Nem először és valószínűleg nem is utoljára találkozom az alábbi jelenséggel. Tudjátok, mikor egy éltes fószer fűzni kezd egy húsz-harminc éves nőt, a legnagyobb lelki kétségek nélkül. És ne haragudjatok meg, nem sértés, de ne szépítsük. Ezek az emberek már öregek. Lehet jól tartani magunkat, korunkhoz képest, de én attól ezt még tényként kezelem. Aki Apám lehetne, az nekem már öreg.

És mégis rendszeresen tapasztalom, hogy próbálkoznak. Az, hogy feleség várja őket odahaza, már csak ráadás, lassan meg sem lepődök.

Az oldalon is rendszeresen kommentelgetnek, írnak üzenetet az 50/60+-osak, romantikus érzelmektől túlfűtve. Bevallom, borsódzik a hátam ezektől.

Miért? És hogyan? És miként? Mit remél? Mit képzel? Ezek szoktak először bevillanni, mikor ezzel szembesülök.

Értem én, hogy esztétikai érzéke minden embernek van. Látja a szépet, értékeli a jó energiákat, a kedvességet, a nőiességet. De hol vannak az emberi, nemtől független érzelmek, ne adj Isten, az apai energiák? Miért akartok megd@gni minden nőt, aki tetszik nektek, ahelyett, hogy tisztán emberként néznétek rá? Úgy, hogy van esetleg egy ilyen korú lányotok? Vagy lehetne, ha összejött volna fiatalon…? Aztán csodálkozunk, hogy senki nem hisz a férfi-női barátságban.. Többek között én sem. Mert mikor naivan azt hiszed, végre, valaki aki nem úgy néz rám.. Eltelik egy kis idő, és kilóg a lóláb..

De nézzük tisztán racionálisan levezetve. A kor lehet nem minden, de nagyon sok mindent determinál.

Egy 20-30 éves nő még aktív.

Mindenben, mindenhol. Érted? Munkahelyén, szabadidőben, ágyban és világnézetben egyaránt. Nem csak bírja, de diktálja is az iramot. Mindent akar, és tesz is érte. Már nem kamaszos hévvel él, nem a szülei karjaiból néz naivan, hanem éli a saját életét. Rengeteget tanul, tapasztal, próbálkozik, dolgozik. Kialakítja a szokásait, igényeit, felhúz egy neki megfelelő színvonalat és mércét is állít hozzá. És közben kitölti az életét azzal, ami neki szimpatikus, fontos. És ha valamennyire csinos is, akkor valószínűleg van válogatási lehetősége a férfiakat illetően is.

S ekkor jönnek, totyognak be a hatvanas öreg urak, akik … Nem tudom, mit képzelnek. De tényleg.

Annak, akinek sok a pénze, még meg is értem, hogy van önbizalma ehhez, mert akaratlanul hozzászokott, hogy pénzen sok mindent meg lehet venni, ami máskülönben nem jutna terítékre. Nyilván van olyan hölgy, akinek a teli tárca, a Mercedes, az ékszerek és társai imponálnak, és bizony beadja a derekát. De most nem róluk lesz szó.

Régóta próbálom megfejteni, mi járhat ezeknek a férfiaknak a fejében. Azon túl, hogy a csinos nők meg tudják bolondítani a férfiakat, első indokként. Lapozzunk, ez nem újkeletű, és ezzel a fiatal férfiak még mindig intenzívebben reagálnak.

Mit kerestek, öreg urak? Mit nem kaptatok meg fiatal korotokban? Mi hiányzik most? Hiányzik a szép, a régi érzés, amit életetek felében élhettetek meg? Mikor ti is olyan energiától duzzadó, lüktető lények voltatok, mint most a „gyerekek”?

Hiányzik az érzés, hogy gondoskodhassatok valakiről? Hogy adjatok át tudást? Hogy újra érezzétek, szükség van rátok? Hogy újra legyen egy kis értelme a hétköznapoknak?

Büszkeség töltene el benneteket, ha egy ilyen nő lépkedne mellettetek? Előrrébb kerülnétek a férfi ranglistán? Hiszen vagy nagyon tudtok akkor valamit..vagy nagyon sok a pénzetek? Mindkettő státuszt emelhet, tudom.

Nektek elég lenne már összebújni, simogatni, puszilgatni, szép óvatosan, nyugodtan, csendesen? Inkább nézni, mint cselekedni? Néha napján egy viagrát bekapni?

Mit éreztek olyankor, mikor a drága hölgynek folyton lassítania kell, és bevárni téged, mert lemaradsz? Mert magyaráznia kell, mi az a tiktok, mert jó szalonnás reggeli helyett a gyógyszer adagodat szolgálja fel, s a kínos élményekre emlékszel, mikor családi alkalmakkor te vagy a Papa? Mikor látod a csalódott arcát, hogy már megint nem sikerült gyógyszer nélkül az erekciót nem hogy fenntartani, de össze sem hozni. És sorolhatnám az élményeket még jó sokáig, csak hát nem akarlak egy stroekba sodorni nagy hirtelen.

Csak kérdezem, hogy nem gondoljátok, hogy ez így nincs rendben?

Mielőtt rárepülnétek a fiatal csibékre, nem gondoljátok át, hogy ez mivel jár?

Az a lány még dübörög, robban, halad előre. A kemény kapanyélhez szokott, nem a korhadó, omló fadarabhoz, amit max ágyásszegélynek használ fel. Semmiképp sem lesz tartós használat, bár ezt szerintem te is tudod.

Miért nem korodbeli hölgyet veszel észre? Hovatovább a feleségedet, aki otthon a sz@ros gatyáidat mossa? Ja, ő már nem olyan karcsú és feszes bőrű? Eltűnt a fény a szeméből, és csak az Izaurát nézi csillogó szemekkel, helyetted? Nem lenne jobb azt helyre tenni, mint kifelé menekülni?

Nem könnyebb, azt semmiképpen sem állítom. De jobb, hidd el.

Gondolkozz el azon, mik a belső mozgató rugóid, mikor a fiatalabbat hajtod, a korodbeliek helyett. Ha kevésnek érzed magad egy vagány 40-50-es karakán, független, egzisztenciával rendelkező valódi Nőhöz.. Akkor zárkózz fel. Vagy keress hasonló kedves, szerény, csendes középkorút. Annyi „asszonynak” való hölgyet látok magam körül, akik arra a fajta nyugalomra, békére, meghittségre vágynak, mint amit talán te nyújthatnál neki, egy jó adagnyi önismereti munka után. Bár, sokan azt is tanácsolják, jól teszem, ha nem házasodom, még egyszer ők sem állnának cselédszolgálatba, ha lenne választásuk. Ha túl nagy az önbizalmad, gondolj néha arra, vajon mit mondhat a feleséged a hátad mögött rólad. El is múlt a kalandvágy, ügye?

Ha mi, fiatal nők fel tudjuk mérni az igényeinket, lehetőségeinket, és az általunk adni tudott értékeket, akkor erre te, kétszer annyi évvel a hátad mögött szintés képes lehetsz.

Mert én magam is megnézem a kis suhancokat, és örömmel könyvelem el, ha értéket képviselnek. De inkább „anyai” érzésekkel, mint hogy rávessem magam a 20 éves suhancokra, csak mert kockás a hasa, vagy izmos a karja.. Ahogy a 60 éves Nagypapák sem vonzanak, mert noha nem volt rendes apám, komplexusom sem alakult ki, hogy ezt ilyen módon pótoljam. Nem, Jason Statham sem lenne kivétel, mert hiába minden, már ő is öreg nekem.

Jelenleg én is pontosan végig zongoráztam magamban, mit tudok vagy akarok nyújtani egy nekem megfelelő férfinek. Aki nem huszas és nem ötvenes éveiben jár, hanem valahol a kettő között lehet. És mivel ezt eléggé keveslem, inkább hátra is léptem ebből egy ideig. Mert önző nem akarok lenni, de morzsákon sem akarok senkit tartani. Míg máshogy nem gondolom, ez így is marad. Mert a saját megélés az elsődleges szempont, szerintem. De a másikra is illik tekintettel lenni.

Jó lenne, ha kedves idős urak, elgondolkodnátok azon kicsit, miért akartok ráugrani a gyereketek korabeli lányokra. Mit tudtok ti nyújtani, ami teljes értékű? Neki.

És ne felejtsétek el, hogy egy ereje teljében lévő fiatal nő lehet olyan energiákkal utasít el, amire a hálószobában nagyon vágyakoznátok, de a való életben, olyan sokkot kaptok, hogy üveges szemmel fogtok a Mama mellé leülni, és az Izaurát nézni hátralévő életetekben. Nincs egyik vagy másik, a csomag teljes egészében érkezik.

Csak szólok.

És ha eddig ezeken még nem merengtetek el, talán jól jön, ha ezt pótoljátok.

Mert lehet még pár boldog évetek a régen kedves feleségetek mellett, aki valahogy mégiscsak sárkánnyá lett. Milyen jó lenne ezt rendbe hozni, nem? Vagy épp egyedül, tisztes öregúrként méltósággal, köztiszteletben éldegélni? Akihez bátran mer fordulni idős, fiatal, nő és férfi egyaránt, mert nem kell hátsó szándéktól tartani?

Ahelyett, hogy fejcsóválva, mosolyogva néznek el az emberek a fejed felett, azon rötyögve, hogy ni, a vén kujon már megint kosarat kapott.

Úgyhogy ha van egy erős, fiatal legény fiad.. Inkább annak keress fiatal menyecskét, és mindenki jól jár a végén.

 És persze kíváncsian várom az ettől eltérő véleményeket, valóságokat, megéléseket. Hátha megértem, miért?

„Jaj, de sokat jártam fáradtan,

Mikor házasodni akartam.

Nem találtam kedvemre valót,

Csak az a szeretőm, aki volt.”

A minap hallottam ezt a csodaszép muzsikát. Noha nem vagyok zenei beállítottságú, ám mégis megfogott. Gyönyörű, és a szövege is, mind az összes változatában.

S hallom emberektől a következő sorokat is:

„Hidd el, az összes lopna! Még többet is! Ez már talán jóllakott..”

„Mindegyik hazudik, egyik sem különb!”

„Ezt már legalább ismerjük, tudjuk mire számíthatunk.”

„Annyit kockáztattunk már, és egyik sem volt végül jó!”

„Egész rendes ember, legalább nem ver.”

Mennyivel másabb hangulatú mondatok, ügye? Ezeket napi szinten hallani, akár ha a politika kerül szóba, akár ha a párkapcsolatok.

És valahogy mégis össze tud csengeni ez a két fajta idézet, legalábbis számomra a mai való világban.

