is meglepődök. Tisztában vagyok vele, hogy ezek korábban is ott voltak, csak nekem nem volt rálátásom, érdekeltségem, figyelmem benne. Vagy szimplán nem penderültem olyan tükör elé, ami visszaadta volna azt, amit én is csináltam éppen.

Merthogy bevallom, én abból tanulok legtöbbet és legalaposabban, amit hibázok, vagy nekem magamnak is bassza a csőrömet. Főleg az utóbbi valid, na..

Az utóbbi időben én magam is tapasztalom azt, hogy a kommunikáció bizonyos formái mennyire idegesítenek, tapasztalásuk esetén irritációt vagy blokkot érzek a folytatásra.

Ilyen például a kéretlen tanácsok osztogatása, az érzelmek megélésének, az abban való biztonságos közegnek a létrejötte helyett a mindenáron, most azonnal, de oldjuk meg taktikája. Ez a személyes kapcsolataim esetén, amik nagyon nagyon kevesek, okkal, minden esetben csupa jóindulatból történnek. Ami az online teret illeti, ott már azért egyéb dolgok is megjelennek, irigység, ártó szándék, frusztráció, én okosabb vagyok mentalitással keverve az esetleges felszínes kedvességet. De most nem erről beszélnék, elmélkednék, hanem amikor csupa jó szándék van bennünk, mégis a falra másznak tőlünk. Királyi többest használok, mert különb ebben ám én se vagyok.

Mióta realizáltam, hogy mi idegesít, mikor tapasztalom, és azon gondolkodom, hogy akkor mégis adott beszélgetésben, adott kapcsolódásban mire lenne szükségem.. Azóta azt veszem észre magamon, hogy mikor én vagyok a hallgató fél.. Én is hajlamos vagyok ugyanazt csinálni, ami esetleg engem is irritál. És qrvára nehéz kussban maradni. És hallgatni. Kajak lefagyok, és szinte összenyom a csend a telefonban, mikor a másik mesél, ventillál, kifejezi magát. S mikor észreveszi ő is a túloldalon, hogy szokásomhoz nem híven, hallgatok, jön a kérdés: Itt vagy még? Halló!? S mondom én lelkesen, hogy persze, itt vagyok, csak hallgatlak. (Magamban meg hozzáteszem, hogy majd felrobbanok, hogy ez a továbbiakban is így maradjon.) S nem hogy nekem nincs arra hirtelen opció, hogy mit illik, mit kellene, mit érdemes és hasznos válaszolni, mondani, de szerintem ő maga sem tudja, hogy ha mondja, de nem a szokásos érkezik, akkor mi legyen a reakciója. És toporgunk, hogy most hogy is legyen? Én legalábbis ezt érzem.

Többször volt, hogy megkérdeztem a másiktól: Mit szeretnél, hogy segítsek? Mire van szükséged? Ezt valamikor, valahol olvastam, és megtetszett nekem. Hiszen még az is nehéz, hogy saját magamban rendbe tegyem, ha nyomaszt egy téma, vagy csak kibeszélni szeretném, a másiktól én magam mit szeretnék.. Nemhogy a másikban lévő vágyakat kitaláljam. Kérdéssel, ha kedvesen tesszük fel, szerintem nagyot nem hibázhatunk sosem.

Vagy csak empátiát mutattam, csendben voltam, és együtt éreztem, elképzelve, neki milyen lehet. Ez is szokott segíteni, de ezt azért túl sokáig nem tudom fenntartani, pláne, ha a természete nagyon az enyém ellentéte lenne.  Mert ha látom a potenciált benne, hogy mennyivel jobb, boldogabb, elégedettebb, könnyebb élete lehetne, ha ezt vagy azt végre megtenné, kimondaná, megpróbálná, akkor.. Akkor nagyon nehéz csendben maradni, és végig nézni, ahogy esetleg nem felfelé, hanem lefelé indul le.

