Jött egy kérdés, hogy milyen életet éltem kapcsolatokat illetően, a tartalomkészítő jelenem előtt, és feltételezem, mielőtt ide költöztem, akkor.

Gondoltam, korrekt és jogos kérdés, a reggeli kávéink mellé megírom, hogy ti pedig olvasni tudjátok.

Úgy döntöttem, ketté veszem a dolgot. Mert a tartalomkészítői tevékenységem és a kapcsolataim a férfiak függvényében épp elég lenne egy kisregényhez. Így viszont talán még fogyasztható lesz, mielőtt jég potyoghatna a kávéba, elérve a decembert a történet végére.

Van néha a kommentek között, aki javasolja, kezdjek párkapcsolati tanácsadásba. Ezen mindig horkantva felnevetek, még én is, nem hogy azok, akik szintén olvassák ezt. Írta is valaki, egy ilyen hozzászólásra, hogy én max azt tudnám tanítani, hogy kell egyedül lenni. És igazat adtam neki!

Eszemben sem jutna párkapcsolati tanácsokat osztogatni, mert nem értek hozzá.

Jobban mondva én mostanra rájöttem: Nem érdekel, emiatt nem is űzöm igazán. Látom a jót, a lehetőségeket, a potenciált benne, egy-két példát is idézni tudok, ahol ez működne, őszintén, nem csak a felszínen a tökéletest mutatva. Ám, sokkal gyakrabban látom és tapasztaltam a rosszat, a hátrányt, az elnyomást, a kiteljesedés helyett a vegetálást. Sok mindent tudok, hogy KELLENE, miként lenne hasznos, hogy fent és megmaradjon egy párkapcsolat.. De..

Végre eljutottam oda, hogy ki merem mondani:

Tudom, de nem akarom. Legalábbis nem úgy, mindenáron, mint régen.

Kamasz korom óta hatalmas volt a vágy bennem a férfi nem iránt. (Igen, tudom, apaseb..) Szexuális, romantikus, minden egy hatalmas katyvasz volt bennem. Epekedtem, álmodoztam, fantáziálgattam. Nem akárkiről, csak aki megfogott, ami már akkor sem sok volt.. Emlékszem néhány plátói szerelmemre, akiért odaadtam volna szerintem bármimet, csak jöttünk volna össze.

Ám, a legkisebb kölcsönösségi jelre bepánikoltam. Azt se tudtam, hova meneküljek, ha kicsit is nyitottak volna felém. Akartam, de nem tudtam. El se hittem, hogy én is lehetek az, akire majd valaki hasonló vágyakozással néz fel.

Emlékszem, a haladást a környezetváltozás hozta meg. Általánosból középiskolába mentem, messzebbre, kollégiumba. Ballagáskor először eljutottam fodrászhoz, új frizurám lett, s mint tudjuk, ez egy lány esetén pálfordulást hozhat. Nálam is így lett. Elkezdtem szépen lassan szépnek látni magam, és észrevettem, hogy rajtam ragadnak a tekintetek. Nem sok, nem feltűnően, de mégiscsak éreztem: Valami megváltozott.

S ahogy középiskolában elvesztettem a szüzességem, s megkaptam először azt a srácot, akit korábban az egész suli imádott (erről írtam korábban, majd lehet belinkelem, ha megtalálom), majd onnantól kezdve képbe kerültek azok, akiket korábban én bámultam, akartam, és egyszercsak kölcsönös lett a dolog.. Hát, szépen lassan beindult a virágzásom. Nem voltam léha, kicsapongó. Hosszabb távú céljaim voltak a fiúkkal. Egészen főiskolás korom végéig 2 éves turnusok voltak, ha túljutottunk a kezdeti szakaszon. Ha igent mondtam egy randira, abból rendszerint kapcsolat lett. Eszembe se jutott, hogy ne akarjam, ha úgy alakul. Persze volt, akivel szakítottam, mert nem egyezett az értékrendünk, nem éreztem minőséginek a kapcsolódást. De volt, hogy túlhúztam.

Komolyan gondoltam, de valójában a jövőt, célokat se tudtam. Nem volt eszemben házasság, gyerek vágya, gondolata. Csak úgy.. Velük akartam lenni, és élni boldogan.

De ez sosem jött össze maradandóan. Ahogy idősebb lettem, annyi változott, hogy nőtt a nyomás, s elmúlt a fiatal felnőttes lazaság. Húsz évesen, felénk, a városban nem volt evidens, hogy szülni kellene. Lehetett persze, de aki korán lett anya, annak általában becsúszott, nem tervezett volt. Én meg már akkor is úgy voltam inkább ezzel, hogy messzi dolog ez még, majd ráérek ezen akkor gondolkodni, ha elég öreg leszek. De ha belegondoltam, már akkor is inkább:

Nem akartam, mint vágytam.