Annyian vagyunk, akik nem találjuk a kedvünkre valót, csak keressük, kutatjuk. Majd, elérkezik a pont, mikor abbahagyjuk. Beletörődve, elcsigázva nem igent mondunk az ismert rosszra, hanem belecsúszunk, beleereszkedünk, mint egy langyos mocsárba. Elfogadva azt, hogy ennyi jár, ennyi a lehetőség, tudva, hogy a következő sarkon talán egy még rosszabb megoldás lenne, mint amiben eddig voltunk. De nem, ez nem lehet megoldás. Ennél mindenkinek több jár!

Baromi nehéz ébredni. Van, aki könnyen kipattan az ágyból, és néhány percen belül már eszik, iszik, fecseg, és van, akinek 5 szundi van beállítva, és akkor is csak a kávéfőzőig totyog el, és egy órán keresztül bootol csak az agya.

A magánéletben és a közéletben is van hasonló dinamika. Van, aki ragaszkodik az évek óta ismert, korábban szeretett dolgokhoz, és hiába változott szinte az ellentétére a helyzet, marad benne. És van, aki viszonylag hamar észreveszi, hogy megváltoztak az energiák, és továbblép. Egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más a működés.

Illetve más a saját magára gyakorolt hatás. Hosszú távon legalábbis ki fog jönni itt-ott, hogy lehet hamarabb kellett volna cselekedni.

Hányszor gondoltuk már utólag azt, hogy az adott párkapcsolatból már jóval hamarabb ki kellett volna szakadni, mert túlhúztuk? Mert szimplán rabolta az időnket, nem adott hozzá az életünkhöz, ne adj Isten még bántalmazás, erőszak, megfélemlítés is volt benne? Nekem általában ez szokott lenni, ha visszagonolok. A túl sokáig húztam érzése. És van, amikor az idő nem annyira opció, míg fiatal vagy és mások a gondok.. de egy idő után mégis máshogy látod. Már néhény percet is úgy osztasz be, mintha aranyból lenne. Nemhogy heteket, hónapokat, éveket, évtizedeket..

De tudom azt is, mennyire nehéz az ébredés folyamata.

Mikor az elején, az udvarlási szakaszban mennyire fellelkesülsz, magával ragad az érzés, a lendület, és olyan hévvel mondotok, terveztek jövőbeni dolgokat, hogy eszedbe sem jut se magadat, se a másikat megkérdőjelezni. Egyszerűen azt érzed, minden tökéletes. Főleg, ha a másik oldalon egy hivatásos, tehetséges ámító van.

Ám szépen lassan jönnek az apró jelek. Amiket próbálsz megmagyarázni, eltussolni, biztos jót akart és nem úgy gondolta mondatokkal kisebbíteni. De azok csak ott maradnak, és dolgoznak benned. Ellene nem mehetsz, hisz akarod, hogy végre jó legyen, bízol benne.. Elkezded hát saját magad megkérdőjelezni. Biztos te reagálod túl, neked kell ezt megfejlődni, veled van a baj. És neked kell még többet dolgoznod magadon, a kapcsolatért, hogy működjön. Minél kevesebbet konfrontálódva a másikkal. Pedig egy idő után a megérzések mellett kőkemény tények, bizonyítékok is ott vannak. De addigra megtanultad elhesegetni ezeket magadtól.

Csak hogy így ez nem fog működni hosszútávon. Kicsiben össze fog omlani a rendszer. Az egészség, a bizalom, a közös jövő, a boldogság, a párkapcsolat.

Ahogy nagyban összeomlik egy egész kormány, az oktatás, az egészségügy, a szociális szféra, a minden.

Amíg az emberek egy nagyon nagy része nem áll arra készen, hogy úgy válassza saját magát, hogy ezáltal nem nyom el egy időben másokat is, csak szimplán a szabadságot, újat választja a biztos rossz helyett, addig nem sok változás lesz. Addig maradni fognak a megszokott, ismert rosszban. Hiába a rengeteg megérzés mellett a logikus magyarázat és üvöltő, borzalmas igazság.

 Hányszor voltam én is így, te jó ég? Annyiszor, és néha olyan borzalmas visszagondondolni arra, milyen volt a lelkivilágom akkor. Mennyi szenvedést okoztam saját magamnak, hogy bennemaradtam, hogy hagytam, hogy kimagyaráztam, hogy nem magamat néztem, hanem a másikat. Sosem attól féltem, hogy nem találnék jobbat. Hanem mindig abban bíztam, hogy majd vele újra jó lesz, majd ő megváltozik. Hogy belátja, mi a „helyes”, a jó, és egy nap elém áll, és azt mondja, értem már. Oldjuk meg, mert ez így nem maradhat. Elrohant a ló velem, sokáig csak délibábot kergettem, segíts, hogy megoldjuk. Mert azt szeretném, ha ez tényleg működne, ha gyarapodna és szépülne az életünk.

De ez sosem jött el. Néha, mikor már szakítás előtt voltunk, jöttek a nagy szavak és ígéretek. De nem változott semmi végül. Az volt a legnehezebb, mikor felálltam ezekből a kapcsolódásokból, hogy annyi potenciált rejtett, annyira jó lehetett volna.. De túl sok volt a volna.

Hány millió ember ül jelenleg is olyan megszokott, ismert helyzetben, ami valójában nem jó neki? Párkapcsolatban, munkahelyen, mérgező családokban, politikai pártban?

Ahol érzi, mennyi és mekkora probléma van? Ahol a másik oldal nem tesz semmit azért, hogy a helyzet jobb legyen? Sőt, gyakran még fenyeget, félelembe taszít és elszigetel? S teszi a rendszereteket romboló lépéseit megcsalásokkal, üres ígéretekkel, kósza flörtökkel, esetleg milliók cimborákhoz csúsztatásával, hazugságokkal, értékrendek kokainba tiprásával luxus jachtokon?

Hányan vannak manapság?

És meddig tart még az ébredésetek?

Mert előbb-utóbb muszáj lesz. Egy ideig lehet vegetálni, de vagy lelkileg, vagy testileg végül beledöglesz. Vagy az egyre gyakoribb rákos megbetegedések végeznek veled, amit a sok elszendvedett, lenyelt bántalmak is létrehozhatnak, vagy a több hónapos kórházi időpontok teszik fel az I-re a pontot. Minden összefügg mindennel. Az önismeret, a család, a párkapcsolat a közélettel. Ami van kicsiben, az van nagyban is.

Tudom, nehéz. A francnak van kedve újrakezdeni az egészet. Ránézel valakire, valami miatt megtetszik, és már arra gondolsz, most éppen milyen leendő csalódást rejt a szép külső.

De igényeim, szükségleteim vannak nekem is, ahogy mindenki másnak is. Azt így vagy úgy, de ki kell elégítenem. Valamihez elég vagyok én magam, de azért a legtöbb mindenhez kell más is, hogy az élmény igazi lehessen. Én jelenleg a megoldást keresem, bőszen. Próbálgatom, nekem mi a jó, persze úgy, hogy a másiknak miattam ne legyen arányosan rossz. Win-win helyzet, ha lehet. Ennél jobbat nem akarhatunk, azt hiszem.

Rengeteg út van. Lehet előre haladni és egy teljesen újat válaszani, próbálni.

Igen, kockázattal jár. Újra és újra át kell esni a kötelező körökön, ami lehet unalmas. És egy kis idő múlva lehet inkább ki is lépsz, mert nem tetszik. Majd mész tovább, pörgeted, keresed, próbálod. De az is lehet, hogy már a másodiknál megtalálod, aki neked megfelelő lesz.

Lehet hátranézni, és azt kipróbálni, változott, javult, fejldődött-e a helyzet a korábbihoz képest. Esély van erre, még ha minimális is. Ahogy te magad is változol, jobb esetben, a másik miért ne tehetné ezt. Néha nagyon is jó beleereszkedni a régi biztonságosba, és elengedni kicsit magad, tudva, hogy most majd megtart. De ha azt látod, hogy újra és újra ugyanazok a körök játszódnak, amik régen is a rosszat okozták, akkor annak nincs értelme. Ha tagad, hárít, másra mutat, esetleg még fenyeget is, akkor viszont azonnal menj el. Csak azért, mert ismered, még nem jelenti azt, hogy jó lesz.

Lehet változást elérni a régiben is. De az kőkemény munka, és ahhoz egy megfelelő partner kell. Valószínűleg azt sem lehet elkerülni, hogy a jeges Tiszába legyen dobva, saját bőrén érezve azt, hogy mekkora a probléma. De van egy szint, ahonnan szerintem már nem lehet visszafordulni, és a hullámok között kell, hogy vesszen némely rendszer.

A lényeg minden esetben az, hogy tudj bízni elsősorban magadban, és láss rá a dolgokra. Ha jönnek a megérzések, jelek, hallgass rájuk, és a bizonyosság kedvéért nézz a mélyre, logikus magyarázatokért.

Életem egyik legjobb élménye lesz, mikor nem is olyan régen ezt végre először, csont nélkül megtettem.

Volt egy megérzésem. Mindig szokott, csak el szoktam hesegetni, és észérvekkel megmagyarázni. Most, életemben először nem kerestem kibúvókat, logikus magyarázatokat arra, amit éreztem. Hanem hallgattam a belső hangra. Ami egy pillanatra sem csendesült el, pedig az agyam próbálkozott kerülő utakat keresni, kivárásra bíztatni. Volt benne kockázat. Mi van, ha nem is úgy van? Megbánhatom később? Talán. De mérlegeltem, mi okozna számomra nagyobb rosszat. És mivel már megtapasztaltam, milyen az, mikor beleragadok egy nekem nem jó dologba, én lettem volna a legnagyobb ostoba, ha újra ezt választom. Megtettem hát, és magamat választottam.. Életemben ilyen helyesnek döntést még nem éreztem. Tudva azt, hogy pont időben is cselekedtem. Nem félek a jövőtől, bármit is rejt. Ahogy eddig, ezután is megoldom, mert fejlődök.

Én sem találom a nekem valót. Se férfiben, se politikai pártban. De időnként azért belenézek a programokba, bókokba, és megízlelem, mit váltanak ki belőlem.

Talán egyszer eljön a napja, hogy nem lesznek figyelmeztető megérzések. Hanem a logika, és az érzés is azt súgja: Na, ő pont jó lesz! Teljes mellszélességgel választom!

Ehhez persze tudatos, megfelelő partner is kell. Üres, szép szavakkal tele a padlás, unom már.

Addig is csendesen teszem a dolgom. Hiszen nem egy férfi, és nem a kormány felel értem, hanem én magam. Ők csak egy lehetőséget biztosítanak arra, hogy még jobb legyen, és egy rendszer épülhessen fel.

És a jóból nem engedek. Nincs megalkuvás. Nem lehet lopás, csalás, mismásolás, elhallgatott igazságok.

