Napjaim egyik fénypontja, mikor Hopi elém jön.

Leparkolok a kocsival nem messze a háztól, munka után néha fáradtan, és legtöbbször még ki sem szállok az autóból, de már virít a fehér mozgó folt a zöld fűben. Vagy a saját udvarunkról jön, vagy a szomszéd házból, ahol szeret nyugodtan, kutyapuszimentesen aludni. Mire kipakolok, már kis lábát szedve odaszalad hozzám, és törleszkedik, felcsavarodik a lábamra. Majd elsétálva a házhoz, egyszer-kétszer megállunk: ő cukiskodva hempereg a homokban, fűben, én pedig teszem alá a lovat, és gügyögök neki, dögönyözöm. És együtt megyünk a csaholó kutyákhoz, akik szintén nagyon vártak már haza.

 Emlékszem, milyen boldogság töltött el, mikor az első néhány alkalommal ezt megtapasztaltam.

Pontosan tudom, milyen érzés volt, mert a hónapok alatt sem csökkent, változott ez. Szerintem ez megunhatatlan.

Hazaértem, vártak, szeretettel fogadtak, kezdődik az itthoni, valódi Élet. Ha jó kedvem volt, akkor még jobban fokozta, ha kevésbé voltam topon, akkor pedig felhozott egy olyan szintre, ahonnan már csak jó lehetett a nap további része.

És az első néhány alkalomnál értettem meg, mekkorát hibáztam régen.

Évekkel ezelőtt volt egy párkapcsolatom, külön éltünk albérletben, és akkor még igencsak érzelmileg megközelíthetetlen voltam. Elég sok mindent leválasztottam, hárítottam, hiszen azt szoktam meg. Igencsak nehéz lehetett velem.. Akkoriban a párom többször jelezte, hogy jól esne neki, ha nem a gép előtt ülve fogadnám a megjöttét, épp csak kikiabálva egy sziát a menhelyes ügyek intézéséből, hanem néha elé mennék. Ha várnám haza. És nem értettem, mi a baj ezzel. Hiszen úgyis bejön majd, és akkor együtt leszünk. Szinte idegesített ez az elvárás.. Az a kapcsolat egy nagyon fontos tapasztalási fázis volt, szerintem mind a kettőnknek. Nem volt boldog és felhőtlen, sokat küzdöttünk, próbálkoztunk. Végül a 25.szülinapomon döntöttem el végleg, hogy nem megy. Jó döntés volt. Ő azóta boldog (remélem) családos ember, én pedig sokat tanultam magamról, és hogy sok mindent máshogy kell csinálni, mint akkoriban. Hat éve volt ez. Mintha egy másik életben történt volna. Sok minden változott azóta. Szerencsére..

S az is eszembe jutott, mennyire jól esett nekem, mikor most másfél éve, az akkori párom az ismerkedés elején a kapuban fogadott. Ez csak akkor tűnt el, mikor egyszer csak, 2-3 hét után megszűnt ez a kis figyelmesség. Hiszen már nem vendégként érkeztem, hanem odavaló voltam.

Ha ő érkezett, akkor azt hiszem, én legtöbbször lelkesen vártam. Bár emlékszem olyanra, mikor nem. Mert volt, mikor azt kiáltotta az egócskám, hogy ha ő nem, akkor te miért igen? Ne adj túl sokat, mert akkor annál jobban fog fájni, ha nem kapod vissza. Aztán persze a magam női logikájával próbáltam ügyeskedni, hogy kaphatnám vissza a gesztust. Mindig jeleztem, hogy nemsokára odaérek, hátha teljesül a belső, meg nem nevezett vágyam.. de a kapuban mégis csak a kutyák fogadtak. Én pedig meg sem tudtam fogalmazni, mit hiányolok, csak éreztem, hogy valamivel még jobb lehetne a dolog. Pedig ha szóvá teszem, biztos megadta volna nekem, de hát..Volt még mit tanulnom akkor is. Magamról, leginkább. Nem volt könnyű kapcsolat, folyton jöttek a nehezebbnél nehezebb megoldásra váró dolgok, és végül elfogytunk. Bár nagyon sok szép és jó emlék fűződik hozzá, és rengeteg tanulsággal tértem vissza a Zugba. Kellett, hogy megtörténjen, de kellett, hogy vége is legyen. Fél éve volt, de mintha egy másik életben történt volna.

S tegnap este, a Telihold és a délután elfogyasztott kávé miatt órákat forgolódva, valahogy ez is úszott gondolatként a fejemben. Hogy ha párom lesz, várni fogom a teraszon, a kapuban, vagy akár a nagy fa alatt a ház előtt. És ha a párja leszek valakinek, szeretném, ha várna a kapuban, az ajtóban, vagy ahol csak legalább gesztus értékkel jelzi, hogy örül nekem.

Mert hazaértünk, mert vártuk egymást, és mert végre kezdődik az együtt töltött idő, a valódi Élet.

Lehetőleg minden alkalommal. Mert ha tényleg van ott szeretet, és mögöttes érték, tartalom, akkor ezt nem lehet megunni. Csak napról napra jobban élvezni.

Mert biztos vagyok benne, hogy az én megátalkodott macskám, Hopika, legalább annyira boldog attól, hogy hazatértem, és végre látjuk egymást, mint én.

És nem, nem azért jön, mert utána megetetem. Hisz olyankor nincs étel a gyomorba.

Csak szeretet a szívbe, amit szép szavakkal, kedves simogatással, dorombolással cserélünk egymás között.

Lehet, hogy sokan nem szeretik a macskákat.. De tanulhatunk tőlük sokat.

Nem kell rám hallgatni. Inkább Hopiban bízzatok!

Tegyétek próbára a tudását: pár napig várjátok a Kedvesetek, a gyermekeiteket, barátaitokat, családot mosollyal, öleléssel, kedves szavakkal a kapuban, vagy a buszmegállóban. Figyeljétek, hogy terül el a meglepetés, majd az öröm az arcukon. S egyszer lopva figyeljétek meg, ha a pár alkalmat követően nem ezt teszitek. Keresni fog a szemével, és az arcán ott lesz a csalódás. Picike lesz, épp csak átsuhan majd.. De ha végleg elmarad, az fájni fog, mert a jóból visszafelé lépni már csak ilyen..

Majd ugorjatok ki a bokor mögül, és akkor is nézzétek az arcukat.

Ügye, hogy a legborongósabb időben is felragyog majd a mosolya, akár a nyári nap?

Igen, mindig Hopi sem vár, mert néha dolga van. Olyankor én is keresem, hívom, figyelem, mikor kerül elém végre. És csalódott vagyok kicsit. De aztán idővel úgyis odaszalad hozzám, és köszöntjük egymást. Lehet, hogy néha inkább kihasznál, mert a korgó gyomra elnyomja a szívét, és inkább enne, mint szeretgetne. De ezt is elfogadom, mert nem lehet minden nap minden tetőfokon. Ő is önálló személyiség, nem én irányítom. A macska olyan, mint az ember. Majd ő tudja, mikor mit akar. Nem kiszámítható, ám rendkívül egyenes jellem. De tudom, hogy ha teheti, és szívből adja, jönni fog elém.

Ha ezt heti egyszer, vagy heti hétszer teszi, én akkor is nagyon boldogan fogadom, az elkövetkező hosszú évekre is, megunhatatlanul.

És ha a macskám képes erre, önismeret nélkül, akkor mi emberek ne tudnánk ezt megtanulni és alkalmazni?

Persze, nem akárkivel. Csak aki fontos nekünk, és szeretjük.

Csak egy napja, hogy utoljára átéltem. Ebben az életben, és a boldog jelenben.

Elköteleződés – magunkkal

Nehéz szavakba önteni, milyen az, mikor te kerülsz a középpontba. Nem máséba, hanem a sajátodba!

Az elején még jönnek a szokásos lelkiismeretet, neveltetést pöckölő belső bizonytalanságok. Leginkább valaki más hangján bent felszólalni: Csak fel kellene hívni végre; Illene visszakérdezni, pedig nem érdekel: És te hogy vagy?; Hallgatok, figyelek, mikor lélekben már rég máshol vagyok; Válaszolni kéne az üzenetekre, pedig 90%-a csak a feladónak tehermentesítés; Bizonyos témákról inkább ne írj, mert úgyis belekötnek; El kell menni családi/ismerősi körbe, mégha gyomorideg van benned, akkor is stb.