Ismerkedtem hát, és akartam a kapcsolatot. Tényleg. Akartam, és nyögtem is. Nem annyira az élvezetektől, hanem a kellemetlenségtől. Addigra belém lett sulykolva, hogy minden nehézséget ki kell bírni, megoldani, a kapcsolatok nem hogy nem tökéletesek, de erről szólnak: kőkemény munkáról, kompromisszumokról, feladásokról. Hogy működjön, forogjon, bukdácsoljon, EGYÜTT. Akkor is, ha érezhető: külön minden jobb lenne. De az.. Nem szokás. Együtt kell, ez a normális.

A nőknek amúgy is okosabbnak, kedvesebbnek, előzékenyebbnek kell lenni. Mi visszük a hátunkon a lelki terheket, a férfiak meg.. Mit is? Mikor ugyanannyit dolgoznak az anyáink a munkahelyen, majd hazaérkezve kezdődik a dupla műszak a gyerekekkel, háztartással és a férfi testének-lelkének kiszolgálásával? A majd lenyírom, majd megcsinálom, ne nyaggass már mondatok egy idő után fárasztóbbak, mintha a nő fogja magát, és inkább megcsinálja azt is ő. De ahelyett, hogy ezt tennénk helyre, rendbe, egyensúlyba, inkább még többet melózzunk MI azért, hogy ez a sz@r rendszer továbbra is működjön? Mert ez a normális, ez a megszokott. Egyedül csak a szerencsétlenek, bénák vagy a tökéletlenek vannak. Kell a kapcsolat, ha nem is a házasság, gyerek.

És egy idő után nem értettem: én érzem magam nagyon okosnak, hogy látom ennek a qrva nagy hibáit, és nem akarom, vagy épp megőrültem, mert szembe megyek szinte mindenki mással? Igazi torzítás, és egyedül voltam a környezetemben, aki ezt nem értette, ellenezte. Úgyhogy elbizonytalanodtam..

Próbálkoztam hát, tényleg. De nagyon keserves volt.

S ahogy szembesültem azzal, huszas éveim után, hogy a gyerekkorom rossz tapasztalatai a párkapcsolatokban is nyomot hagynak, méghozzá negatívan, elkezdtem az önismereti folyamatomat, ami azóta is tart. Rájöttem a hibáimra, elakadásaimra: Lehasítok sok-sok éve, az érzelmeimről nem hogy beszélni nem tudok, de fel sem ismerem, rendszerezni nem tudom. Érzéketlen vagyok, egyáltalán nem gondoskodó. Az önbecsülésem a látszat ellenére a béka sejhaja alatt van. Nem hiszem el, hogy valaha bárki is szerethetne, hiszen már teherként fejlődtem az anyaméhben. Mindezeket kontrollal igyekszem kompenzálni. Mindent észreveszek, habár akkor még nem tudtam, hogy jól. Azt hittem, beképzelem ezeket. Ám, szólni, magamért kiállni nem mertem, a határhúzást, nemet mondást hírből sem ismertem. Vagy megsértődtem, és duzzogtam csendben, mint apám, vagy dühöngtem, fortyogtam, és mindenen a haragomat vezettem le, mint anyám.

Mindezt általában magamban éltem meg, a külvilág felé alig szűrődött valami ki. Én voltam a kedves, jószívű, szófogadó, néha vicceset mondó lány, aki mindenkinek segít, lelkiismeretesen dolgozik, és csak annyira észrevehető, hogy bármikor használható legyen. De épp annyira tudtam csendben is maradni, hogy igazán zavarni senkit ne kelljen. Volt bennem valami mélyen, ami vonzott egyes srácokat. A sumákokat, vagányokat is. De mivel az agyam és viselkedésem, munkám jókislányos volt, csak némelyik próbálkozott kitartóan, kíváncsian. Máskülönben alapesetben rendes, jó fiúk, de hozzám hasonlóan önismeretben hiányosak próbálkoztak. Harcoltunk, dohogtunk is, elég hamar.