Ébredezem. És már nincs kedvem az ágyban henyélni. Túl kevés az idő, és túl sok a feladat, élmény lehetőség.

Te ráérsz még ezekre, vagy a kávéd elfogyasztása után kipattan végre a szemed?

Én voltam az első, aki meglépett a telepről.

Néhány hete történt, még csak spórakoromban, de míg élek, emlékezni fogok rá. Életem meghatározó, bátor tette volt. Lehet nem lesz több, de ezzel az élmény már örökké bennem fog élni, és erővel fog eltölteni. Bátor voltam, kockáztattam. S hogy nyertem-e, vagy elbuktam? A mese végén elárulom!

Átlagos nap volt. Se túl meleg, se túl hideg. Mindenki tette a dolgát körülöttem. A nap sütött talán, bár teljesen sosem láttuk, hisz a fák zöldelltek, és eltakarták azt. A madarak ágról ágra repkedtek, s a szél könnyedén mozgatta a fűszálakat, bokrokat körülöttünk, s így hol árnyékba kerültünk, hol az átszűrődő fénysugarakban melegedtünk. Néha egy-egy őz, nyúl sétált el mellettünk, ám közelebb hajolva, s megszagolva minket, tovább is állt. Tudták, anélkül, hogy szólnunk kellett volna nekik: mi nem csemege vagyunk.

Alattunk pedig a milliónyi rovar, bogár zörgette az avart, néha felmászva ránk kuckolták a tönkünket, s mint kilátótorony, nézelődtek kalapunk tetején.

Nálunk, gombáknál mindenki egymáshoz tartozik, hisz oly szorosan vagyunk összekötve, mintha mindenki egy lenne. Ami egyikünknél történik, azt érzi, látja mindenki más is. Ezért van az, hogy noha spóraként elengedett kiskölyök voltam akkor még csupán, az avar tetején, pontosan éreztem, tudtam, mi zajlik a nagyoknál.

E családi kötelék egyszerre áldás és életmentő, ám mégis nehéz teher is tud lenni. Nincs szabadság, egyediség, önálló akarat. Míg a családi körben vagy, csak az történhet, amit diktál a közös érdek.

Én már spórakorban is nehezen viseltem ezt. Mi másnak biztonságot adott, és nélkülözhetetlen közegnek minősült, az számomra mintha szögesdrót lett volna, szabadságot és önállóságot vágyó lelkem folyton berzenkedett, s többre, másra vágyott. Főleg, hogy a nagy öregek, kik már több száz éve itt voltak, begyepesedett, öröm nélküli, állandóan panaszkodó és negatívan gondolkodó energiákat közvetítettek. S mi, fiatalok, akik még nyitott szívvel, tisztán álltunk az élethez, csupa reménnyel, folyton elnyomva fuldokoltunk. S rövid időn belül a lázadók is fejet hajtottak, nem bírván a nyomást, ami mindenhonnan érkezett. Kitörni ebből vajon hogyan lehet? Gondolkodtam minden este, mikor kicsit elcsendesett a tömeg.

Én ugyanis másra vágytam, igazán a helyem sosem találtam.

Hamarabb akartam eltávozni a termelési helyemről, mint a többiek, s messzebbre is akartam jutni, mint ők. S noha sikerült az erdő szélig kilökődni, annál tovább nem és nem. Néha felkapaszkodtam egy-egy futrinkára, s nyertem még néhány métert, de végül mindannyiszor lefújt az a fránya szellő. Mintha csak az engem visszahúzni akaró családom hangja irányította volna.

Ám, azon a bizonyos átlagos napon, eljött a várva várt alkalom, ami talán csak egyszer adódik az életben! Éreztem, hogy szinte remeg a föld, valami súlyos test léptei alatt, hiszen a többiek már messziről jelezték közeledtét. Egy óriás volt az, nem vitás, kikről sokat meséltek az erdei vándorok. Madarak, hüllők, őzek regéltek e különleges lényekről, kik néhanapján az erdőbe térnek. S noha mindannyian magasan, nagyok, s két lábon járnak, mégsem egyformák! Van, ki vidámságot, békét és nyugalmat áraszt, s van, kit bűzös lehelletként vesz körbe a gonoszság, erőszakosság, otrombaság.

Így egyként lett halálosan izgatott az egész gombacsalád: hozzánk is idetévedt egy Ember! Ki tudja, milyen lesz?! Elpusztít minket, vagy életre szóló kalandot hagy hátra nekünk?

S jött, lépdelt egyre közelebb, a rezgések helyét átvette a hang. Faágak pattanása, avar surrogása, és a lény hangja járta át a fák alját, betöltve minden zugot.

Elhaladván a szélről, jött a közös érzés: vidámságot érzünk a levegőben, és semmi rossz nem lengte körbe a jövevényt. Figyeltük hát, mit csinál az otthonunkban.

Vödör volt nála, és keresgélt. Bodzát szedett, nyújtózott, néha feljajdult, ha csalánhoz ért. Nem sietett, látszott rajta, remekül érzi magát az erdei, szórt fényben, az illatozó akácfák ölelésében. Néha megállt, elővett egy ketyerét, és virág, rovar felé hajolva lemerevedett. Majd ment tovább, kerülgetve az akadályokat, s óvatosan figyelve, hova lép. S ránk, egyikünkre sem taposott, pedig reszketve vártuk a megsemmisítő pillanatot.

Egyszer csak, újabb rezgést éreztünk, ám jóval puhább volt, mint az övé. Valaki ismét közeledik! Ám, mire a telep végére ért az információ, már be is robbant két páfrány közül egy fehér-foltos lény. Tudtuk, hogy ő csakis egy macska lehet, mert az erdőket több is járja, noha erre még egyszer sem tévedt ilyen pára. Ránk veszélytelen, puha mancsával szinte mindig kikerül bennünket. S ez a macska szaladt a lény után, rávetette magát, s mikor azt hittük, ebből harc lesz.. Egyszer csak az ember felnevetett! Ez olyan szép és különleges hang volt, hogy az eddig csendben lévő madarak is dalra kaptak. S az eddig ledermedt erdő életre kélt. Ekkor tudtam, éreztem, megérkezett az életembe a lehetőség, amire mindig is vártam. Futni akartam volna feléjük, hogy hagy menjek veletek! Vágyom az újra, az önállóságra, s tudtam, az ott lesz, ahonnan ők jöttek.

De lábam nem volt, hogy odaszaladjak, szellő nem fújt, hogy odasodorjon. Mintha lefagytam volna, egyszerre éreztem egy hatalmas belső erőt, és egy dermesztő nyomást. Akarom, de mégsem megy!

Tudtam, ha most itt ragadok, talán egész életemben bánni fogom. Több lehetőség nem biztos hogy lesz, ezzel élnem kell. Annyira vágytam erre, hogy a többieket is meglágyította. Noha mindig is fékezni akartak, és a normális felé tereltek, korlátoztak, most valahogy áttört az ezeréves gombaéleten: ő tényleg mást akar. Engedjük el.

S az egész erdő alja családom, egyként kezdett rezegni. Nem volt ez látható, de mégis ott volt, és energiát szabadított fel. S egyszer csak a macska, mintha irányítanák, felém indult. Éreztem, most, most lesz itt a nagy lehetőség! Ragadd meg!- dübörgött a fejemben sok száz, sok ezer hang. És ahogy felettem lépett az óriás, egy könnyed szellő feldobott a szőrére. Tudtam, éreztem: sikerült! Szabad vagyok! Az a bénító erő, ami eddig visszafogott, most épp, hogy lendület adott!

Néhány percet voltunk még ott, mikor az ember egyszercsak visszaindult, énekelve, s szólította a macskát. S az, óvatos léptekkel, elindult utána, nem tudván azt, hogy én kétségbeesetten kapaszkodok a bundájába.

Tudtam, hogy talán többet ide vissza nem térek, és hogy a fonál, ami a teleppel összekötött, megszakadt. Nem hallottam már mást, csak a csendet. Nem éreztem zsigerből a rezgéseket, csak a magam alatt a mozgó lépteket. Minden véget ért, amit eddig ismertem, ám mégis mintha kinyílt volna a világ. Minden más lesz ezentúl, éreztem.

Utoljára visszanéztem, s hálát mondtam nekik, akik az életre neveltek, s végül erőszak nélkül elengedtek.

Mentünk egy ideig, emlékszem, s kapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta. S talán így is volt, ki tudja?

Egyszer aztán nyitott térre értünk, ahol egy kis, piros ház fogadott. Az ember előtt szaladt be a macska, át a kerítésen, a bokrokon, s megpihent. Az ember addig lepakolt, s a közben odaszaladt két lényt üdvözölte. Sokáig tartott, mire elhangzott ezek meghatározása: kutya volt a két jószág, akik vele éltek.

Kis idő után így négyesben hátra sétáltak a kertbe. Én voltam az ötödik, de ezt ügye senki nem tudta. Egészen más közeg volt ez, mint ahol én éltem. Nem voltak fák, és nagy bokrok, néhol volt magas fű, de leginkább olyan átlátható volt minden. S ami mindig látszódott, az a csodás ég! Mivel pici voltam, így ez volt leginkább, amit érzékeltem. De oly gyönyörű és tiszta volt, hogy ha már csak ennyi jut, az is épp elég! Nekünk, erdei gombáknak ez igazi különlegesség!

Körbejártuk a területet, az ember elől, a többiek szabadon követve vagy előre szaladva. Néha kicsit ideges volt, ha valamelyik jószág nem ott sétált, ahol szabadott. Észrevettem, hogy van rendszer, amit kiépített. Utak, ahova lépni szabad, s kisebb szakaszok, ahova tilos a menetel. Ám, ez a macskának alig számított, mint észrevettem. Volt, hol virág nyílt éppen, volt, hol zöldellt valami, s  ahol csak száraz fű volt leterítve.

Érdekes volt, egészen más, mint amihez szoktam. Szinte csend volt ahhoz képest, ahonnan jöttem. Ám, valahogy mégis otthonos, békés és cseppet sem unalmas. Tudtam, hogy lassan ideje döntenem, a macska szőrén mégsem lehetek egy életen át.

S a cica egyszer csak bement az egyik területre, s ledőlt két magasabb sor növény nyújtotta árnyékba. Onnan nézelődött, s figyelt, mit csinál a gazda, s a két kutya. Hűs volt, ám mégis láttam az eget, s éreztem a nap éltető melegét. Nedves pára szállt a takart talaj felől, csalogatva maga felé. S egyszer csak éreztem: megérkeztem. Ez a hely lesz az új otthonom.

S mintha csak megérezte volna ezt a cica, felállt, megrázta magát, és én elengedtem, hátraengedve magam a levegőbe. S lassan, óvatosan szálltam le végül a földre.