Nekem ezek és társaik, neked biztos más mondatok vannak, mik felúsznak, ha elkezdesz mást helyesnek érezni, mint eddig.

Aztán szép lassan kipróbáltam, mi lenne, ha nem a külső hangokra figyelnék, és aszerint cselekednék, hanem a saját magamét erősíteném fel. És, a lehető legnagyobb szabadsággal, természetesen senkit nem bántva és elnyomva, ezeket követném az élet jó néhány területén.

Az emberek néha észre sem veszik a különbséget, van, hogy feltűnik nekik és számon is kérik, esetleg megharagudnak, hogy hogy mersz helyettük saját magadra koncentrálni. De vannak, akik cinkosan mosolyognak, mert pontosan értik, miért fontos ez. Talán magad felé példát statuálva tudni fogják, hogyan érdemes állni hozzád, hovatovább kis lépésekben kipróbálják saját maguk valóságában.

Viszont te, te pontosan tudni, érezni fogod, mi a különbség. Mintha kötél mállana el a saját magad által kibocsátott napsugarakban, melyek eddig fogvatartottak. Rájössz arra, hogy a mi a normális csak egyénileg értelmezhető, és jól teszed, ha saját oldaladról nézve keresed. S végül elkezd egy egészen új szemlélet sarjba szökkenni, amit még te magad sem ismersz, de figyeled rezgéseit, hogy mikor mire van szüksége. 

A kép forrása: Pixabay

Ezt követve eljutottam oda, hogy nem válaszolok üzenetekre, kényszeresen, a másik vágyának kedvesen, önfeladón megfelelve. Nem kérdezek vissza, hogy a másik hogy van, ha nem érdekel őszintén. Nem hívok fel senkit, csak mert kell, kivéve a szolgáltatókat: de velük nem is kell felületesen bájcsevegni. Nem engedek be senkit az életembe, csak mert ő jönni, furakodni akar.

Magamat választottam, szinte minden értelemben. És a Sors úgy intézte, hogy ezt itt és most meg is tehetem, mert nincs olyan, akit e döntésemmel megkárosítanék, elnyomnék, elsodornék. Kivéve, aki a figyelmeztetések ellenére is beturakszik, mert szegény pára akkor lehet el lesz kicsit sodorva.

Igen, családosak, nagy felelősséggel járók esetén ezt aligha lehetne így megtenni. De én még/már nem ilyen helyzetben vagyok. Gyanítom okkal, mert nekem most még ezt kell megtapasztalnom.

Ha te mégis erre vágysz, teremtsd meg a lehetőségét, de ne vagdalkozz, hogy hát ezt így nem lehet; könnyű a másiknak mert nincs gyereke; ez így nem normális; kell a kompromisszum, mert különben egyedül végzed; majd megtudod ha öreg leszel és társai. Az a te gondolatod, hogy nekem hogy kellene éni, és mint ilyen, már világos lehet: engem ilyen téren nem érdekel. Kivéve, ha saját vágyaidról, érzelmeidről beszélsz, amihez cselekvő energiát tőlem remélsz. Ám itt sem akarok mit kezdeni a ventillálásoddal, ha azok csak kifogásként, panaszáradatként ömlenek rám, ahelyett, hogy a megoldásokat kutatnád, s mint külső személy, az én segítségemet kérnéd.

Elárulom: néha nagyon nehéz, ha a túloldalon jó embert sejtek, de ha nekem túl sok, vagy épp túl kevés, bizony nemet mondok. Ha a figyelmemet nem kelti fel, akkor valószínűleg nincs is dolgunk jelenleg egymással. Vagy csak épp annyit engedek be belőle, ami még nem terhes számomra. És én magam is kutatom, mi a normális. Nekem magamnak. Újra és újra.

S hogy mi alapján döntök újabban? A belső hang szerint, amit korábban évekig elnyomtam. Mert ésszel megmagyaráztam, hogy hát lehet logikus oka, amiért ellentétesen, vagy máshogy kell cselekedni, mint amit súg a hang. És hát belementem abba, ami az átlag szerint normális. Ismeritek a mondatokat: De hisz rendes, dolgos ember! Kibírom azt a pár órát a kedves anyóssal, és a beszólogatásaival.. Pénzt kell keresni, örüljek, hogy ez is van! Ha megmondom, hogy bánt engem, még a végén megsértődik, mi lesz akkor? Inkább tűröm, jobb a békesség. És a társai.  Kipróbáltam, hátha nekem is működni fog. De valahogy nem akaródzott.

Aztán végül mindig bebizonyosodott, hogy a belső hang már: Előre megmondta! – bár, a fejemhez sosem vágta. Csak bízott benne, hogy tanulok végre a saját hibáimból.

Azt hiszem, ezt a leckét lassan sikerül teljesítenem. Valószínűleg lesz még néhány tesztkérdés, amin bizonyítanom kell, illetve még a mai napig a feladatokban figyelnem kell, hogy a megszerzett tudást a gyakorlatba is átültessem.. De remek tanítóim vannak, akik átvezetnek ezeken a nehézségeken. Kérdezek, figyelek, újra próbálkozom, bízva abban, hogy most majd csont nélkül sikerülni fog.

Azzal is tisztában vagyok, hogy ez csupán életem egyik teljesen új, ismeretlen, ám nagyon fontos fejezete. Amit hosszú távon nem biztos, hogy tudok, akarok, vágyok fenntartani, ám az alapozáshoz mégis nélkülözhetetlennek érzem. És, a jelenben ezt is nagyon élvezem, be kell, hogy valljam.

Talán most járok ott, hogy a régi, sz@rral teli puttonyt letettem, ám, ahhoz, hogy később adni tudjak másoknak, ahhoz az enyémben mégiscsak sok jónak kellene lenni. És most ezt töltöm, csupa olyannal, amit amúgy nagyon hasznosnak érzek: határozottsággal, önismerettel, határhúzással, szabadsággal, női energiákkal, erővel, kedvességgel, tudással, energiával, megérzésekkel, miegymással.

Nemhiába tartja a mondás: Amit megeszel, az a tied. Amit megtapasztalsz, megugrasz, elraktározol, az is. És amiket elfogyasztasz, energiát adhatnak az életben maradáshoz, tervezéshez, cselekvéshez.

És a belső hang azt súgja, jól teszem, csak így tovább! Meg lesz a haszna, nem is olyan sokára! Irány tovább a belső középpontba! Aztán persze majd utólag kiderül, jól gondoltam-e, vagy tévúton vagyok. Hiszen a sírig tartó szerelemben sem nyilatkozhatunk őszintén, ha még csak két hónapja vagyunk együtt a kiszemelttel. De hát, valahol mégiscsak el kell kezdeni a dolgokat, nemdebár?

Én ezen vagyok. Majd nyilatkozom, hogy a mostani elégedettség, boldogság, nyugalom megmarad-e? 

Hiszen az a mérvadó, hogy hogyan éljük a hétköznapokat, nem? Mennyi a jó dolog, és mennyi a lekötött, szorongató érzés? Én most jó vagyok, azt hiszem. A nekem normálisat nagyon nagyon közelítem.

Kérdéseim felétek, hiszen nektek is van egy belső valóságotok, saját hanggal.

Van-e kötél, mely gúzsba fog benneteket, megakadályozva, hogy a valódi énetek az ég felé növekedjen? 

Ha igen, nem tartod fontosnak, hogy kiszabadulj belőle? És jobb legyen neked? Majd egyszer? Miért nem most?

Hiszen te is csak saját magadnak lehetsz a legfontosabb!

Badarság arra várni, hogy majd más szeressen, tegyen érted erőfeszítéseket. Hiszen, ha ő jól van, épp magával foglalkozik, s veled legfeljebb összemosolyogni akar, nem pedig húzni-vonni maga után. 

Bepillantás a lelkem egy zugába

Horgolok. Reggel, délben, este. Nem unom meg, legfeljebb felbosszant, hogy ha nem sikerül egy amúgy egyszerűnek mutatkozó minta, mint a 3D-s szív. De nem csodálkozom. Iskolában, matek példákat illetően is a könnyűeket elrontottam, a nehezeket megoldottam. Néha fordítva van összerakva a fejem. Én már tudom, ti még csak sejtitek..

Horgolok. És majd nemezelek. És majd varrok. Fát csiszolok. Ültetek. Metszek. Figyelek. Meghallgatok. És.. Sok mindent tervezek, belső, szívből jövő vággyal.