Néha már becsúszott egy-két lazább, kötetlenebb kapcsolódás. De őszintén szólva, hiába volt a tiszta vágy és kíváncsiság bennem, a jó megélés helyett a lelkiismeretem, a tanult minták, sablonok és elvárások legtöbbször felülírták ezeket. Nem illő, nem szabad, mit szólnak, ha megtudják, hogy az elnök asszony..?! Baszos, ahogy az egyik akkori partnerem fogalmazta meg. Mindig is látta rajtam, hiába a jókislány álca. Akkor már tudtam, terveztem, hogy költözök. Nem akartam tőle semmit, csak azt. És jó volt úgy. Még volt bennem szégyenérzet, hogy nem illik, hogy ilyet azért sűrűn nem tehetek.. De valójában mást akkor sem terveztem a jövőt illetően.

Talán akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy valami máshogy működik bennem, mikor az egyik párom, akivel 25 éves koromban együtt voltam, nekem szegezte a kérdést: Mikor akarod abbahagyni a menhelyet, és normális munkát vállalni? Mikor komolyodsz meg, hogy alkalmas legyél egy normális életre? Gyereket akart, majd, és szokványos, idilli életet.

Bennem meg üvöltött a dolog: MIVAN?? Ez nem normális, amit csinálok?

S rájöttem: Nem. Nem az. Ha a társadalom, közízlés, az átlag ember életét nézem, az akkori életem sem volt normális. S rájöttem, hogy el kell engedni valamelyiket. Egyszerre a kettő nem feltétlenül megy. Döntöttem. Elengedtem. A srácot is, meg ezt a másnak ideális jövőképet. Mert nekem nem vágyott, hanem hátborzongatónak hatott.

Onnantól kezdve is próbálkoztam, ismerkedtem, de már nyitott voltam a lazábbra. Volt mégis, akibe szerelmes voltam, az eddigi életemben kétszer.

Egyikükkel, még odahaza, simán el tudtam volna képzelni az életemet. Tökéletes, jól működő kapcsolat volt. Megbeszéltük, hogy nem akarunk gyereket, szinte mindent hasonlóan láttunk. Együtt éltünk a házamban, és vígan elvoltunk, még a kis bibikkel is. Ám, egyszer csak a derült égből jöttek a jelek: valami nincs rendben. S néhány hét alatt összedőlt minden. Kiderült, hogy komoly gondok vannak a háttérben, nem az a fajta, amit normális ember megoldani akar, hanem inkább menekülni kellett a dologból. Szerencsére elmúlt a hatása, legfeljebb óvatosságra int a jelent és jövőt tekintve is. llletve megmutatta, hogy kapcsolatban élni is lehet jó és boldog dolog, hogy nem mindig szar minden. Már, mielőtt kiderülnek a dolgok.

S olyan is volt, hogy szerelmes voltam, mint az ágyú, de túl sok volt a puttonyban a megoldandó feladat. És rájöttem, nekem nem dolgom a másikéval foglalkozni, ha ő maga nem akarja felismerni, megoldani, a nagy büdös semmitől javulást elvárni. Akkor teperhetek én a magam világában max fordulatszámon, bőgetve, leégetve végül a motort.. De annak semmi értelme. Így végül abból is kiléptem. És azóta sem volt komoly kapcsolat az életemben.

És bevallom: hagyományos értelemben én erre nem is vágyom.

Megfogadtam, mikor ide költöztem, hogy magamat építem, alakítom, javítom, életre alkalmas állapotba hozom. Erősnek tartom magam, de nem annyira, hogy mást is cipeljek a hátamon, ha ő csak lustaságból, tudatlanságból fekszik, nem azért, mert megsérült, és épp vérzik, de legalább kapaszkodik.

Nagy nehezen eljutottam oda, bár, néha még behúz a folyamat, hogy mint a hitel esetén a kamatot fizetve először, a társadalmi elvárást igyekszem félresöpörni, s eztán nézni azt, én mit akarok. Nehéz feladat. Mert sokszor nem csak elvárásokkal kell megküzdeni, hanem jó tapasztalatokkal, ami miatt tanácsolják: Vedd komolyan. Talán ő alkalmas lesz rá.

Manapság is előfordul, hogy barátnőm hamarabb harangkongást hall, mint esetleges férjjelölt, mint én. És akaratlanul is hatással tud rám lenni, és behúzni: Egye fene, nézzük meg. Holott én, magamtól úgy indultam neki, ahogy nekem jó: Jól akarom magam érezni. Ha egyszer, ha százszor, akkor is. Nem menekülve az esetleges gondok elől, de nem harcolva a másik ellen, helyett, ha ő nem lát ebben megoldandó feladatot.

Mostanában tudom, hogy fogalmam sincs, mi a helyes, a jó, a társadalom és az egyéni szinteket illetően. Nagyon nehéz független lenni a saját fejedben.