Mely puha és jó illatú volt, igaz, máshogy, mint az erdei föld. De tetszett nekem.

S még azon az éjjel megtelepedtem, ott a borsó és krumpli között, reménykedve abban, hogy jó döntést hoztam.

S azóta eltelt már néhány nap, s minden egyes órával egyre erősebb és nagyobb lettem. Figyelek, érzékelek mindent, ami körülöttem zajlik. Úgy élvezem, ami itt történik!

Minden nap erre jár az ember, gyakran egész nap velem van. S az állatok is be-be járnak a kertbe, igaz, ők kevésbé vigyázva járnak, tőlük azért kicsit tartok.

De az ember! Hát ő mindig rezeg, érzem. Ahogy lép, ahogy leül néha és elmereng, a kutyát vagy macskát simogatva, összekapcsolódik a földdel. Mezítelen talpán, tenyerén, térdén át cserélődik ki az energia, s hoz létra saját fonalakat szerte széjjel. S a legszebb az egészben, hogy ezt ő még csak nem is tudja! Csak tesz-vesz, rendezkedik, ültet, vet, s mindig valamit teremt. Minden egyes új növénnyel, amit érintve a földbe tesz, ezt a hálózatot fejleszti. S noha néha ki is vesz ezekből, nem pusztító szándékkal teszi, csak próbál szabályozni, rendet tartani.

És látom, hogy a növények mennyire meghálálják ezt neki. Fejlődnek, virágoznak, a borsók mellettem egyre nagyobbra nőnek, és mind egyre nyújtózkodik, hogy séta közben csak egy kicsit elérhessék végre! S ha sikerül, elhaladván mellettük az ember megsimogatja, s megdícséri őket: milyen szép és erős vagy! S ettől aztán méginkább megindulnak, büszkén magukra, s vágyva a még nagyobb dícséretre csak úgy nőnek az ég felé!

És bizony eljött az én nagy napom is végre! Ma, ma végre észrevett! Láttam, egy pillanatra meglepődött, mit keresek én itt! Szürke gomba a zöldségek között? Ki látott már ilyet? De aztán elmosolyodott, és oly szeretettel üdvözölt, hogy menten elgyengültem, s néhány spórát bizony zavaromban elengedtem. De nem vette észre szerencsére, mert elővette ketyeréjét, és fölém állva lefényképezett. Tudom, hogy ekkor ezt teszi, mert mondta már a méheknek, rovaroknak többször, hogy várj egy pillanatot légyszi, csak lefényképezlek. Szeretnék emlékezni rád! És csak a legszégyenlősebbek iszkoltak el ilyenkor, mindenki más büszkén pózolt: legyen az állat vagy növény.  S tudtam, hogy elértem a sikert: megszeretett! Azzal szokott ugyanis így cselekedni, aki a szívéhez közelebb lopódzott. Lám, ő még sosem látott, azt se tudta, hogy létezem, s noha kertjébe keveredtem hívatlanul, mégsem zavart el.

De tudtam, éreztem, hogy benne megbízhatok. Napok óta vagyunk összekapcsolódva, s érzem, látom azt is, ami én előttem történt a kertben. Ő szeret minket, és semmi rosszat nem akar.

Van, hogy nehezebben érzékeljük, mert a rajta lévő valamik néha leárnyékolják a rezgéseit. Bár, kezén, mosolyán, hangján akkor is érzékeljük, mi zajlik benne.

Sokat mereng, gondolkodik, s ha másik ember jár erre, kissé bezárkózik. Van, kinek érezzük, hogy örül, vagy ha olyan gondolat, érzés suhán át rajta, felpezsdül az egész kert, vele együtt. Nem tehetünk ellene, annyira természetes, hogy vele együtt örülünk. Bánatot, rosszat szinte nem is érzékelünk, legfeljebb akkor ha sok óráig távol van, s úgy jön ki hozzánk. Akkor van, hogy feszültebb, nehezebben kapcsolódik be, de végül mindig sikerül, s mosolyogva megy előre, a sötétben óvatosan lépkedve.

 Nem tudom, hányszor találkozunk még, rövidke életem alatt. Tudom, ismerem a gombalelkemet, örökké én sem élhetek. Talán még pár napom van hátra, mikor lefeküdvén a puha, finom szénára, egyik nap végleg ott maradok. De tudom azt, hogy mégis marad belőlem valami.

A rendszerben én már itt vagyok, s így tovább élek. Kiszakadtam az eredeti, elrendelt közegemből, és valami újba kezdtem. Itt valahogy mindenki egyszerre egyedi és mégis egymáshoz tartozik. Ismerem a répát a másik ágyásban, de érzem ugyanilyen pontosan a több száz méterre lévő szőlőt is. Itt senki nem kényszeríti a másikat arra, hogy a rendszernek éljen és megfeleljen. Egész egyszerűen mindenki fejlődik, növekszik, virágzik, és egyszer csak azon kapja magát, hogy a közösség hasznos és megbecsült tagja lett. S ezután már szívesen tesz egyre többet, hogy a másiknak is jó legyen.

Megbántam-e, hogy idejöttem? Nem. Más az élet itt, mint odahaza lett volna? Nagyon is!

Jobb az egyik, mint a másik? Attól függ, ki hogy éli meg. Nekem itt lett végül a legboldogabb időszakom. Csupa új, csupa más, mint amit az elődeim megszoktak. Nem felejtem el, hogy milyen szép az erdő mélye, hogy mekkora volt a család, aki vigyázott rám. A szűrt fényeket, a mély, ősi illatokat, a szél fújta levelek zenéjét. Az is hozzám tartozik.

De itt, a szabadság és különbözőség földjén, egyedül, egy szürke, unalmas gombaként mégis azt érzem: ide teremtődtem.

S amíg csak lehet, maradok, figyelek, és élvezem. A napot, az esőt, a szelet, a növények illatait, a rovarok simogató lábacskáit, s az ember által nyújtott energiákat. Mert jó nekem.

Hogy a fának, a hegynek, az őznek és a sok másik lénynek mi hozza el a boldogságot, nem tudhatom.

Én csak beavattalak abba, ami nekem a boldogságot és szabadságot hozta.

S így lett ez az én mesém, a kerek erdő közepéből végül egy veteményes kertbe jutva.

Hogy meddig élek, és milyen kalandok történnek még itt, nem tudhatom. De hogy boldogságra törekszem, az egészen bizonyos.

S ha érdekel, mesélek még, milyen az élet itt a Zugban.

Elsőnek terápiás jelleggel indult. Olyan dolgok is a felszínre kerülhetnek, ami máshogy aligha, lehetővé téve azt, hogy megdolgozás, megértés után szelídüljön a hatása.

Majd ha a képeket, kisebb történeteket nézem, mintegy virtuális naplóvá vált. Jó visszanézni, milyen volt régen, milyen most, s akkor milyen érzelmekben voltam.

Mostanra lett egy más aspektusa is.

Hajlamos vagyok akarni másnak azt, ami nekem jó, és tanácsot osztogatni- bár erről már leszokóban vagyok, kéretlenül legalábbis. Nem azért, mert olyan okosnak képzelem magam, vagy elnyomó lennék. Nem!

Hanem mert tudom, milyen, mikor rossz volt valami, és milyen most, amikor jó.

Érzelmileg elhanyagolt, gyakran fizikai bántalmazással, nehéz anyagi körülmények közül induló gyerekkorból, gátlásos, csúnya kamaszként, majd önfeladó, kapcsolatfüggő fiatal felnőttből kezdek szerintem egész pöpec felnőtt lenni. Ez pedig nem nagyképűség, csak zsigerből érzem a különbséget, milyen volt a megélésem mondjuk 5 éve, és milyen az elmúlt néhány hónap.

És a jót akarom másnak is. Valami belső, mély, zsigeri vággyal, amit alig tudok fékezni, s ha tehetném, Csernus módjára minden szenvedő, tehetetlen ember nyakát megfognám, s hajtanám le, ahogy ő teszi az előadásaiban. De nem tehetem, csak kis morzsákat szórok az életemből, hátha segítség lesz a túloldalon.

Azért írok első szám első személyben a blogon, mert a saját megéléseimről mesélek. Ami nekem jó, rossz, amit nem értek, amit már értek, stb.

Pedig ez nagyon nehéz és veszélyes, utólag rájöttem, de már nyakig belekeveredtem.

Kiszolgáltatott, kiteregetett, mély. Néhol fájdalmas, néhol kedves. Vicces, bosszantó, red flag vagy épp csalogató egyeseknek. Az is belelát, akivel beszélgetés alatt nem mennék bele ilyen mélységekbe, mert nem találom rá méltónak.

Ám a blog amennyire személyes, annyira személytelen is.

Ti láttok engem, ám én benneteket kevésbé. Amit leírok, az tőletek független, akkor is így érint, ha a laptopomon marad elrejtve, s akkor is, ha százan olvassák egyszerre. S ahány ember a túloldalon, annyi gondolatot ébreszt. Van, akinek túl sok, van, akinek kevés. Van, akinek segít helyre tenni valamit, így hálásan gondol rám, van, akiben érzékeny pontot nyom be, s támadással reagál.

Én hiszek a példamutatásban. Igyekszem én is ezt tenni, még ha nem tudatosan kezdtem. Volt, hogy beleírtam tanácsot a szövegekbe, mert úgy éreztem, ha csak magamról írok, öncélúan, akkor az fura. De közben rájöttem, hogy pont ez az egyetlen lehetséges megoldás. Mert ez igy ADás, és nem TÁMADás. Mintegy virtuális svédasztal. Ha valami tetszik, szedsz belőle, akár többször is, ha pedig nincs hozzá gusztusod, otthagyod.  

Nem tanácsot kell osztogatni, adni, hanem mutatni. Magamat, az életemet, hogy így is lehet.

Nem kell. Lehet.

Nem minden lenne jó másnak, de van, ami igen.

Továbbra is írom, mint egy virtuális naplót. Én döntök, mit tárok a nyilvánosság elé. Néha okkal, néha ok nélkül, sugallatra. Van, amit valaki ostobaságnak gondol, de épp a másik elmenti, mint hasznos tartalom.

Nem az a lényeg, hogy félnomádul, víz nélkül ám korlátlan internettel költöztem egy szőlőhegyre, és most amazonként élek szabadon, 400 km-re a szülővárosomtól. Hogy az állataim kinti-bentiek, hogy a kert az egyik szenvedélyem, hogy a férfi nemet egyszerre imádom, vágyom és közben a hátam közepére sem kívánom. Hogy egyszerre vagyok érdektelen az anyagi javakra, de ha terepjárót látok, akkor egyből odavonzza a tekintetem, s tudom, egyszer még nekem is lesz egy ilyenem, még ha fürdőszobám talán akkor sem lesz. Hogy egy asztalon van a fúrószár és a szemceruza, s a gumicsizma fölött libben a szoknya.