Éveken keresztül mentettem el a mintákat, még odahaza, 400 km-re, és vártam a pillanatot, mikor lesz majd rá időm. De sosem jött el, mert folyton rohantam egyik munkából a másikba, várt a házimunka, a kert, minden más is fontosabb volt.

Majd ideköltöztem, és továbbra is mentettem el az újabb és újabb terveket, hogy majd.. Ha a kertet kialakítottam, ha nyugi lesz, ha nem dolgozom, ha nem késő este jövök be a kertből. Majd holnap, végre nekiülök! Olykor sikerült is, de hát kezdőként oly lassan halad. Pár forma, alkotás született, de nem elég gyorsan, látványosan. Kinn a kertben ezidő alatt mennyire más a haladás.. Órákat ülni, „tétlenül”, és gyakran vissza kell bontani nullára, mert félrement a minta. Miközben a párod kinn van, és végzi a munkát, vagy vár rád, hogy felkelj onnan, és csináljatok valami mást. És félretettem, mert volt fontosabb, hatékonyabb, szemnek nagyobb látszatot mutató.

És hát a világ helyzete a nagyvilágban, mennyire szörnyű! Háborúk, infláció, rosszindulat, szegénység, klímaválság, permetezés, chemtrail, great reset, válások, törvényi módosítások, magas adók, NAV ellenőrzések, és a sort folytathatnám.

Oly gyakran képesek ezek búraként az ember fejére kerülni, ellehetetlenítve, hogy a belső vágy igazán felerősödjön, és kézzel, hanggal, tettekkel alkotásokba, hitbe tudjon áramolni.

Én is szoktam volt e csapdába esni. Odahaza még, a kertet illetően: Ezer nagyvállalat pusztítja a nagyvilágot, mit számít, ha én komposztálok? És egy időre eltűnt a vágy, a megvalósítás, mert minden oly rossz. Nincs értelme.

Egészen addig, míg meg nem láttam a zümmögő méheket a már elültetett virágokon. Vagy a gilisztát boldogan tekergőzni a mulcsozott talajon. Kedves madaraimat hallgatni, esti dalukkal a fákon koncertet tartani.

S végül úgy jöttem ide, hogy tudtam: amit én megtehetek, meg is fogom tenni. Akárki, akármennyit árt körülöttem a természetnek, én, a kis Zugomban mindent megteszek, hogy aki oda téved szárnyakon, ízelt lábakon, szőrös tappancsokon, az békére leljen. És ha mindent meg nem is termelhetek magamnak, de vegyszer nélkül, a szeretett földön, de én azért igyekszem. És ha lesz belőle bőven, adhatok el másoknak is. Mert az emberek mindig éhesek, miért ne vennék meg tőlem a piacon, akármilyen mennyiség is lesz belőle majd? Ha nekem fontos az egészség, nekik miért ne lenne? Ha kicsi is, csálé is az az uborka, vagy káposzta, hát úgyis lesz 1-2 ember, akinek ez is jó lesz. Nem akarok én mázsákat eladni, csak annyit, ami már nekem túl sok, és nem akarom, hogy kárba vesszen. S ezt a részét tudatosan, de helyére tettem, mint félelmet. Nem érdekel a külső hatás, foglalkozom a saját dolgommal. Akkor jön majd el az árusítás ideje, mikor kell. Nem sürgetem, nem sietek, csak csinálom szépen lassan, ahogy megy nekem.

S van a kézművesség. Na, ez sokkal nehezebb kérdés! Tudom, érzem, hogy menni fog. Él már egy kép a fejemben a hogyanokról. De ismét beleestem pár hónapja abba a lelkiállapotba, hogy tényleg erre lenne kereslet? Horgolt fali díszre, aranyos kulcstartóra, ilyen-olyan apróságokra? Praktikus, kézzel készített használati tárgyakra? Ám, mivel időt és anyagköltséget igényel, azért fillérekért nem adhatom, hiszen ez is a megélhetés egyik kis lába kell, hogy legyen, azon kívül, hogy örömmel dolgozom rajta? És nem, nem kényszerből akarok alkotni, számolgatva, mit mennyiért tudok majd eladni! Örömmel, lelkesedéssel akarok teremteni, és ezt az energiát a termékekkel átadni. És persze tisztán, adózva mert a feketében így nem gondolkodhatok?

Látva magam körül az embereket, akik a legolcsóbb dolgot veszik meg, Temuról rendelik a tömegtermékeket, és úgy általában, a megélhetésük válságban? Mi értelme akkor ebbe belevágni? Hát hogy működhetne?

S kezdtem el inkább a saját megélhetésemet fókuszba helyezni. Eljártam dolgozni, heti 2-3-4 napot, ami biztosította az alap bevételeimet. Elmúlt hát az izgalom, mi lesz, ha elfogy a tartalék? S emellett volt időm a kertet is csinálgatni, hiszen abban töretlen volt a hitem. Ezenközben éltem az érzelmektől néha háborgó, néha nyugodt életem, folytattam az önismereti munkám szintén kiapadhatatlan lendületét. Coach tanfolyam, marketing, szakítást követő felismerések és miegymás épült be szépen lassan a tudatomba. S látom magam előtt, mennyi mindent nem is ismerek még, nemhogy alkalmazni tudjam.  

Szépen rendeződtek a dolgaim, tényleg ott jártam, hogy nagyjából minden rendben.

És jött a tél a hideggel. Nem volt módom a kertbe menni, és szorgoskodni. Ágyban fekvő típus nem vagyok. Keressünk akkor valami hasznosat: kezdjünk végre horgolni.

S hetek óta szinte mást sem csinálok odabent, mint a blogon „dolgozom”, tudásszomjamat podcastekkel, cikkekkel bővítem, és ezen közben horgolok, mint egy megszállott.

Még mindig nem haladok gyorsan, van, hogy hiba miatt visszabontom. De gyűlnek a kész, nekem tetsző szépségek, melyeket ha elég van már, szépen összeállítok és csokorba rendezek. Nem azt készítek, amit muszáj lenne, mert szezonja jön! Nem! Azt, ami nekem tetszik, és jó érzéssel csinálhatom. Hiszem, hogy ez érezhető, mint mindenben. Mit csinálunk kényszerből, és mit szívből.

És tudatosan igyekszem a célokra fókuszálni, az esetleges nehézségekre a kiutat, megoldási lehetőségeket megtalálni. Nem gondolhatok arra, hogy az adózás után majd mi marad. Ahogy arra sem, hogy az éhes ember nem mandalát vesz a hálószobába.

Ezzel teljesen tisztában vagyok. Hiszen én is voltam éhes, jelen és jövő miatt aggodalmaskodó. Amikor én magam sem vettem volna ilyeneket, mert máson volt a fókusz.

De egyik este, horgolás közben, békében az életemmel, rájöttem, hogy már más rezgésen vagyok. Nem csak, hogy én magam is vennék ilyet egy kedves mosolygós lánytól, de végre alkotni is lett energiám ilyeneket.

És tudom, hogy még sok-sok óra van előttem, míg kiállok a nagyvilágba ezekkel. S miközben a galéria ágy alatt a minta felé görnyedek, és próbálgatom az új mintákat, alkalomadtán herét gyártva a szívből, de elkönyvelem majd nevetve, hogy ennek is van értelme. Lesz, aki szívet szeretne, és van, ki kacagva választja majd a pajzán verziót.

És itt is megtanultam, hogy nem szabad nézni a világot, ami azon van, hogy lenyomjon. Magaddal foglalkozz először is, néha nagyon keményen erre koncentrálva. Vannak erők, amik azon vannak, hogy megsemmisítsék a vágyat, hogy alkoss egy jobb világot, hogy többet akarj, hogy merj nekiindulni. Híradó, vírus, állami szervek, kormány, propaganda, káráló szomszéd, sokan vannak a remény ellen. Nem csoda, ha néha elakadunk az áramlásban.

Persze ez még csak egy jövőkép nekem is. Még nem járok ott, hogy őstermelő és kézműves legyek. Vagy segítő hivatásom legyen, ami a távlati célok egyik valódi vágya.

De horgolok, reggel, délben, este, ha hideg van. És a kertben vagyok, ha süt a nap, és jó az idő.

És közben hallgatok, olvasok, informálódok, gondolkodok, tapasztalok, érzelmeket kóstolgatok.

És nekem ennyi egyelőre elég.