Van egy nagycsomó minden, amiben nem hiszek, sőt.. Ellene is megyek, hiába tanították, verték belénk évszázadok alatt. Nem érzem szükségét, ezért nem is teszem.

És persze vannak megélni kívánt, óhajtott dolgok, amiket olykor hiányolok. Olyankor nyitok én is, és bizony tapasztalok is. Ilyet is, olyat is.

Érzékelem magamon, hogy vannak dolgok, amikhez ragaszkodom, vagy amihez fogalmam sincs, hogyan kellene állni. Új világ van, új lehetőségekkel. Annyi, hogy én nem félek ezektől, hanem örülök neki. A választás szabadsága ugyanis felbecsülhetetlen.

S azáltal, hogy fel merem végre vállalni magam, megszűnt egy nagycsomó  belső teher. Mondjuk, jöttek helyette újak, mert attól, hogy magadban ez rendeződni kezd, ezzel arányosan sokszor a külvilág, a társadalom mintha vérszagot kapna, és feltűnsz neki: Különc. Kilőni! Veszélyezteti a megszokott rendet! Viszályt szít, uszít, rossz példát mutat! Felbomlasztja a családokat! Nem szülni akar, csak párosodni! Képtelen a kompromisszumra, megalkuvásra! Önző!  

De ha visszakérdezel, hogy: És akkor mi van? Neked mi közöd ehhez? Miért zavar? Általában csak habogás lesz. Mert azt nem tudja, miért kántálja, hiszen a kondícionálás az értelemre már nem terjedt ki, csak a felszínre.

Feladat, kérdés, kétely még így is maradt bőven. Egy másik emberrel való kontaktálás sosem egyszerű szerintem. Mert ha rövid, ha hosszútávon érintkeztek, a puttony tartalma akkor is keveredni fog.
Attól, hogy egyedülálló vagyok, még nem utálom a férfiakat.

Sőt. Töredelmesen bevallom: Némelyiket nagyon is szeretem. A nyálam elcseppen, ha úgy alakul.. De kevés ilyen van. Nem hiszek a két szingli, egészséges, együtt még nem hancúrozó, külön nemű-hetero ember barátságában. Én vagy ismerőse leszek valakinek, illő távolságból, mert amúgy nem érdekel, esetleg párja van, vagy nekem van valakim, vagy ha úgy alakul, a fantáziámba kerül, és ha úgy hozza a jövő, máshová is.. És nekem ez így oké. Ez nem azt jelenti, hogy falom a férfiakat, hogy vadászom őket.. De elengedtem, hogy tervezzek velük, hogy olyan képet vízionáljak, amire amúgy nem is vágyok. Nem elzárkózom tőle, mert lehet, hogy lesz, aki megfog.

De alig akad valaki, aki egyáltalán meg is tetszene, hogy az agyamba férkőzni tudjon, lejjebb haladásról nem is beszélve. Már nem tart meg valaki a külsővel, habár nem titkolom: Tetszenie kell, mert anélkül nem megy semmi sem. Vissza se nézek rá, ha valami nem fog meg benne. Egyeseket ez nagyon zavar, hogy a nő, személy szerint én válogatni merek ezalapján is. Kérjek elnézést azoktól, akik nem jönnek be, akik ha akarnák, jobban is kinézhetnének, de sz@rnak bele? Én szúrjam ki a szemem, csak azért, hogy nekik sikerüljön nulla erőfeszítéssel? Hiszen én tetszem ugyan nekik, ők maguk olyannal nem kezdenek, aki nem izgatja őket.. De az más. Nekik szabad, nekünk nem. Nem nonszensz?

S ha megtetszett az illető, jöhet minden további: Milyen értékrendje van, hol áll az önismeretben, milyen kapcsolatai voltak eddig, képes-e nemet mondani és határt húzni, kompetens-e az életében, szereti-e és jól gondoskodik-e az állatokról, milyen lábnyoma van a világban, mi tölti el izgalommal, mik a tervei-céljai, milyen a szülőkkel való viszonya stb. Elég sok a buktató, ahol ha olyan van, ami nekem nagyon no go zóna, akkor sürgős gyorsasággal távozom.

Borzalmasan sok a változó.   

És én nem várok el olyat, amit én nem kínálok önként.