Írta valaki, hogy nem érti ezt a kettősséget, ami az életemben van. Írtam, hogy nem hogy kettősség, de sokkal többszerűség is van.

Mert a lényeg ezek mellett az, hogy felmértem az igényeimet, és aszerint rendezkedtem be, gondoskodva magamról. Hogy helyt állok a magam vágyai szerint anélkül, hogy csókosa lennék bárkinek. Hogy nemet mondtam olyan dolgokra, amik az egészségemet, lelkemet fájdították, és ezekben ki is tartok, még ha az szakítással is jár. Hogy afelé haladok, ami nekem jó és kívánatos, nem félve a munkától, mely ehhez bizony kell. Hogy hiába a sok csalódás, olykor hülye hapsi, mégis nyitott vagyok a számomra vonzó férfiakra, azon dolgozva, hogy az egyéniségem többet ne legyen elnyomva. Hogy egyszerre járok a földön, és vagyok kőszívű realista, materialista, ám a másik oldalamon álmodozó, érzelmektől átitatott naturalista. Hogy akarok mindenhez is értő, ám kacér nő is lenni, és nekem ez a kettősség erény, nem pedig veszély a jövőre nézve.

Rengeteg hozzám hasonló, sőt, még jobban traumatizált ember van kis hazánkban. Akik viszont maradnak a híg sz@rban. Mert vagy fel sem ismerik, hogy a meleg és barna közeg körülöttük fekália, nem pedig puding, vagy ha felismerik, akkor vállat rándítanak, hogy más is benne marad.

Én csak azt mutatom meg, hogy lehet csakazértis, a nem helyett. A blogon olvasható történetek az enyémeim, az én utam. Ne engem kövess, csak lásd, hogy így is lehet, különösebb tudás, okosság, pénz nélkül is.

Akard a jobbat, s tegyél érte. A rosszat már úgyis ismered, nem?

Én is csak ezt teszem. Önismerettel, kerttel, tudatossággal, állatokkal, igények kielégítésével, és sok egyébbel, amivel itt már találkoztál. Ó, és mennyi minden van még, ami szép lassan az ujjaim által a képernyőre kerül..

Dia svédasztala tálalva. Szolgáld ki magad, ha jól esik.

Nézegetem ezt a kis szegfűt, amit még tavaly vetettem magról. Csak úgy szétszórtam random, ahol úgy gondoltam, nem lesz útban elől.

Nem fektettem rá nagy hangsúlyt, mert második évben virágzik. S nekem akkor is, most is leginkább olyan kell, ami idén. Vagy ha lehetne, már most azonnal.

Idén is először azokat vetettem el kapásból, amiknek most lesz néhány héten belül „haszna”. Ami jövőre lesz, az oly soká van, ki tudja, megérjük-e? Főleg a virág, mit megenni nem lehet. Azt majd..

S végül tavaly elment a magvetések ideje, és nem került cserépbe szegfű, és más kétéves növény. Ha a természet nem segít, és a véletlennek köszönhetően néhány mag nem ered meg, akkor most nem lenne ez a gyönyörű, illatos kis virág. Mert annyira a mostra fókuszáltam.

Most tavasszal is beleestem volna ebbe a csapdába, ha nem állít meg minden egyes nap a bejárati kapu mellett a színeivel, illatával, és figyelmeztet: tessék a jövőre is gondolni. De ne úgy, mint eddig.

Ne az anyagi, fizikai biztonságot, a látható bővülést nézzem mindig, hanem gondoljak arra, hogy ezen közben a lelki részeim hol lehetnek kielégítve? Mi van, ha meg sem érem a következő szezont, ám ahelyett, hogy élvezném is a mostani állapotot, mindig újabb terveket kovácsolok.

Ugyanis ismét belevetettem magam a munkába, a két melóhely mellett görgetem az itthoni teendő listákról azt, amit hirtelen a legfontosabbnak érzek. De van ilyenből legalább 4-5, és noha sokszor már este 9-ig kinn vagyok, a végére azért mégsem érek. S bizony most is úgy indultam, hogy paradicsomot, kabakost, karalábét vetek, hiszen az már idén terem, ám a szegfű zacskóira rápillantva magamban mormoltam: majd, ha erre is futja nap végén. S a napok teltek, múltak, végül hetekké olvadtak. A paradicsom nem hogy kikelt azóta, de már van belőle helyére ültetve. Ahogy sok más is került már földbe. S naponta vagyok a kertben, hogy az ágyások számát bővítsem, hisz még sok hely kell a továbbiaknak.

Egyszer csak ismét azon kaptam magam, mint odahaza néhány éve. Egész nap csak csinálom, dolgozom, és noha tényleg nagyon szeretem, ám..másra alig marad időm. Ha a blog nem volna, hogy rápillantva néha kiragadna, még annyit sem lennék nyugalomban. Régen ennek néhány év alatt csúnya vége lett. Ezt a kört pedig nem játszom el újra, és inkább még az elején helyre teszem.

Bibók Bea podcastet hallgatva rájöttem, hogy ha egyszer parentifikálva lettél, akkor az is maradsz. Javítani, fejleszteni magad lehet és kell is, ám a belső ösztön ott buzog: Csináld, meg ne állj, tervezz, érj el eredményt, ne pihenj, csak magadra számíthatsz. S noha haladok az utamon, úgy gondolom, egyre jobban, attól még a késztetések sokszor bennem is itt vannak. Az önismeret, tudatosság viszont ott nyer értelmet, hogy fel tudom ismerni, ha régi sémába kerültem. És van eszközöm ezen javítani.

Ha pedig ezt nem teszem, hiába a felismerés, akkor nem hibáztathatok mást, ha besavanyodok, vagy  az egészségem leromlana. A felelősség az enyém. De csakis a sajátomért! A tudás hatalom, és remek lehetőség a fejlődésre. Ám, ha tudod és mégsem csinálod, biztos irány a még nagyobb kudarcba.

Úgyhogy kicsit átértékeltem egy ideje a jelenlegi életem. Tervezni, dolgozni a jövőért szükséges, mert nem ciripelhetsz egész nyáron, mint a tücsök, mert felkopik az állad. Ám, ha csak szorgosan robotolsz, s másból sem áll az életed, mint bolyból ki, bolyba be, mint a hangyának, akkor nem lehetsz egyénileg boldog a jelenben, mert csak a jövőt szolgálod a rossztól félve.

Valahol a kettő között volna jó megállni.

Mondjuk, egy kedves, szőrös kis poszméh képében. Aki naponta szorgosan gyűjtögeti a nektárt, arccal-popóval a virág kelyhében, szálldosva egyik színes-illatos növényről a másikra. Néha meg-megállna, olykor elszunyókálva, kíváncsian az emberek társaságát is felkeresve: nem tán édes bort isztok? Majd munkája végeztén hazahordja a kis rovarhoteljébe, tartalékolva e kincset jövőre. Így ő vígan elvan a kis világában. Lát és tapasztal sok szépet, ám, nem tétlen.

Valami ilyesmi életre vágyom, inkább, mint a tücsök és a hangya két véglete.

Így hát már nem először a héten, tegnap virágvetési napot tartottam, és úgy összességében nyugisabb, kevésbé értékes munkákat végeztem. Kímélve ezzel a testem, ám, megalapozva azt, hogy a kis életterem hamarosan még szebb legyen. Került a ládákba legényvirág, kasvirág, nefelejcs, porcsinka, vásárolt záporvirág, és társai. És, természetesen törökszegfű is.

Mert nem lehetnek csak nagy terveim a jövőre nézve, s azokért most a jelenben folyton güzülve.. Ha közben nem adok magamnak lehetőséget arra, hogy a lelkem örvendezzen, ha virágot lát.

Mert végeredményben engem mindig is az motivált, mitől lehetek boldog és elégedett. Amit megtanulok szépen lassan, hogy ezt a jelenben is megéljem, ne csak egy talán jövőben bízzak.

Úgyhogy nehezen, de fékezni fogom magamat, és az egyensúlyt nagy átlagban tartani fogom.

Dongó leszek, zúgva, szárnyalva, ki élvezi az életet, ám úgy megpihenni éjszaka, hogy tudom, hasznos volt a gyűjtögető portya. S most lelkesen figyelem magam, mi a számomra értékes nektár. És azt bizony felmarkolom, és a kis kosaramba teszem, legyen az bármi, ami felé vonzást érzek.

Ehhez pedignem átallok duci testemmel, pici szárnyammal, minden fizikai számítás ellenére is a napsütötte virágos rétre kirepülni.

Elvagyok én boldogan, zümmögve a zugban, s csak akkor csípek meg valakit, ha rossz szándékkal közelít.

Szórakoztató a munkád? –kérdezte egy ismerős srác már írott formában, miután munkás ruhában, koszosan (én) kávézás után láttuk egymást kutyafuttában. Teljes őszinteséggel írtam neki, hogy nem, egyáltalán nem. Akkor pont a tűző napon, ám egy nagyon szeles helyen kellett oszlopok közét fugázni, meg hasonló pepecselős munkát végezni. Nem szeretem az ilyet. Nem halad, alig van látszata, ráadásul nem is érzem magam benne tehetségesnek. De csinálom, mert jelenleg ez az egyik láb, amire támaszkodok, és ennél a munkaadónál elég változatos a feladatok tárháza. Nem Főnököm, szabadság van, megyek, mikor tudok-szeretnék.

Egy hete a másik munkahelyemen a srácokkal beszélgettem. Kérdezték, mi a hétvégi program. Teljes őszinteséggel mondtam, hogy hát mi lenne: kert és gyomlálás. Jajj, te szegény! – mondta. Kérdem, miért? Hát, mert rossz lehet, nem? Sok a munka vele, stb. Ő pont mezőgazdasági múlttal rendelkezik, úgyhogy nagyjából tudja, mivel jár ez. Ő kilépett, én meg fejjel beleugrottam ebbe az életbe.

Ott, a gyárban elvagyok. Néha nagyon, néha kevésbé unom. Igyekszem néha tudatosan feldobni, valami plusszal feltölteni az ottani időt, de na.. Azért véletlenül sem lehetne erre sem azt mondani, hogy szórakoztató.. Nincs főnököm, szabadságot ad, és szintén egy láb, amire támaszkodom.

Tegnap éjfélhez közelítve újra eszembe villant a mondat: Szegény! Nagyjából a 14. munkaórában voltam. Hajnal hatkor ugyanis már szörpöt főztem, hogy mire 9-re megyek dolgozni, be tudjam üvegezni. Hiszen előző nap óta állt, tovább nem lehetett húzni. Majd jött egy hosszú műszak, szintén a napon, szélben, porban. És, utána csak egy kicsit kiugrottam a kertbe, ahol már sötét volt, mikor az ásót letettem.