Hiszen néhány éve még álmodoztam egy csendes, szomszéd mentes helyről, ahol a cica jöhet utánam a kertbe, forgalomtól nem veszélyeztetve. Ahol a kutyáimmal hiszti nélkül sétálhatok a természetben.

Egy olyan életről, amiben nem kell megerőszakolni a jellemem, mert jó pofát kell vágni számomra rossz dolgokhoz. Ahol szabadon írhatok anélkül, hogy attól féljek, mit gondol majd rólam Erzsike.

Hogy legyen egy alap megélhetési forrásom, hogy ne rettegjek attól, mi lesz, ha venni kell valami fontosat?

Amik akkor álmok voltak, mostanra teljesültek. Számomra valódi csoda!

Hogy kezdődött? Önismerettel, tervekkel, kisebb-nagyobb tettekkel, lemondásokkal, harcokkal.

Miért ne lehetne az, hogy a mostani képek is valóra váljanak, ha a Sors is úgy akarja?  

Horgoló tűvel, ásóval, önismerettel és tudásszomjjal azon leszek, hogy rajtam ne múljon.

És ha a világra, a családra, ismerősökre, idegenekre hallgatok, még mindig ugyanott tartanék. Már, ami az elnyomást illeti. Mert voltak ám támogatók, inspirálók, segítők is. Akik előre húztak magukhoz, és nem hátra a megszokotthoz.

Kívánom, hogy beavatva életem egy kicsiny szegletébe, ami nekem is megugrandó feladat, folyamatosan,  most is, ad valami olyan energiát, amire esetleg egy ideje vártál már.

Mert az élet végeredményben szép, a borús jövőképek ellenére is.

Látod kinn a madarakat az etetőn? A pihenő kertet, ami nemsokára ébred? A farönkökbe lyukat fúrt méhek lakhelyét? Érzed a nyugalmat, amit egy jól sikerült alkotás mellett elhaladva érzel?

Igen, ügye? Végereményben csak ez számít. Hogy magaddal foglalkozz, és akard a jobbat!

Ha sokan leszünk így, városban vagy egy szőlőhegyi zugban, teljesen mindegy, akkor a világ változása talán mégsem lesz olyan rossz!

Talán, még jobb is lesz, mint most!

Lassan, ráérősen lépkedtem. Volt még időm, nézelődtem hát.

Csak egy kisebb táska volt nálam, cipekednem sem kellett. Kevés ember volt a pályaudvaron, feltűnően. Sőt, ha belegondolok, egy lelket sem láttam. És olyan szürke volt minden, de nem mélabúsan, inkább barlang biztonságosan, nem is törődtem vele, hogy ez messze nem megszokott ilyen környezetben. Valami belső lazaság, az egyedüllét olyan meghitt nyugalma töltött el, mit utazás előtt sosem szoktam érezni. Hisz görcsösen figyelek, nehogy rossz vonatra szálljak fel, kerülgetem az embereket, és a sok zaj, szag mindig rendkívül zavaró.

Sípolást hallottam, és egyszerre megtelt energiával minden. Mintha színpadon a díszletek gurultak volna másik jelenetre felkészülve, úgy mozgott a berendezés mellettem. Észbe kaptam, hogy ideje megkeresnem az én utamat, és induljak el rajta. Minek első lépése a vonat, melyre a jegyemet már megvettem, csak fel kéne már szállni rá. Kezdtem keresni a peron számát: 11, de nem láttam sehol, 8-nál megállt a számozás! Hát ez hogy lehet?

Ekkor egy vonat elindult lomhán mellettem, ami eddig takarta a túloldalon lévő sínt. Hol a falra festve virított a fehér dupla egyes. Ott a peronom!

Ám a vonat, mi ott állt, fémes fényesen, már indulásra készen startolt. Elkapott a pánik! Nem késhetem le! És az előny, mit magamnak gondoltam, egy pillanat alatt szertefoszlott. Mit tegyek?

Hiába kiáltottam, hogy: Még ne, várjanak!- nem volt, ki hallotta volna. Ha megkerülök mindent, egész biztosan lekésem. Túl lassú vagyok, és amúgy is, mintha habarcs kötne a téglákra, hol reszkető lábbal állok.

Át kell másznom a síneken, más megoldás nincsen. Kockáztatnom kell, vagy ez a vonat elmegy, pár méterre az orromtól. És valahogy azt éreztem, azt nem engedhetem!

Felszívtam a levegőt, végig le a rekeszizmomba, és a sínek felé vettem az irányt.

Hogy elgázolt-e egy másik szerelvény, megrázott-e egy kósza vezeték, esetleg a hőn áhított vonatom vágott végül hátba?

Vagy egy kedves kalauz feltartóztatta az indulást, és kezét nyújtva segített fel a peronra? Esetleg a mozdonyvezető is még álmodozott, és nélkülem is késett volna, emiatt csak cinkosan mosolygott, látva tervemet, és mutatta, kerüljem csak meg, itt lesz, míg meg nem érkezem?

Vagy..

Talán ha ma éjjel újra álomra hajtom a fejem, akkor a történet végére érkezem. De az is lehet, hogy a mese valójában a való világban kezdődik, és izgalmasabb lesz, mint bármelyik képzeletbeli történet.

És ez nem volt más, mint a Segítők kedves előszava, egy újabb, iránymutató álomba burkolva.

Megadva az esélyt arra, hogy kódfejtőként a nekem legjobb megoldást válasszam.

Ébren és álmomban is, ha egyáltalán van közte különbség.

Először féltem, mikor kúszol majd be hozzám

A kerítés alatt, deres nyomot hagyva

Kedvenc virágaim megkésett bimbói végén.

Hogy viselem majd itt léted, csontig hatoló

Erős, kegyetlen, rideg személyedet.

Ám, rövid itt tartózkodásod után, melyet meg és túléltem,

Hamarosan újra kisütött a nap, s meleg lett minden,

Százszorszéppel borítva zöld szőnyegem szélét,

Mely igazi sztárvendégként az erdőig kísér.

Most újra itt vagy, de már ismerősként érkeztél.

Megmutattad, mire számítsak, ha velem vagy.

S azt is megtapasztaltam, hogy

Előbb utóbb újra elhagysz, ezért hát ne aggódjak,

Csak fogadjam el, hogy te ilyen vagy.

Nélküled az élet melegebb, lágyabb, vidámabb,

De ha itt vagy, visszafoghatom magamat

S mint nagymama a meleg, vastag takarót

Úgy borítod dolgos életemre a csendes napokat.

Melyet először igencsak nehezen kezeltem,

Én, a reggeltől estig folyton kapkodó.

Hát hogy képzeled, hogy kezem, lábam alatt

A földet megkeményíted, tettvágyamat jéggel lassítod le?

Ám most már végre hálásan fogadtalak,

Hisz nincs más alkalom, mikor elengedve

 A rohanó világot, mélybe húzódva

Karbantarthatnám, tervezhetném magamat.

És lelkiismeret furdalás nélkül pihenhetek,

Felkészülve az elkövetkező, dolgos hónapokra.

Köszönöm kedves tél, erős mínuszok,

Hogy lehetővé teszitek ezt nekünk.

Megismerve minden egyes évszak

Kemény vagy épp kegyes ajándékát,

Melyen bosszankodhatnánk is, de talán jobb,

Ha inkább élvezzük a havat és a csodás jégvirágot.

Óvodás voltam, emlékszem, merthogy torna dresszt kellett volna felvenni másnap. De elhazudtam, hogy véletlenül otthon hagytam. Pedig nem volt véletlen, direkt csináltam. Tudtam, ha az óvónők meglátják a lábszáram, a zúzódásokkal, színes csíkokkal, baj lesz. Pedig még csak óvodás voltam.

Emlékszem, a padlásra menekültem. Fájt a fejem, ahol a hajamba markolva rántotta a bőrt. A lábam, fenekem égett mindenhol, ahol elverte a felmosó nyéllel, egészen addig, míg el nem törött. Fém volt, vagy műanyag? Nem emlékszem, csak azt tudom, hálás voltam, hogy nem fa. Akkor engedett el, szerintem maga is meglepődve, meddig robbant dühe. Mi volt a bűnöm? Ha jól emlékszem, édesség került az ágy alá, vagy szekrénybe, mert a névnapjára akartam készülni a kedvencével: kókuszgolyóval. Csak hát, nem állt össze az Istenért sem, úgyhogy elrejtettem, hogy majd megoldom, ha újra tiszta a terep. Csak sejtettem a receptet, olvasni még nem tudtam. Hiszen még csak óvodás voltam.