S van, mikor annyira elgyengülök, vagy felhergelem magam, mert annyira szeretem és fontos nekem, hogy inkább vállalom a kockázatot, és kimondom, amit gondolok, hogy előre félek attól, miként reagál majd.. Hogy nem voltam-e sok, nem baszogatom én is ugyanúgy, mint a többiek, nem viszem-e félre a saját magam élményeivel, nem ezzel a jelenettel akarom-e én magam manipulálni, hogy hozzám közelebb kerüljön, hogy csökkenjen a különbség a megéléseinkben. Néha előfordul, hogy ezt teszem. Néha előfordul, hogy ezt kapom. De tudom, hogy én is lenyelem a békát, mert tudom, hogy szeret és azért teszi. És ilyenkor legfeljebb azt mondanám: Hagyd abba, most nincs erre szükségem. Jó, ha olyan a hangulat, és a szeretetünk elbírja: Kussoljál már, bazdmeg!- is kicsúszhat. Oda-vissza persze, kedvesen, cukormázosan, de azért ujjal fenyegetve, hogy nyomatékosítva legyen.

Nagyon nehéz jól kommunikálni. Én most még határozottan csak tanulom. Vannak kisebb-nagyobb sikerek, de valójában ez most nagyon aktuális feladatom az életemben. És így, hogy tudom is már a dolgokat, nem csak érzem, sok minden tud nehezebb lenni, s nem könnyebb. Mert jobban érzem a felelősségem súlyát. Magam és mások esetén is.

Mert ha én nem húzom meg a saját határaimat, nem fejezem ki, hogy mire van szükségem, akkor a másik lehet akaratlanul is leural, elgázol, elcsendesít, irányít, befolyásol. S én hajlamos vagyok arra, hogy inkább elhallgatok, és akkor nem beszélek magamról, adott témáról, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna.. És a megkönnyebbülés, a kapcsolódási lehetőség helyett szomorúság, hiteltelenítés érzése marad.. Valamint, ha egyszer lesz tabutéma, akkor ebből egyre több és több lesz. És végül a kapcsolat, ami értékes volt számomra, üres lesz egy nap. S ezt vannak, akiknél nem akarom. Inkább erőszakítom meg magam önismerettel, mint hogy elveszítsem őket, mert én gyenge voltam szembenézni a feladataimmal.

S régen bizony volt még egy ok: Befolyásolni tudtak könnyűszerrel. Egy-egy barátnő, a párom véleménye, olvasmányok, tudásanyagok. Mind-mind úgy tudott egyik helyről a másikra fújni, mint kanári tollat egy elefánt fing. Mert mindenkit megértettem, minden oldallal empatizálni tudtam, és senkit sem akartam konfrontálni. Ezért hát az önálló személyiségről mondtam inkább le. Hát, egy idő után már úgy éreztem, gondolhatjátok, hogy nem csak lefingott az elefánt, de telibe is fosott. Én meg sokáig ahelyett, hogy fogtam volna magam, oszt’felállok, mert akkor már nem éri el, max a lábam.. Nem, én még alá is másztam, és hajpakolásnak használtam.

Régen azért szenvedtem, mert magamat elnyomtam. Ma azért szenvedek, mert magamat képviselni, kielégíteni is akarom, meg a másikat is a csúcsra szeretném juttatni. Aztán ez néha nehéz. De már valami elindult legalább.

Mi változott?

Régen igényem volt a nem jó kommunikációra is, mert nem tudtam, ki vagyok, mit akarok, és mi felé haladok, s kutattam azt, hogy mi a normális. Kimaradt a kamasz korszakom identitás kereső korszaka talán, ahol ezt rendbe kellett volna tennem. Pici gyerekből lettem hirtelen felnőtt, hála a parentifikációnak. Mert lázadás, harc nélkül korlátokat nem erősíthetsz, magadat rombolás nélkül fel nem építheted. Így harminc plusszos fejjel lassan csak rájövök..