Észrevettem, hogy ha a gyárban vagyok, kell a szemüveg. Ha a másik helyen maszekolok, megfájdul-elfárad a lábam. Idehaza meg hogy-hogy nem, nagyjából semmi panaszom nincs. Ha letolok bármelyik helyen egy napot, és fáradtan-fájva hazaindulok, mindig megfogadom, hogy pihenek. Aztán itthon elsuhan minden más, bekerülvén a hiperfókusz által irányított kertbe.

Merthogy teljes mértékben elkapott. Ismerős érzés, volt már ilyen. Az Alapítványt hajtottam annak idején így, fáradtság, unalom nélkül, nem agyalva, hanem mindig haladva. Az annyiban volt más, hogy amíg arra fókuszáltam, a saját életemmel nem is törődtem. Magamra alig maradt energia, idő, lehetőség. Így mentek el a huszas éveim..

Most pedig egy teljesen új helyzet van, amivel az elején nehezen tudtam mit kezdeni. Hogy magamra figyeljek, hogy magamért tegyek. Nem kell másnak megfelelni, másnak segíteni, hanem magamat nézni. Nem csak a kertben, hanem az élet számos más területén. Szokatlan. Néha még most is meg kell állni, és figyelmeztetni magamat, hogy ez így is maradjon, ki tudjam mondani azokat a bizonyos nemleges, határozott szavakat, melyet korábban sosem mertem. Nem érek rá/nem érdekel/nem szeretném/Nem. Egyszer eljutottam a kiégéshez vezető részig, illik belőle tanulni. S ha nehéz is kimondani azt, hogy: Nem, most a saját dolgom fontosabb! – meg kell tenni. Életek már szerencsére nem függnek tőlem, mint hajdanán. Talán bizonyítani akartam, hogy hasznos vagyok, hogy megszolgálom, megérdemlem a nem általam választott földi életet. Magzati korból érkező lelki nyavaja ez, de életem feléhez érve, lassan leteszem.

Szegény én, mert a munka ünnepén pihenés, összeröffenés helyett gyomlálok, kapálok, ültetek, vetek? És ez nekem így tökéletes?

A kép tavalyi, de szerettem ott, akkor. Pont ide való most is. :) 

Szegény ember az, akit nem az álmok, vágyak, hanem csak a muszájok, kellek hajtanak. Szerintem.

Az elmúlt hetekben tudatosult bennem az, hogy pontosan ott és úgy járok, ahogy nagyjából három éve elképzeltem. Meg van minden, de tényleg.

Ami most nincs, annak azért üres a helye, mert nincs rá vágyam, akaratom. És igaziból régen sem képzeltem mást a képbe, csakcsupán nyitvahagytam egy kis ablakot, hogy ha nagyon tetszene, jöjjön, aminek jönnie kell.

Talán majd egyszer máshogy lesz. Hiszen vannak még tervek a fejemben, amiket remélem, nemsokára visszanézve ismét csak mosolyogva konstatálok: elértem. De azt hiszem, ez továbbra is eltér a nagy átlagtól, és valójában semmi kedvem hallgatni mástól, hogy szegény én. Ezért hát nem feltétlenül közlöm ezeket bárkivel.

Addig is, a munka ünnepét én nem csak ma ünneplem.

S noha nem tudom, létezik-e szórakoztató munka, de mindenesetre a mai napom inkább pihenés volt számomra. És a tizenórás ténykedés után végre kisült a mákos guba, s falatozás közben megnézve egy Hazudj, ha tudsz-ot mosolyogva térek majd a szokásos álmoktól hemzsegő éjszakámba.

És holnaptól másfél napig a legnagyobb lelki nyugalommal fogok nem dolgozni, hanem az imádott barátnőmmel lenni, aki a fél országot szeli át, hogy a Zugba és az esős Zalába érkezzen.

Gazdagok a lelki szegények.. És még inkább a kertészek! 

Határok, szabályok, pofátlanságok

Hányszor gondolunk arra, hogy bizonyos dolgok mennyire alapvetések, egyértelműek, világosak? Illetve milyen természetességgel várjuk el azt a másiktól, hogy betartson olyan szabályokat, ne lépjen át olyan határokat, amiket lehet nem is ismer, lát, értelmez? És mennyire fel vagyunk háborodva, mikor nem ez következik be?

Legyen az egy telekhatáron át érkező pofátlanság, egy facebook csoport tagságának kérdése, egy számunkra releváns oldal követése, párkapcsolati/családi/munkahelyi viszonyok témaköre, vagy bármilyen más területen lévő dolog. Elvárunk dolgokat, teljesen jogosan néha. Aztán mikor mi vagyunk a túloldalon, már csak értetlenül pislogunk, hogy jé, tényleg nem egyértelmű a dolog kívülről.

Több területen is visszaköszönt az elmúlt időszakban a határok és a szabályok témaköre, és tegnap vezetés közben került helyre számomra is sok dolog. Az egyikről írok most, amit könnyebben meg tudok fogalmazni, mert hiszek a leírt szavak, érzések hatalmában.

A világból alapesetben azt veszel észre, az tűnik fel neked, és az hatol át a semlegesség burkán, amivel valamilyen értelemben dolgod van/volt/lesz. Nekem mostanság az élesítés, konkretizálás, kontúrozás az, ha szavakkal kellene leírnom.

Amit elvárok mástól, hogy világosabban fogalmazzon, egyértelműsítsen, tartson tiszteletben, ne értetlenkedjen, ne sértsen területet, holott ezeket, noha bizonyos esetekben önhibámon kívül, de én magam sem tartok be.

Az egyik ilyen konkrét megélésem, ami a napokban került elő, az a saját birtokaim határa. Mikor megvásároltam és költöztem, nem lett kiméretve a terület. Az eladó megmutatta, meddig tart a mezsgye, én örültem neki, és ennyi. Tanultam belőle, nyugi, és mivel szerepel a későbbi tervekben földvásárlás, bővülés, így ezt a részt már nem fogom kifelejteni, és nem bízom majd a szavakban. Csak a rózsaszín festékfoltokban. Hozzáteszem, jelen esetben ez egész biztosan nem szándékos ferdítés volt, hanem sok-sok éve így használt terület, talán 30 éve volt utoljára kikarózva, amiket azóta elhordott az élet..  

Én abban a boldog tudatban léteztem, hogy ez és ez még az enyém, az én határaimon belül van. Nem veszett így oda azért sok terület, de na, az a pár méter is megdöbbentő volt akkor és ott. És persze, amikor valaki ezt a határt megsértette, mert például rendszeresen letaposta a füvet a folytonos kocsihasználattal, mikor szó nélkül legallyazta a gesztenyefámat, akkor persze egy kis türelmi idő után szóvátettem, hogy hát nem kellene.. Azt hiszem, nagyjából korrekten történt ez, és mivel abban a tudatban voltam, hogy az az én tulajdonom, természetes jogom is van ahhoz, hogy a birtokomat megvédjem.

Igen ám, de a napokban a szomszéd telket (amit a kifüggesztés utolsó napjaiban happoltak el előlem tavaly) hivatalosan kimérették, és kutyasétáltatásra indulva döbbenten figyeltem meg, hogy hát az én telkemen belül vannak a jelzések. Ahogy lehetett, beszéltem is a tulajdonossal, és néhány perc alatt átbeszéltük a dolgokat.

Tudni kell, hogy ez a bizonyos telek köztem, és a másik szomszéd között van, amire, mint kiderült utólag, mindketten pályáztunk, ám egy harmadik tulajdonosa lett végül – vele beszéltem most. Nekem az a terület nagyon kellett volna, mert azzal lett volna meg a fél hektárom, amivel azért már több tervet tudtam volna megvalósítani. Ez így tavaly elbukott, ami miatt kicsit újra is kellett terveznem a jövőt, de igyekeztem nem csüggedni- minden úgy lesz végül, ahogy lennie kell-gondoltam.

Egyelőre a terület esetleges bérlése is szerepel a tervek között. Hiszen nincs logikusabb lépés arra, hogy ha egyszer már most sem érem utol magam a munkákkal, rendrakással, mi mást tehetne egy nő, mint újabb projektet vesz a nyakába, ahelyett, hogy az első százat befejezné..? :D Na ügye?

Tehát, kis kitérő után vissza a gondolatmenethez.

Utólag mondanám, hogy elég ciki, hogy ugrabugráltam azokért a dolgokért, ami mint kiderült, nem is az enyém volt-kvázi jogtalanul. Ám ezt se én, se a másik szomszéd nem tudta, így noha most már semleges zóna lesz, azt hiszem, jó, hogy akkor megtettem. Mert tudni kell magunkat megvédeni, kiállni magunkért, és mindezt nem anyázva, hanem korrekt és világos határokat húzva. Akár gyüttment vagyok, akár nem, akár nő vagyok, akár nem, saját magamért én felelek, és jogom is van hozzá.

Aztán persze az én autóm is más területén parkol rossz időben, mert nem tudna a ház elől felmenni esőben. Szólhatnának, attól függetlenül, hogy nem járnak fel? Igen. Háborognék? Nem.

Inkább megelőzöm a dolgot, és üzletet ajánlok nekik. Hátha bejön.. Mondjuk kibérlem azt a kis házikót, ahol csodásan tarthatnék fürjeket, keltethetnék csibéket, kiskacsákat, vagy csak helyet szabadíthanék fel a saját kis életteremben, végre elérve a hőn áhított-ám még mindig távoli -rendezett udvart.

Igyekszem ebben az időszakban sok egyéb kavargó gondolaton, körvonalazódó terven, lehetőségen elmélázni, rendszerezni, és hagyni, hogy kitisztuljon a közeljövő. Mert mint bebizonyosodott, a határok rendkívül képlékenyek. Amihez hozzászoktunk, amit jóhiszeműen gondoltunk eddig, talán mégsem ott és úgy van, ahogy eddig hittünk. Néha arrébb kell rakni a karókat, bizonyos esetekben csak könnyeden letámasztva, néhol pedig lyukfúróval betonbiztosra építve.

Mindenesetre feszegetem a határokat. Ezen a területen fizikai valójában, más élethelyzetekben, megélésekben viszont egy igencsak megfoghatatlanabb, pókháló vékonyságútól a betonkerítésig tartó mezsgyevonalakat érintve..

És talán azt a tulajdonságunkat kell kiépíteni, megtartani,fejleszteni, ami ezt lehetővé teszi.

Ha kell, megvédeni a határainkat, mert ha ezt nem tesszük, előbb-utóbb egyre több dolog zúdulna a portánkra- hiszen hagyjuk magunkat, ergo megtehetik velünk. A mi dolgunk ezesetben azt, hogy a lehető legkorrektebben, erőszak nélkül, ám mégis határozottan tegyük.