A rések közül néztem, hallgattam még sokáig, ahogy dühöng. Egy perc is sok lett volna belőle, de ez végtelennek érződött. Kaptunk már előtte nem egyszer, s ezután is többször, de ez volt életem egyik meghatározó eseménye, ilyen téren. Van, kiknek kirándulás, családi móka, támogató közeg, s vannak, kiket egész más élmények készítenek fel a nagybetűs életre. Nekem ez jutott, hamar megtanultam. Pedig még csak óvodás voltam.

Akkor ott sok mindent megfogadtam. Szavak szintjén nem emlékszem mindenre, de az érzésre igen. Soha senkit nem fogok szeretni, és elmenekülök, ahogy csak lehet. Bízni az emberekben nem lehet, mert mind csak bántani akar, hiába vezet engem a jóakarat.

A család a mai napig Huginak hív, pedig ott a gyermeki létben valami véget ért. Sokáig maradtam a padláson, ahol nem féltem, se a sötéttől, se az egerektől. Talán akkor még voltak galambok is, akikhez amúgy is feljártunk. A természettől nem kell félni. Arra ott vannak az emberek.

Végül lejöttem, nap végén, megerősödve, érdektelenül, felvértezve magam az elkövetkező sok évre, hogyan kell elfolytani sikeresen az érzelmeket.

Ma, ahogy az év utolsó napfelkeltéjét csodáltam, fenn a hegy legmagasabb pontján és elszállt egy kis sólyom vagy vércse előttem, azt éreztem, ilyen szabad akarok lenni. Bár szállhatnék én is.

És visszanézve a vibráló napba, feleszméltem: hisz az vagyok! Megcsináltam!

Hálásan köszönöm, hogy elértem ennyi idősen, hogy boldog, szabad, önálló vagyok. Méghozzá úgy, hogy évek kemény munkájával összegyúrtam végül azt a kókusz golyót, melyet akkor rég még nem sikerült. Mert már tudok olvasni, tájékozódni, figyelni, tanulni, átérezni, megérteni. Van már hozzá eszközöm. Mert már felnőtt vagyok. Már nem dugom el az ágy alá félve, mi van, ha kudarcot vallok. Nem bizony! Ha kell, az asztalon, szem előtt hagyom napokig, amivel nem boldogulok, de felvállalom, hogy ez is én vagyok.

Megcsináltam.

Az óvodás kislány a padlásról a Zalai dombság egyik szőlőhegyén, 31 évesen eljutott oda, hogy hálás a Teremtőnek, hogy mindene meg van, amit csak szeretne. S ami még hiányzik, hát, majd azt is megszerzem.

És nem haragszom arra, aki ezt tette, mert megértem, hogy akkor ennyi tellett tőle. Nekem annyi a dolgom az átélt dolgokkal, hogy megtörjem a transzgenerációs bántást, és igyekezzek jól cselekedni, hisz tudom milyen az, mikor igazán bántanak.

És felülírni a fogadalmam: Szeressek, bízzak. Nem a szülőben, nem a barátokban vagy férfiakban. Hanem saját magamban, először is.  

De ki merjem mondani akár azt is, hogy nem érdekel a másik, mert az én valóságom jelenleg fontosabb számomra, mint a túloldal. Nem verek én el senkit felmosónyéllel a semmiért, és nem élvezem az erőszakot, de azt sem tűröm ezentúl, hogy engem a sötétbe zavarjanak, és rámerőltessenek olyat, ami számomra érdektelen és nem kívánatos. És ez nagyon nehéz feladat, még most is gyakran lelkiismeretfurdalást okoz, ha meg kell tennem. Azért van még előttem még sok napfelkelte, hogy ezt gyakorolni lehessen.

De, enélkül az élet se nekem, se másnak nem lenne teljes, ezt üzenem azoknak, akik még a padláson kucorognak. Vagy azoknak, akik épp valakit bántanak.

Elérkezik az a pont, mikor azt mondod majd te is, elég, és cselekszem: magamért.

Mert már nem óvodás vagyok, ki a padláson zokogva menekülni akar.

Hanem felnőtt, mosolygó, boldog Nő, aki érzelmeket él át és élvezi a friss levegőt, fenn a szőlőhegyen. Pizsamában, köntösben, kabátban, bakancsban ma reggel, mert így szerettem volna.. 

Kívánom, hogy jussatok el ilyen állapotba, hegyen, síkon, tengerparton, városi közegben akár, mindegy.

Csak tudjatok hálásak lenni minden nehézség ellenére a Teremtőnek, hogy ilyen életet köszönthettek a reggeli napsugarakkal.

Arany élet ez, melyet minden egyes nap szeretettel színezhet meg. A saját lelked. 

Nyár a szívben

Honnan tudjuk, hogy jók vagyunk az életünkben? Hogy az aktuális életszakaszunkban jól állunk lelki egészség terén?

Azt hiszem onnan, ha a hétköznapokat lélekből mosolyogva éljük meg.

Alig vártam, hogy leüljek pötyögni. Pedig még tárva-nyitva az ajtó, mert befüstöltem, ám felöltözve maradtam,mellényben, bakancsban, és úgy írom most e sorokat. Nincs hideg, még így sem, vagy legalábbis nem fázom se testben, se lélekben.

Fél tábla csokit, és néhány szaloncukrot a mai nap is elfogyasztottam. Bűnöző napok vannak egy ideje. Elfogadtam, élvezem, ami a nyelvemnek és lelkemnek jót ad, a testemnek pedig majd máshogy kedvezek: volt napközben saját termésből borsófőzelék, berkenyés-almás ivólé, százfűszeres csirke, kollagénes vitaminbomba. Lehet-e rossz egy nap, ha ennyi minden kerül az ember gyomrába, éhezés helyett?  

Ahogy jöttem fel a lépcsőn az imént, elmosolyodtam: mintha nyár lenne. Sötétedésig a kis kinti paradicsomban, elengedve időt, egyéb fontos tevékenységet, mert most ezt szeretném csinálni, ez tölt fel, és persze jó lesz vele haladni. Az estebéd megvár a nap eltűnése után is, nasiztam, hogy legyen energia, a kutyákat pedig holnap kárpótolom egy kiadósabb sétával.

Ma alig vártam, hogy hazaérjek, és mehessek ki ténykedni.

Régóta nem voltam így odakint. Valahogy elsuhantak a hideggel a napok, bár biztos, hogy csináltam eközben is hasznosat, hisz nem az ágyban fekszem naphosszat. Merthogy milyen fárasztó is az!?

Ezt szeretem igazán. Odakinn, az életet.

Igaz, hogy több réteg ruhában, bakancsban voltam odalent, és ahogy most akartam begyújtani, inkább füstölt, mint égett, úgyhogy a kályha melegét mára elengedtem. Jó lesz az elektromos radiátor, ma is. Érdekes telek, hogy úgy vagyok el napokat fenn a házban, hogy be sem gyújtok arra a kis időre, ami munkából hazaérve, a napi rutint befejezve és az ágyba mászásig eltelik.

Nemlátásig kinn voltam a kertben, hosszú hetek óta először Petőfi rádiót hallgattam (mennyi új és ismeretlen zene!), élveztem a naplementét, és írtam közben a jegyzetet a telefonba, ha olyan ihletett gondolat suhant át a szellővel kísérve a fejemben, amit érdemes lehet kifejtenem később.

Szedtem fel a karókat, melyek nyáron még a paradicsomot, uborkát és egyebet tartották, tekertem fel takaros karikába a villanypásztor zsingeket, melyekre kúszott fel a bab, s metszettem apróra az elszáradt növényi részeket, mely takarni és táplálni fogja a földet, hol néhány hónap múlva új sarjak szökkennek majd a magasba.

Befejeztem az eltervezett feladatot: az uborka háló első adagját is felcsavartam egy deszkára. Ezt már napok óta körbe dolgoztam, nézegettem, mindent is előre vettem, félve attól, hogy gubancba csavarja nyugalmam. És nem! Ment minden, mint a karika, azaz..uborka háló felcsavarás!

Éreztem, rendben a lelkem, mert nem idegesített fel, csak békés nosztalgiával juttatta eszembe az elmúlt szezont. És már most alig várom, hogy újra helyet keressek neki, ha itt az ideje és tarthassa majd a roskadásig telt uborka tömegeket, ahogy idén is tette. Hát hogy lehetne rossz a nap, ha ég a tettvágy az emberben, és látja KÉPzeletben, mit szeretne teremteni szépen lassan?