Nekem azért nincs komoly kapcsolatom, mert nem akarok. Tényleg. Ez a legjobb magyarázat rá. Találkoztam mostanában is olyan fiúkkal, férfiakkal, akikkel lehet, hogy fel lehetett volna építeni valami közöset, működőt, ami rejtett potenciálokat. De.. Nem a jövő izgatott, érdekelt, csak a személyisége. Fura az a tapasztalat, hogy azért mondok valakinek nemet, mert túl rendes fiúnak gondolom, magamhoz. Nem akarom megrontani, megbántani, kihasználni. Rendes lány helyett rendetlen lettem.

De elég hamar leszűröm, hogy miként állhatok hozzá, és magamhoz is.

És ha választani kell, hogy csendben maradjak, tűrjek, nyeljek, mert tudom, hogy ha most elküldöm ezt az üzenetet, kimondom ezt a pár mondatot, az nagy eséllyel összezúz minden jövőbeli dolgot.. Akkor tudod mit: lesz@rom. Kimondom, leírom, elküldöm.

És még ha szakítás is lesz belőle, mert én, Dia, a #hegyilány erőszakos, falhoz állítós vagyok, akkor is jobb így nekem. Az őszinteségen, a nem megalkuváson még sosem agyaltam, szorongtam. De azon, amit a szőnyeg alá akartam seperni, a másik, jobban mondva inkább a kapcsolat miatt, na, azon igen.

És megteszem ezt akkor is, ha egy tökéletes testű, helyes, jómódú, alfa van a túloldalon. Mert nem félek, hogy elveszítem. Nem azzal kockáztatok, ha egyedül maradok, de önazonosan. Hanem akkor, ha elnyomom magam, azért, hogy valaki az életemben maradjon.

Ami változott az idők során, és amire büszke vagyok: mindezt nagyon igyekszem úgy tenni, hogy ne bántsam a másikat. Nem célom! Elnyomni, leigázni, megalázni, megleckéztetni nem akarom. Szimplán csak határt húzok, kitartok, tudom, mit akarok, mire vágyok, és nem félek ezt nyíltan felvállalni. A kommunikáció az én pajzsom és fegyverem is egyszerre. Az más kérdés, hogy ezt a túloldal eddig nem bírta ki.

Erre mondja a szép Weöres Sándor idézet:

„Keverd a szíved napsugár közé, készíts belőle lángvirágot s aki a földön mellén viseli és hevét kibírja, Ő a párod.”

Nagyon adom.

De ez a jó a szabadságban, s az én életemben: Nem szükséges lecsavarni takarékra a lángot, hogy túléljek, hogy az életemben boldogulni jól tudjak. Sajnos vannak sokan, akik megteszik ezt helyettem. Én nem akarom, s nem fogom. Inkább lökök még rá pár guriga fát, hadd lobogjon.

Fogalmam sincs, mi egy jó kapcsolat működésének titka. Mert én nem azt kutatom.

Én viszem, őrzöm, táplálom a saját lángom, egyedül is. Én ehhez értek, ebben fejlődök, és ebben lehetek itt bárkinek is hiteles.

Mert sokan jövünk a pokolból, annak változó emeleten lévő tornácáról. Nekünk nem biztos, hogy az a siker, az az érdem, boldogság, mint annak, aki a mennyekbe, a paradicsomba született le.

Nekünk az is elképesztő érdem, ebben az életben, hogy már csak a szívünk lángol, izzik. S nem a teljes testünk, s nem tüzes nyilakat lövöldözünk, hanem boldogan mosolygunk, még ha a szemünkben a parázs izzik is.

Én nem diktálok, erőszakolok, irányítok, nem hergelek senkit. Azt csináltok, amit akartok. Csak szerintem legyetek önazonosak, ne mások miatt csinájátok vagy kerüljétek. Épp elég nehéz feladat magunkra figyelni és így cselekedni. Én csak mutatok egy utat, egy kísérletet, ami talán bejön, talán nem.

Nekem voltak boldog-boldogtalan pillanatok a kapcsolatokat tekintve a múltamban. Valószínűleg ez a jövőben sem változik meg, hiszen ez az élet rendje. De hogy én miként élem meg, miként kezelem, mennyit csökken a rosszban eltöltött pillanat.. Az ég és föld. Hogy igaz-e, tényleg így van-e, vagy csak hitegetem a jó népet, azt ti sosem tudhatjátok meg. Mert nem éltek bennem, nem vagytok a fejemben és a szívemben.

De a forróságot, tüzet lesz, aki tapasztalhatja.

Olvasva, hallgatva, vagy testen belül, parázsként izzva.

Talán egy nap valaki nem felkiállt, hogy égetem, hanem széttárja a kezét és élvezni fogja a meleget.

De ha nem, akkor is rendben lesz nekem.

A kép forrása: Pixabay