Máskor pedig észrevenni azokat a rózsaszín pöttyöket a fűben, ami eddig nem volt ott. Nem kivárni, dekkolni, közben idegeskedni, hanem belemenni a dolgokba, a tisztázásba, felkészülve a legrosszabbra, de bízva a legjobban. 

És előre gondolva, tervezgetve, nem a stagnálásba ereszkedve bővíteni a lehetőségeinket, ha annak van értelme, haszna, célt adva a jelen fáradozásainak. 

Aztán néha le kell ülni középen, körbenézni, megpihenni, elgondolkodni, hogy is állunk valójában. Jó az út? Értelmes a cél? Nyugodt a lélek? Mosolyog a száj, örül a szív? Reggel pezsgő tervekkel ébredsz? Vagy ólmos fáradtsággal, haszontalanság érzésével, fintorogva telnek napjaid? A te dolgaiddal neked kell foglalkoznod.

Én csak azt tudom, hogy mikor leülük a kert némely pontjaira, igaz, csak néha, akkor sok minden utolér. A macska az ölembe mászik, a posztméh kibújik az üregéből, a pici gyíkok a mulcs halmon napoznak, a rovarok döngicsélnek, az ebihalak bukfencet vetve levegőért piruetteznek a vízben, a borsó fehér bimbói nyiladoznak, petrezselyem csomók virítanak szerteszéjjel, a fácánkakas a szőlőmben rikácsol, az akác csodás illatát szellő hozza az orromig, s gerjeszt terveket a fejemben: szörp, szirup készítése vár a mai nap rám. 

És a rózsaszín foltok a kerítésemen virítva emlékeztetnek majd arra, hogy a határok néha betartásra valók, és néha bizony bővítésre bíztatnak. 

Figyelj oda a részletekre

Tegnap használatba vettem az ajándékba kapott sarlót. Miközben hátul elkezdtem vágni vele a száradt füvet, ami tavalyról még megmaradt, több gondolat is átsuhant az agyamon.

Klaudia ügyebar nem fordul kétszer

Első: ki ne ugorjon valami a fűcsomókból, mert sikítás lesz. (Oké, valójában ez volt: besz@rok, ha vavlami rám ugrik!) 

Második: egy rosszul irányzott lendítéssel kivéreztethetném magam. Ugyanis jobb kézzel suhintottam, ballal pedig rendeztem a füvet. Ha nem koncentrálok, simán úgy belevághattam volna a csuklómba a pengét, hogy nem érek el a házig.. Egy pillanat műve volt, és úgy nyugtáztam magamban, hogy akkor nagyon figyelni kell.

Este pedig, ahogy a megrakott taligával mentem lefelé, a bokám bicsaklott meg többször is. Akkor is átsuhant, hogy egyetlen reccs, és jó pár hétre ledőlhetek. A nem is tudom hova, hiszen az emeletes ágyra nem hiszem, hogy gipsszel felmásznék.

És újfent eszembe jutott a kérdés, amit meg szoktam kapni másoktól? Nem félsz odafenn, egyedül?

Én pedig még mindig, ezek után is azt gondolom, hogy nem. Nem félek. Nem arra koncentrálok, hogy milyen baj történhetne, mert akkor az egész életem egy bukdácsolás lenne.

Ha azt nézném, mikor csíp meg egy lódarázs, mikor esek le a meredek lépcsőn, mikor csúszik meg a kezem az ágy korlátján, mikor áll a penge a lábamba, mikor esik egy ág a fejemre, mikor mászik egy idegen az erkélyre, mikor ront nekem egy vadkan az erdőben, mikor zabálja le egy csiga a friss veteményem, mikor áll a balta a sípcsontomba, mikor.. Sorolhatnám, hogy itt a hegyen mik történhetnének, amik életellenesek, vagy legalábbis erősen károsítanák békés kis jelenemet. A város szerintem egy fokkal sem különb, csak más lehetőségek rejlenek a katasztrófára.

Nem gondolok ilyenekre.

Csak arra, hogy szükséges valami, mert elterveztem, vágyom rá, és meg kell oldani.

Vehetném a szénát mulcsolni. De az pénzbe kerül, és igyekszem olyanokon minden forintot megfogni, amit én magam is meg tudok oldani. És így legalább teljesen bio. A kondibérlet pedig finoman szólva is ki van váltva, a szoláriummal kézenfogva..

Úgyhogy reggel kapaszkodva az ágyba, lemásztam. Minden lépésemre ügyelve sétáltam le az emeletről, nehogy félrelépjek a lépcsőn. Megfentem a sarlót, és úgy használom, hogy minél kisebb eséllyel okozzon balesetet. Figyelem, ha zümmögést hallok, nehogy rámtámadjon, máskülönben köszönök neki és minden jót kívánok. Szeles időben az erdőbe nem megyek, taligát a göröngyös úton lassan, rugalmasan tolom. Ajtót zárok éjjel, bár tudjuk, nem csak sötétben áll fel a rosszfiúk Jancsija. Vetek bőven salátát, táncsak marad nekem is, kurjantva sétálunk az erdőben.. Na jó, néha hangosan énekelve.

Mióta itt vagyok, máshogy figyelek. Jelenben vagyok, megélem a pillanatot? Mindfulness a hegyen?

Tudom, hogy koncentrálni kell, mert egy rossz lépés, és oda a testem, lendületem. Vigyázok én magamra, mert belőlem itt csak egy van. S magamnak én vagyok a legfontosabb. Hisz ezért élek így, mert erre vágytam. Megkaptam, megdolgoztam érte. Élvezni akarom, még sokáig.

Régen a paraszt is ezért volt ellenség a hatalom szemében. Megtanulta viselni magát, és átlátta az összefüggéseket. Nem akart másra támaszkodni, mert amit csak lehetett, megoldott ő maga.

És lehet, hogy ott lesz néha egy-két szálka az ember kezében, fáradtság a testében, olykor kisebb baleset is éri, ami pont jó lesz arra, hogy megtanulja saját kárán, mielőbb nagyobb baj éri, mit csináljon máshogy legközelebb. De évről évre fejlődik, keze kérgesedik, izma erősödik.

És a nap végén elkönyvelheti, mint én magam is, hogy hát rengetegszer a Szerencse is közrejátszik, mintha segítséget kapna fentről. Szegény embert az ág is húzza, a jó embert pedig a Teremtő is támogatja.

Ettől függetlenül jelmondatom: Segíts magadon, Isten is megsegít! Nekem általában beválik..  

Ez itt a legszebb muffin – Kérem!

A kép forrása: Pixabay

Kisül egy tepsi muffin. Van 3 darab csálé, 6 közepes, 2 nagyon szép, és egy teljesen tökéletes.

Melyiket veszed el először, Te kedves, önfeláldozó, előzékeny Nő, Feleség, Anya, Gyermek, Szomszéd, Munkatárs?

Igen, tudom. Az első háromból a legcsúnyábbat.

Mert neked jó lesz az. Maradjon meg a többi, a szép, a nagyobb másnak.

Akkor is, ha a két éves gyerekednek teljesen mindegy, hogy néz ki, mert úgyis csak szétmarcangolja és csurgó nyállal keni be, és végül a kutya nyalja le a kezéről.

Akkor is, ha a bántalmazó Anyádnak, Anyósodnak viszed át egy részét, akinek még a legszebb is kicsi, száraz, tejjel épp ehető lesz.

Akkor is, ha a Párod kettőt gyűr be egyszerre, úgy, hogy még a papírt is te húzod ki a szájából..

Női szemszögből írom, mert az vagyok, és szerintem a legtöbb sorstársamhoz hasonlóan leginkább ránk jellemző ez az egész életet átívelő hátrasorolás. Mindig mi vagyunk a sor végén, miénk a maradék, ha jut egyáltalán még a sor végén nekünk valami szétfolyt, száraz, csúnya sütemény.

Ez így is épp elég szomorú, ki kóstolta már e dolgot, de keserítem még egy nagy adag gőzölgő, barna kupaccal:

Nem mások teszik ezt Veled, hanem Te saját magaddal.

És csodálkozol, hogy ott vagy az Élet helyzeteiben, te mindent megteszel másokért, odaadod szíved, lelked, minden elképzelhető jó tettet, és végül mégis csak a morzsák maradnak neked.

És nem érted, mivel érdemelted ezt meg?

Értsd meg kérlek, itt és most: mindez magadnak köszönhető!

Te sütötted ki ezt az égett tepsit, nem egy éjjel, hanem egy egész élet alatt. Ha magadnak nem Te vagy a legfontosabb, másnak, miért gondolod, hogy majd az leszel?

Nem lesz, ki a legszebbet a te szádba gyűri, bizonygatva, hogy Anya, márpedig ezt Te érdemled, hiszen minden morzsájába a szíved beletetted!

Nekem is kellett sok-sok év, az üres tálak fölött korgó gyomorral a többi embert csalódottan bámulva, hogy rájöjjek, nem ők a ragadozók, attól, hogy én préda vagyok.

Megküzdöttem az első lépésért, szakemberrel, vezetett meditációval, nyiladozó akarattal, de megtanultam, van, amit igenis megérdemlek.

És mi van, ha így önzőnek néznek?

Te Kedves Nő, hidd el, az első visszavágások csupán az elkényeztetett másik fél gyenge reakciója lehet, mert érzik, hogy az Erő benned, mint élesztő a langyos tejben, épp most futott fel. S félnek, ha Te innentől kezdve tiszteled, becsülöd magadat, akkor előttük ezentúl két út állhat: felemelnek Királynőnek, vagy kifutnak a kelesztőből, és keresnek másik Cselédet?

De ne feledd, Neked a saját örömöd, vágyad legyen a középpontban. Érezd magad, kezdj apróbb tettekkel, és figyeld gyomrodban a kis örömök, elégedettség ínycsiklandó morzsáit, miként tesznek erősebbé. Jobb Ember, Feleség, Anya is így leszel, hidd el! Ha boldog vagy, nem lehet nálad jobb a Te saját kis tepsidben.

Én kezdetben még suttyomban, a sütő előtt állva gyűrtem be a legszebb, tizenkeddik muffint, s mikor kérdezték, hát te már ettél? Sejtelmes mosollyal válaszoltam: Igen, ettem. Csendben, kissé szégyenlősen, de bízva abban, hogy helyesen tettem.

S azóta, ha nem is mindig, de vannak alkalmak, mikor nem engedek a belső vágyból, ha valami igazán megtetszik.

Mert tudom, hogy megérdemlem, tettem azért, hogy jó ember legyek.