Ma remek nap volt, pedig dolgoztam, egy olyan helyen, ahol pár éve sosem gondoltam volna. Lett volna okom bosszankodásra, mégsem tettem. Könnyedén ment más fele a figyelmem, nem álltam bele egy rossz mondatba sem. Fogadtam, kerestem azokat a kedves gesztusokat, melyek áramlottak a környezetemben. Jó sokat mosolyogtam, és még pirultam is. Lehetne hát rossz a nap, ha ennyi apró kellemesség ér egy naptól elzárt helyen is?

Néztem, hallgattam ma az embereket. Van, kiben ott az élet, látom, érzem, és örömmel üdvözlöm, mint ritka sorstársat a tömegben.

De oly sokan vannak, akik kényszeresen mosolyognak, ha teszik is egyáltalán, és csupa bánat az arcuk. Sokaknak pedig élet sem igazán csillan fel a szemükben.

Hogy lehetne nekik mosolyt, nyarat csempészni a lényükbe? Olyan jó lenne, ha a jókedvet egy pillantás alatt ráragaszthatnánk a másikra!

Tudom, van, kiknek nehéz teher nyomhatja vállát, és sok a bú, a baj, mit megoldani kell éppen. Mindig, mindenki nem lehet vidám, hisz a rossz érzés is érzelem, mit adott helyzetben megélni érdemes, hogy ne cipelje tovább az ember, mint feltétlenül szükséges.

De mi van azokkal, akik csak egyszerűen vakok az élet apró örömeire? S vágyakoznak a nagy dolgok után, melyek talán sosem jönnek el.

Pedig ott vannak azok, akkor is, ha letaposod, és akkor is, ha mosolyogva megragadod.

Ma csudiszép nap volt. Nekem is, neked is.

Te mit éltél meg belőle?

Délután fát vágtam, egészen addig, míg le nem bukott a nap bíbor, narancs fényekkel kísérve, mintegy jelezve, a mai műsornak vége kell lennie, s adjam át a színpadot az esti szereplőknek. A cinkék is utolsókat szemezgették a csurig töltött etetőkről, a közelben élő hollók is vonultak vissza éjjeli alvóhelyükre

Kellemesen elfáradtam, s mosolyogtam a helytálló mondáson: a fa kétszer fűt, legalább.

Kezem hozzászokott az új szerszámhoz, melyet a napokban kaptam, egy ismerős idegentől, meglepetés gyanánt. Megtisztelt azzal, hogy az örökségben maradt kasza kalapáló készletet nekem ajánlotta, látva, hogy szeretem ezt a fajta nem épp nőies csecsebecse típust. S a csomagban lapult még e kis balta, sarló, kalapács és patkó. Szép sorban mindegyik belesimul majd a tenyerembe, mikor eljön az aktuális munka ideje.

Most a favágásé van, így hát csattant, pattant a fa, hasított a szerszám, és a gondosan megdolgozott nyél szálkát sem rejtett el tenyeremben. Egy szó, mint száz, már most megszerettem.

S szép lassan fogytak a kuglik, melyeket még tavaly tettem félre, mert nem bírtam vele az itthoni életlennel. Néhány törősdarázs lakkal, ászka csapattal, és sejtésem szerint fadongó fúrattal rendelkezőt félretettem, de az útban lévők végül mind elfogytak. Aztán persze van még a hátsó sorokban vágni való, de mint tudjuk, a nap már lebukott, így az idő elfogyott.

S miközben vödörbe szedtem a fát, mit a kis kályhámba tologatok majd, arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok. Hogy baltát kaptam, nem pedig egy újabb szépen hangzó ígéretet, favágást illetően. Mert nagyobb kincs az, ha jó eszközünk, erőnk, tudásunk van ahhoz, hogy elvégezni tudjuk az adott feladatot, mint mindig valakit megkérni, valakire várni, hogy megtegye nekünk. Mert függni nem jó, senkitől se. Úgy gondolom, jó, ha ezt elkerüljük, hacsak lehet.

Néhány hete a bolhán hasító fejszéket néztem, de akivel voltam, jelezte, neki van otthon, majd ő megoldja a favágás gondját, ezért igazán nem kell vennem. Szemeztem még vele egy kicsit, de engedve a női energiának, elengedtem a B terv kísértését, és a deazérténmégismegveszem gondolatot. Legyen, gyakorolni kell a bizalmat és a másikra támaszkodást. Hisz nekem az az igazi feladat, kihívás, nem pedig a favágás, mit már kamaszkoromban igen ügyesen űztem.

S azóta az eltelt időben végül se férfi nem jött a kuglikat összevágni, se a bolhára nem jutottam el, megvenni az eszközt hozzá. A kicsi balta, mit még Anyámtól kaptam hozományul, lassan a gyújtóst se viszi, nemhogy a kuglikat, mik takaros sorokban várakoznak. Ám ez innentől már sokkal jobb lesz. Hasítófejsze is kell majd, de míg az nincs idehaza, ezzel a meglepetéssel is remekül vágódni fog a fa!

Mindezt úgy, hogy se nem kértem, sőt, még tiltakoztam is, merthogy nem érdemlem meg. Mégis nagyon hálás vagyok érte, és eszembe jutott, hogy milyen nehéz néha annak, ki mégis segítséget kér. Így végül leszokunk róla, és még ha szükség hozná, akkor sem tesszük, mert sok a kéretlen, felesleges kör. Mint az alábbi példa is mutatja.

A minap láttam egy belevaló hölgy posztját, ahol hasonló gondban volt, mint én. Megfelelő, erős, és olcsó eszközt keresett, amivel vágni tudja a megvásárolt fát, ehhez kért tanácsot az internet népétől. Felfigyeltem rá, hátha hasznos lehet nekem is, ezért beleolvastam a kommentekbe nyomban. S már az elsők között ott virított az ostoba, kéretlen, semmirevaló tanács: Férfit szerezz, ne te csináld! Nem női kéznek valók ezek – természetesen egy-egy legénytől. És volt még néhány bugyutaság, mi segítségül nem szolgált, csak újabb példaként szolgált, milyen értetlenek az emberek. Már forgattam is a szememet, és agyamban már pörögtek a kontrának szánt gondolatok, ám a hölgy válaszát olvasva letettem róla. Megoldotta ő szépen, ügyesen, s a többi kommentelő is megfelelően kezelte, és tőlük kapott érdemi segítséget.

Mert az nem az, ha valaki ilyet ír, javasol. Fa van idén, lesz jövőre, és majdan azután is. Férfi pedig most sincs, s lehet, jövőre se lesz. Akkor mihez kezdjen az ember lánya? Mindig kuncsorogjon, udvaroltasson, fizessen meg embert..? Miközben ő saját maga képes rá és akarja is, hogy gondoskodni tudjon magáról?

S aki ilyet tanácsol, férfiként, mit érez, gondol? Elhiszem, hogy jó szándék vezérli.. De fordítsuk meg, hogy megértse mindenki: mikor a férfi kér főzéshez, mosáshoz tanácsot, mi a valódi segítség? Ha elmagyarázzák neki, miből, mennyit, hogyan használjon, vagy azt mondogassák: asszonyt szerezz, majd az tudja! Vagy átmegy valaki, és megcsinálja, neked nézni sem kell. S ott lesz Marika, aki így egész nap ottragad, mondja, mondja a magáét, minden másba is belekotnyeleskedik, és nemhogy segítség, de Istentelen teher is lesz. Majd mikor odajut legközelebb, hogy újra szükség lenne ugyanabban segítségre, ismét csak megreked. Kérni már nem mer, mert nem akar újabb tehert a nyakába, de okosabb meg mégsem lett. És kezdődik elölről minden. Értitek már, emberek, mi a különbség a kettő között?

Igen, lenne ember bőven, aki feljönne és dolgozna vele nálam is, de az ember lánya nem azért van egyedül inkább, mint rossz kapcsolatban, hogy random idegen udvarlókat (vagy elvileg nem azokat) akarjon a háza tájékán fogadni. Az már nem semleges terep, s a tisztes szándék keretén belül is kell egy határ, mikor az ember bárkit az intimszférájába fogad, és hát, a porta is az. Én inkább megcsinálom egyedül, minthogy a saját kis teremben kellemetlen érezzem magam.