Mostanra eljutottam odáig, hogy azt mondom: Majd én azt tudom. Véres gyémánt e mondat, amiért rengeteget harcoltam. Magammal, leghamarabb. Aztán másokkal is. Majd vegyítve, hogy biztos elég húsbavágó legyen. De eljutottam oda, hogy önreflexióval felismerem, képes vagyok már magamnak megfogalmazni: mit szeretnék, mire van szükségem. Az még messze nem megy csont nélkül, hogy közölni is tudjam, már az ágyjeleneteken kívül. Mert az érzelmekkel-szavakkal sokkal nehezebb bánni, mint a testtel. Jobban mondva: egyik nincs a másik nélkül.

Szóval mostanában ezt tanulom. Csendben lenni. Hallgatni. Jelen lenni. Együtt érezni. Nem tanácsokat osztogatni. Kérdezni.

Bár, ha belegondolok, ez régen is ment. Mert jó hallgatóság vagyok, voltam mindig is.

Mi változott mégis?

Talán az, hogy magamra fókuszálva merem azt gondolni, hogy ha nem tiszteled a határaimat, az én élményemet, világomat, akkor nem vagyok hajlandó folytatni? Régen inkább egy ellenvélemény esetén, úgy hallgattam végül el, hogy belül kapartam magam. Mert nem harcolni, hadakozni akarok, hanem jól érezni magam veled? Talán. Talán nem félek már annyira beleállni úgy a témába, hogy azt mondjam, majd én azt tudom.. Csak azt akarom, hogy meghallgass, és akkor tanácsolj, ha kérdezlek. Talán.

Mert egy beszélgetéshez két ember kell. De beszélgetni nem kell.

Szép dolog a figyelem, az érdeklődés, de közben meg készen állni arra is, hogy kimondjam: Engem ez nem érdekel. Ne haragudj, nem vagyok hajlandó ebben részt venni, mert nem épít.

És tök nagy a tétje ennek. Mert nem tudhatod, a másik miként reagál erre. Hogy ő mennyit dolgozik magán. Gondolkodik-e rajta, hogyan hozzatok egy olyan egyensúlyt, hogy neki is, meg neked is jó legyen. Belenéz-e a tükörbe, vagy összetöri ököllel?

Nagyon nehéz ez, ha elindulsz az önismereten. Mert ha valaki nem akar fejlődni, az lemarad. Hogy ignorálással távolodtok el egymástól, vagy nyílt vitában, az mellékes.

De az önazonosság áldozatot követel. Emberéletek forognak kockán. Ám megsúgom: Elsősorban a tiéd. Életed végéig.

S bizony a csend, ami talán körülvesz, mert sokan elfogytak utad során, lehet félelmetes. Vagy lehet békés is, mert nem duruzsol olyan, aki arra nem is érdemes.

Én szerencsésnek érzem magam, mert vannak még olyanok az életemben, akik hiába lett saját véleményem, személyiségem, ami olykor számukra is érthetetlen, nem hagynak cserben. Lehet, hogy vannak olykor mélységes mély csendek, de ezt követően egyikünk vagy másikunk megkövezi magát. S beismerjük, hogy ez most a mi fejünk, élményünk szerint volt, nem úgy, ahogy neked kellett volna. Majd figyelek. S nekem az olyanokkal van dolgom, személyesen, vagy virtuálisan is, akik ezen legalább elmélkedni kezdenek, esetleg munkába is fognak.

S valószínűleg egész életem során fogok még ebben a témában szarba lépni, hibázni, de legalább már jobban figyelek, s keresem a szememmel, szívemmel a helyes irányt, a fűben lappangó bombákat.

Mert qrva nehéz beszélgetni. De én annyira szeretek.

Nem akárkivel. De velük nagyon.

Írta Dia, a #hegyilány, május utolsó napján, kiskutyái gyűrűjében az erkélyen, akik nem pofáznak vissza, csak hallgatják, szar helyett tojásos-mézes pakolással a haján.