És az egész tepsi süteménybe beletettem mindent, mi a szívemben van, hogy finom legyen a Családnak, Barátoknak, még annak is, ki ugyan nem a kedvencem, de egy finomság hátha kicsit megolvasztja sressztől görcsös, beteg gyomrát.

De ha kisült az Élet egyik remekműve, a forró, gőzőlgő süteményből elveszem, ami nekem jár:

Az ott a legszebb, kérem! Megérdemlem.

Hidd el, Te is!

Vedd el, kérlek!

 A kép tavaly készült a házhoz vezető hegyi útról. 

Tegnap HegyiYeti élő adását néztem, ahol egy felhasználó írta neki, van egy lány, aki felköltözött a hegyre, és párt keres. Keressen meg, hátha…

Egyből magamra ismertem, és kicsit megrémültem. Nem azért, mert javasoltak neki, hanem mert félreértelmezés történt. Valószínűleg nem a túloldal hibája, hanem az enyém. Mert félreérthető vagyok, talán gyakran. Azt is tudom, miért!

Mert én magam sem tudom, mit akarok. Nincs kijelölve egy keret, határ, nagy terv, ami alapján élek, haladok, ha közvetítek valamit, az gyakran ellentétes. Mostanában eljutottam oda, hogy ezen én magam remekül szórakozom, és kíváncsian figyelem, a reggeli gondolat, elképzelés helyett az esti állapotom mekkora fordulatot vett. Néha bizony nagy bukfencet produkál a stabilnak hitt terv.

És tényleg kiszámíthatatlan, nem egyértelmű és pláne nem mindenkinek érthető, amit néha megosztok. Tudom, hogy ami belül van, legtöbbször az vetül kintre. Itt meg aztán van minden, mint egy garázsvásáron, bolhapiacon. És tudjátok mit? Én imádom. A piacra járást, a nézelődést, a kincsek gyűjtögetését. Van, amit egyből használatba veszek, és gyakran forgatom, karbantartom. Aztán persze van, amit hazahozván nem találom a helyét, és csak leteszem random valahová, és kerülgetem. Néha méltatlanul elfeledem, és a rozsda eszi meg.

Én most úgy élem az életem, ahogy a bemutatkozómban is írtam: utamat keresem. Nézelődök, figyelek, gyűjtögetek, élményt szerzek, magamra fókuszálok, ha nekem tetszőt találok, azt örömmel használom, s ha valamit hazahozok, és kiderül, hogy potyára, akkor vagy tovább adom másnak, vagy az enyészetnek hagyom, elfogadva, hogy most ennyi fér bele.

Annyira nem keresem a lehetőségeket, sem munkában, sem a természetben, sem a férfiakat illetően.

Elmegyek dolgozni, mert szükség van a pénzre, és már megtalál egy-két maszek magától, anélkül, hogy hirdetném magam. Nincs szükségem túl sokra, de azért jó, ha van, amire támaszkodni tudok.

Nem azért megyek az erdőbe, hogy nekem tetsző terméseket, kavicsokat, ágakat hozzak haza, de mikor épp sétálok, és megtetszik nekem valami, lehajolok, felveszem, leporolom és zsebre teszem. Hazahozván szépen beteszem a megfelelő rekeszbe, azzal a biztos tudattal, hogy majd amikor odajutok, pont erre lesz szükségem, milyen jó lesz, hogy csak belenyúlok és előveszem.

Férfit sem keresek, célirányosan. Ha így lenne, már igencsak találtam volna, valamilyet. Nem biztos, hogy olyat, amire vágytam, de egy rendben lévőt. De attól, hogy járva az utamat, nyitott szemmel észreveszem, és alkalomadtán élénk női energiákkal érzékelek egy-két nekem tetsző legényt, még egyáltalán nem tudom, mit hoz majd a jövő.

Ugyanis én jelenleg már szerelmes vagyok. Semmi különösbe és minden csodásba egyszerre.

A kertbe, a nyugalomba, a reggeli madárfüttybe, a ház felett szálló hollókba, a kis békába a tejes ládából kialakított minitavamban, a lábamhoz dörgölőző macskámba, a reggeli horgolásokba, a kerítés mellől elugró szarvasokba, az ugató őzekbe a szomszéd erdőből, a sok felismerésre magamról, az izomláz nélküli kemény munkákba, a combomhoz simuló szoknyámba. A helyesen kezelt élethelyzetekbe, a hatalmas fejlődésre amin mostanában átmentem, a sok ezer képbe a telefonomban, a Zugra írt monológokba, a kedves hozzászólásokba, a séta közben ottmaradt pillantásokba, a minden reggel egymást köszöntő barátnőmbe, a virág és zöldségmagokba, a nyíló virágokba, a hatalmas ősfákba, az árnyékokba az erdőben, az itt döngicsélő dongókba, méhekbe és rovarokba. A házamhoz vezető hegyi útba, a ködbe ami a falut takarja be, a napba ami reggel a konyhaablakom előtt kél fel és ami a portám mögött megy le gyönyörű fényekkel borítva be a hegyet, a Holdba és csillagokba amik minden éjjel világítanak a házam körül.

Én ezeket sem keresem, kutatom. Csak észreveszem és gyűjtögetem őket. Néha letaglózva figyelve, néha csak sietve odapillantva, mert máshol van a fókusz.

Hogy férfit, társat, párt keresek-e?

Nem. Nem keresek. Csak hagyom az életnek, hogy elém sodorjon valakit, aki hatással lehet rám. Néha csak egy pillanatra csal mosolyt az arcomra, és suhan tova a forgalomban.

Néha pár napig mosolyogva ébreszt a jó reggelt üzenettel. Néha barátnőmmel mint verselemzést egy irodalomtanár, úgy kutatjuk, mit gondolt a költő, mikor azon sorokat írta, mit a legény nekem.

Néha rájövök, milyen nagy siker, hogy megugrottam régen rosszul kezelt helyzeteket, vagy felismerem, mitől érzek még belső szorongást, és miben kell még fejlődnöm. Vagy ha nagy is a külső nyomás arra, hogy engedjek az elvárásaimból, mégis kőkeményen kitartok, mert ezt érzem helyesnek.

Néha a legszebb, legtisztább érzés motivál, néha pedig egy bordélyház vezetője is szemeket meresztene, ha felvázolnám némely átsuhanó gondolatomat.

Néhány hónapja volt egy randim, mikor a srác azt mondta, készen áll egy komoly kapcsolatra, és bizakodva nézett rám. Én pedig őszintén bevallottam, nekem fogalmam sincs. Nem tudom, hogy mit tudok kínálni, adni a másiknak, hogy elég-e amit jelenleg nyújtani tudok. Viszont tudom, mit szeretnék, vagy mit nem, és őszinte kommunikációt folytatva annyit ígérhetek, hogy megteszem, amit tudok. Ha a másik félnek ez túl kevés-vagy épp túl sok, beszéljük meg, és majd aszerint próbálkozunk, hogy mind a kettőnknek jó legyen. De én a saját jómból nem engedek, és azt sem várom el, hogy a másik áldozza fel magát. Az volt az első randim amúgy, ahol a végén nyíltan megmondtam, nem szeretnék másodikat. Mert rendes, kedves, de én nem rá vágyom. Jó tapasztalat volt, milyen jó érzés a nemet mondás és magunkat választás élménye.

Az biztos, hogy azóta minden csak szebb és jobb lett, és azóta is épült a gondolkodásomba sok minden.

Tudom, hogy sok spiri vagy pszihológia vonalon mozgó nem hisz a szerelemben, mert az csak egy hormon, félrevezethet és becsaphat. Igaza is van! A szerelem elmúlik, és jobb esetben átalakul. Valami mélyebbé, jobbá. Ám, ha soha nem is volt, akkor számomra az nem más, mint egy érdeken alakuló, tudatos választás. Amire személy szerint nincs szükségem. Nincs bajom azzal, aki eszerint választ, de én nem az a nő vagyok, aki ilyen férfinek mond igent, és nem eszerint fogok én magam sem voksot tenni.

Ha így gondolkodnék, még mindig a városban élnék, normális munkahelyen dolgoznék, a társadalom által elvárt utat követném. Nem baj, ha valaki ezt teszi, érték az is. Neki.

Nekem kell a letaglózó érzet. Mint a sas a fejem felett elszállva, mint a lepke a kezemre szállva, mint a kibújó borsók a földben, mint.. Mint a megdobbanó szív egy elkapott pillanatban, mint a bizsergés egy első és a sokadik csókban.

Én ezt keresem. Az életet, és a szépet, amit adni tud nekem, már ha észreveszem és értékelem. Annyi mindenben ott van ez, hogy nem szorulok egy férfira, akinek mindezt pótolnia kellene. De ha van valaki, aki eléri azt, hogy nem csak megtetszik a piacon, és megveszem, hazahozom és kipróbálom, hanem vele még szebb és hasznosabb lesz az életem.. Na, akkor hajlandó vagyok kimozdulni a megszokott életemből, legurulni hozzá, s repeső szívvel itt is fogadni és magamhoz engedni. És minden telhetőt megteszek, hogy jól szeressem, karban tartsam, ha hibát észlelek, megjavítsam, hogy még sokáig lehessen velem, és szebbé tegye az életem. S lehetőleg én is hasonló élményeket adhassak neki.  

Ám addig is, mint egy útkereső hegyilány, megosztom a tapasztalásokat, amit úgy gondolok, másnak is hasznot, gondolkodni valót, vagy csak szórakozást nyújthat.

Mert nekem a blog is egy kis szerelem, egyre jobban élvezem, és sok hasznos dolgot mutat nekem. Igyekszem őszintén mutatni az életem. Amibe a kerttől kezdve a múltamig a férfiak is beletartoznak.

Jelenleg én ilyen szolgáltatást nyújtok. Blogos bolhapiac. Aztán mindenki annyit visz belőle haza, ingyen és bérmentve, amennyire neki szüksége van.

Ha nem tetszik, lehet fintorogva görgetsz tovább, és később nagyívben kerülöd, vagy felháborodva mondod, ezt meg azt milyen drágán adok.

Ha semleges vagy, megfogdosod némely portékámat, és üres kézzel továbbállsz. Néha visszanézve és figyelve, hátha valami neked kellő lesz végre.

Ha pedig hozzám hasonló vagy, miattam is jössz ki a piacra, és keresel a millió árus között. S meglátva kedvesen integetsz, pár kedves szót váltva nézed át a kincseimet, és ha találsz kedvedre valót, mosolyogva viszed haza. És ha szeretettel forgatod, szerintem mindhárman jól jártunk.

Te, a Kincs és én is.

Hú, de hosszú, hú, de színes, ügye?

Mint lenyugvó nap fényében egy virágos mező.

Gyűjts napfényt és virágot. A méhek pedig majd csak úgy követni kezdenek.