Persze, már eljutottam oda, hogy legutóbb a léceket bartel alapon összevágtuk egy kedves új ismerőssel, mert az én kézi fűrészem és a láncfűrésze viszonylatában tényleg rengeteg időt spórolt nekem. De viszont vannak dolgok, amiket az ember maga is meg tud csinálni. Ez pontosan ilyen. Amivel nem bírok, majd félreteszem, és majd akkor megcsináltatom valakivel. Udvarló, bartel barát, vagy fizetett ember lesz ő? Majd mérlegelek.

Addig viszont hálás szívvel gondolok azokra az emberekre, akik valódi segítséget nyújtanak, s eszközt vagy tudást adnak a másik kezébe, jelen esetben az enyémbe. Még úgy is, hogy nem is ismerem őket, s ők se engem igazán. Csak az ilyen sorok olvasása után megtisztelnek azzal, hogy rám bíznak örökül olyan értékes dolgokat, mint egy kis balta, sarló, vagy kasza kalapáló. És előtte megkérdezik, szeretném-e? Mert kéretlenül, mint tudjuk, még az ajándék sem jó!

S bíztatom magamat, és másokat is, hogy ilyen tettekre törekedjünk.

Tudást, eszközt adni a másiknak a valódi segítség, érték. Nem kell mindent helyettük elvégezni, megígérni, felmenteni, élvezni azt, hogy csak általunk boldogul, mert így a saját magunk fontossága bizonyítást nyer.

Remélem, egy nap én is eljutok oda, hogy lesz olyan tudásom, gesztusom, értékem, amit továbbadni, mutatni tudok olyan embereknek, akik kérdeznek, vagy csak szépen csendben elfogadnak és majd hálás szívvel fogadnak. Jelenleg még úgy érzem, a szavakkal való zsonglőrködésnél megáll a tudományom, s még abban is van hova fejlődni, de mégis adhat ez is valami pluszt. Ha mást nem, annyit biztos, hogy kifejezni képes: Köszönöm! S talán ad némi megnyugvást azoknak, akik eszközben, receptben kérnének tanácsot, de nem mernek. Van még a bosszantó kommentekre ilyen váratlan pozitív ellenpélda! Nem is olyan rossz dolog ez az internet, hisz összeköt írót-olvasót, favágót és eszközgyártót.

Addig viszont igyekszem szépen élni, mosolyogni, és serényen használni azon javakat, amiket mások bíznak rám. Legyen az gondolat, cselekvés vagy kisbalta.  

Vigyázni fogok rá, forgatom serényen, és alakítom saját ízlésemre.

.. és azért jegyezzük meg, hasznos lehet: Baltás lány a hegy tetején. Hívatlanul jobb elkerülni, s nem erőltetni a bemenetelt.

Lehet-e érteni ahhoz, amit nem csinálunk?

Vagy épp abban van a tehetségünk, hogy úgy döntöttünk, nem fogjuk csinálni?

Kifejtem!

Néhány héttel ezelőtt volt egy beszélgetésem az egyik bartánőmmel, aki szóvá tette, hogy úgy beszélek párkapcsolati dolgokról, hogy nem tudok felmutatni mondjuk egy összefüggő, 10 éves kapcsolatot.

Illetve másik mondat, ami szintén el szokott hangzani, máshonnan: Könnyű neked, mert nincs gyereked.

Főleg az első mondat húzatta be velem a féket, ami a nagy számat illeti, mert hát, valljuk be, igaz. A leghosszabb kapcsolatom két év körül volt, és noha ilyen, vagy kicsit rövidebb távból volt még több, azért való igaz, hogy az igggazi hosszútávfutásban nincs tapasztalatom. Én mindig is kocogtam, nem gyorsan, nem lassan, néha keveset, néha többet. De, újabban leginkább egyedül.

Mivel elkezdtem újabban nyitni az ismerkedés felé, bizony felvetődött bennem a kérdés: alkalmas vagyok-e egy párkapcsolatra? Voltam-e egyáltalán valaha az? Hiszen, én, mint kispados a naggyon hosszú kapcsolatokban, aki sosem kapott esélyt a bizonyításra, lehet tehetségesnek képzelem magam, közben pedig csak dísznek vagyok a csapatban..

És visszatértem az emlékek közé. Nem keresgéltem sokat, csak egyet elevenítettem fel. Mikor az előző otthonomban, már egyedül éltem, hasonló erős, városi amazon időszakomat megéltem, és egyszercsak készen álltam. Akkor jött életem első igazi szerelme. Hamar, nagyon, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Remekül működött minden, mert ami nem, azon is tudtam dolgozni, tényleg jól álltam a dolgokhoz, befogadva a férfit az otthonomba, teljes valójában. Isten látja lelkem, remekül funkcionáltam. Magam nevében írok, mert utólag leginkább ez számít. Aztán nagy hirtelen véget ért, nem kifejtve az okokat, de akkor és ott, gyorsan kellett dönteni, cselekedni. Utólag már igyekszem a szépre, jóra gondolni, és tapasztalatnak elkönyvelni.

És itt venném kézbe az adu kártyát: Tudok működni jól egy párkapcsolatban. Bizonyítottam, magamnak. És ez számomra nagyon sokat jelent, a jelent és jövőt nézve.

Persze, voltak azóta is nagy kétségek, rossz működések, szorongások, de utólag annak is megfejtettem az okát, és úgy gondolom, megtanultam belőle a szükséges leckét. Mert azok valóban ott voltak nehézségnek, kemény feladatnak.

Viszont, amihez én értek, és sokan nem, az az, hogy tudok kilépni helyzetekből, amik számomra nem jók. Legyen az párkapcsolat, egyoldalú barátság, kellemetlen munkahely, vagy hasonlók.

Képes vagyok mérlegelni, és dönteni. És akarom mindig a jobbat!

Az lehet, hogy a saját szememben ez túl sokáig tartott néha, és hamarabb kellett volna.. De látva azt, hogy másnak ez mennyivel tovább tart, ha egyáltalán valaha megteszi, értetlenkedve szemlélem, miért nem képesek erre ők is, hiszen akkor csak egyszer fáj a seb.

És én vagyok az, aki sosem panaszkodik, hogy nekem milyen nehéz, mert egyedül vagyok. Nem siránkozok, hogy jajj, nektek milyen jó, mert nagy és boldog családotok van. Nem keserű a szőlő!  

Sőt! Én örülök, ha boldog valaki körülöttem! És tőle folyton kérdezem, hogyan csinálja, mi a titka, hagy tanuljak belőle.

Viszont. Mióta emberek közé léptem újra (és leginkább ezek miatt léptem ki korábban), az esetek 90%-ban olyan embereket hallgatok, látok, akik benne vannak egy rossz kapcsolatban évek, évtizedek óta. Egymást hibáztatják mindenért, asszertiv kommunikációról még életükben nem hallottak, nemhogy alkalmaznák, csalják egymást fűvel-fával. Van gyerek, 1-2-3-4, akikről alig tudnak gondoskodni, de repkednek most karácsonykor a százezrek, a felesleges túlköltekezés jegyében, s a 10 év alatti gyerekek már kóla és játékfüggők. És a szülők értetlenkednek, hogy miért fáj a testük, miért idegesek, és úgy összességében, sehol a vágyott boldogság az életükből. Tisztelet persze a kivételnek, mert azok is akadnak persze!

Volt, hogy beszálltam a beszélgetésekbe még korábban, és próbáltam terelgetni, tanácsot adni, a frissen tanult coach eszköztárat kicsit gyakorolni. De bevallom őszintén, már elment a kedvem, hogy olyanoknak bizonygassam, hogy inkább jobb egyedül, mint rossz környezetben többedmagunkkal, akik egyszerűen nem akarnak felébredni. Mert akkor cselekedni kellene, nincs mese.

Pedig nem jó nekik, ezt nem csak én látom.

És nekik milyen nehéz, mert van gyerek, van férj/feleség, akivel nehéz az élet.

És nekem milyen könnyű. Elvileg.

De az igazság az, hogy nem volt az. Szakítani, elhatározni, bevallani ország világ előtt, és végig vinni minden ellenérvvel szemben, cuccokat csomagolni sokadjára, hazaköltözni, újra és újra próbálkozni,  kudarcot érezni nehéz! Nagyon is!

És visszagondolok azokra az időkre, mikor a változó intenzitású gyötrődés, agyalás után döntenem kellett: szakítok. Mert nem szeretnék ettől a férfitől gyereket. Nem vagyunk alkalmasak a közös jövőre. Nem tisztelem. Nem jó ember. Túl gyenge jellem. Jó ember, de inkább testvérem, mint szeretőm. És egyéb indokok, amiket most is úgy érzek, indokoltak és helytállóak voltak.

Hányszor gondoltam arra, velem van a baj, főleg mikor a családom a fejemhez vágta, vagy rajtam poénkodtak az ünnepi asztal mellett.

A mindig szingli fősulis barátok lassan mind házasok, gyermekesek, és én, aki végig kapcsolatban voltam, végül újabban szinte mindig egyedül vagyok, sikertelen próbálkozások után.

De tudod mit: ma rájöttem. Ehhez értek.

Átlátni az egészet, és saját magamért dönteni. Mert én döntök, ha úgy érzem, nem nekem való az a férfi. Az én akaratom, hogy nem lett gyerekem eddig.

Mert minden eddigi döntésemmel a mai napig egyetértek. Legfeljebb szebb szavakat használtam volna, vagy hamarabb hoztam volna meg, és a megérzéseimre kellett volna kezdetektől hallgatni, nem az agyam által gyártott illúziókra, vagy a barátok jószándékú tanácsára. De végül, mégis magamnak köszönhetem, hogy egyedül vagyok, de nem vagyok boldogtalan. S rengeteg a pillanat, mikor egyenesen boldognak érzem magam!

Mint oly sokan nem, kik párkapcsolatban, esetleg gyerekkel a nyakukban, panaszodnak, a fülem hallatára.

Mert az a könnyű szerintem, hogy benne maradnak a langyos trágyalében, meghajlított gerinccel, magukért ki nem állva. Könnyű a közös háztartásban, munkamegosztásban, anyagi javakban osztozva, ám lakótársként funkcionálni. Könnyű a mai társadalomban családos, gyermekes szülőként megbecsült státuszt elfoglalni, mert azt úgy illik egy bizonyos kor felett.

Na de próbálnátok meg végre összeszedni a bátorságotokat, és először megismerve önmagatokat, majd ránézve a párotokra, meghozni némely szokatlan lépést. Akár az eddigi életetekre nézve végzetes döntést. Na még mit nem, ügye..?

De mit tudhatok én erről, aki egyedül él egy hegyen? Hisz ha olyan okos vagyok, nem így lenne. Vagy mégis..?

Én elmondom itt az oldalamon, vagy ha megkérdeznek, személyesen, hogy s miként nem kerültem boldogtalanság által bitófára. Mik voltak az intő jelek, melyek az adott férfitől eltereltek. Mik idegesítettek, mit éreztem, mit hiányoltam, mire vágynék. Hogyan kezdtem megoldani a családi problémákat, felismerve, hogy nem vihetem tovább, mert árt nekem. Miben voltam hülye, gyenge, miben fejlődtem sokat. Én.

Csak lehet, hogy a nagy számok törvénye alapján van még más is, aki hasonlóan gondolkodik, mint én, és ő sem hozott otthonról elég önismereti tudást, tapasztalatot, és keresi a válaszokat arra, hogy vele van-e baj, ő látja-e rosszul. Vagy, hallgathat a megérzésére?

Ne adj Isten, a férfi oldal tanul valami hasznosat arról, miért került újra le a csatársorról, vagy, egyáltalán még csak a kispadig sem jut el szerencsétlen. És ha akar, fejlődhet ő is, mert aki játszani akar, annak gyakorolnia is kell.

Én is ezt teszem. Mert én is mások által tanultam rengeteget. Ha nem így lett volna, ugyanott tartanék, mint most a sok kétballábas, veszett játékos, akik köpködnek a közönségre…

Eddig gyakoroltam a nemet mondás képességét, a döntés hatalmát, a megérzések erejét és mint kiderült, pont ezt kellett fejleszteni. Ja, és még most sem megy kapásból! De akárhányszor játékba állok, egyre ügyesebb vagyok! Aztán, ha az élet úgy hozza, egyszer majd csak lesz egy oltári nagy Igen is, a sok nem után.

És ebben hiteles vagyok, ezt ki merem jelenteni.

De viszont hallgatni sem akarom, ahogy ömlik a rossz belőled. Fárasztó, és cseppet sem ébreszt együttérzést. Előtted is ott volt a lehetőség, hogy máshogy legyen.

Csak te nem tudtál nemet mondani. Mert túl nehéz volt, ügyebár?

És igen, van néha, hogy a partvonalon kívül lévők tényleg jobban értenek a dolgokhoz. Mert az is egy döntés, hogy inkább kívül maradnak, és nem szállnak be egy sokadosztályú csapatba, csak azért, hogy kergessék azt a fránya labdát. De attól még ők is jól szórakozhatnak.

Főleg, ha egy túlfeszített, gellert kapott labda végül kipattan a nézőtérre, mert bénák vagytok, és nem becsültétek meg. Na, azt majd valaki leszedi a levegőből.

Gól. Csont nélkül. 

A kép forrása: Pixabay

Ma igazán hiányoztál.

Napok óta nélküled élek, létezem..bár mára eljutottam oda, hogy szinte csak vegetáltam.  

Eddig olyan jól ment minden, igaz, most fokozatosan engedtelek el. Tavaly ilyenkor megpróbáltam veled szakítani, de két nap testi fájdalom után feladtam, és újra hozzád fordultam megnyugvásért. Akkor még nem tudtam, hogy függő lettem, tőled. Hiszen olyan csendesen, kitartóan, napról napra lopakodtál be az életembe, hogy már teljesen természetes lett, hogy hozzám tartozol. Hiszen veled indítani a reggelt olyan csodás volt mindig. Együtt gondolkodtunk, terveztük a napot, s te indítottál útra igazi kirobbanó energiával feltöltve.

Egy röpke pillantást vetettem rád ma reggel. Mosolyra húzódott ajkam, nagy levegőt vettem, és szinte már nyúlt feléd kezem. De megálltam, hiszen nem tehettem mást, tiltott gyümölcs vagy a számomra, még egy ideig. Fekete voltál, kedves, még rám is köszöntél, mikor elhaladtunk egymás mellett. Vagy képzeltem csupán? Talán akkor már dolgozott bennem a kielégítetlen vágy, és csak én láttam bele nemlétező dolgokat abba a pillanatba.

Hiszen ezután nem sokkal éreztem, hogy a szervezetem már-már összeomlik nélküled. Szellemem elfáradt, hibát hibára halmoztam. Testem sajgott, s ráébredtem, hogy mindezt a te hiányod okozza. Rabod lettem, Királyom, rá kellett ébredjek.

Eddig sikerült elterelni a figyelmem, s pótolni téged mással. De hiába falom az édesebbnél édesebb élvezeteket, próbálok ki hozzád megszólalásig hasonlókat.. Már az illatuk is más, nem beszélve az ízről, mit tucat közül is felismernék. Hiányzik az erő, a mélység, a valódi tűz, ami benned minden porcikádban ott lapul.

Oly jó lenne, ha újra tenyerembe simulnál, forrón, megnyugtatón. De megfogadtam, addig nem élek újra veled, míg rabként, függőségi viszonyban léteznék melletted. Nem azért haladtam ennyit az úton, hogy szabadságom korlátozd, és ne mondhassam büszkén: nem ragaszkodom hozzád, csak élvezem jelenléted alkalomadtán.

S tudom, testemnek, szellememnek is jót fog tenni ez a leszokási időszak. Megerősödve, tisztán várhatlak vissza, mint jól ismert, kedves vendég.

Addig is ki fogok tartani, és nem töröd meg akaratom, akárhogy is próbálsz elcsábítani.

De azt nem ígérem, hogy nem nézek másra addig, vagy nem csillapítom éhem mással, mert hát én is emberből vagyok. De ha kell, felkínállak másnak is, ha úgy jön ki a lépés, hiszen neked sem tesz jót, ha sokáig parlagon heversz. Hiszen a szabadság neked is jár, nem csak nekem.

Addig is bízom benne, hogy kínzó hiányod csillapul, és ez volt ma a tetőpont. S hogy mikor egyesülünk újra? Magam sem tudom. De úgy gondolom, az Ünnepeket jobb, ha külön töltjük, s majd az új évben, új hozzáállással indítjuk jóval lazább kapcsolatunk.

Hiszem, hogy érezni fogom, ha készen állok rád.

Kívánok addig is nyugodt várakozást, s tartsd meg bódító, erős, inzenzív aromád, te kívánatos, koffeines, királyi kávéspecialitás.

A kép forrása: Pixabay