Amíg rá figyeltem,

Úgy éreztem,

Jó volt minden.

De ahogy magamba néztem,

Ráeszméltem: közel sem.

Hajlamos vagyok

A hiperfókuszt arra a személyre tenni

Aki őszintén, szívből érdekel engem.

De a hibát ott követtem el régen,

Hogy ezáltal saját magamról megfeledkeztem.

S míg neki adtam mindenemet:

Figyelmem, kérdéseim, érdeklődésem,

Mosolyaim, gondolataim teljes körét,

Nekem végül nem jutott semmi.

Órák, napok, hónapok teltek el,

S azt vettem észre egyszer csak,

Hogy én teljesen felolvadtam.

S mintegy kísérő személy, aki őt szolgálja ki

Érdeklődés hiánya miatt észrevétlenné váltam.

S míg nem voltam rendben magammal,

Évekig képes voltam ilyen helyzetekben maradni.

Mert azt hittem, ez a normális.

Én adok, ő elveszi.

Hát nem ez a hagyományos férfi-női szerep?

Miért számítanék én bárkinek,

Miért lenne kíváncsi rám ő is?

Hisz nincs bennem semmi különleges,

Elismerésre, figyelemre érdemes.

Ezt már megtanultam gyerekként,

Hogy a túlélésem záloga, ha másokra figyelek.

Sosem tudni, kitől jön pofon, s kitől mosoly,

Érdemes érzékeket kihegyezve figyelni a jeleket.

Alárendeltem hát magam a külső körülmények

Rendszeresen ismétlődő körforgásának.

S én csak adtam, kínáltam, figyeltem,

Emlékeztem, kérdeztem, mosolyogtam.

Önként vállalva a kiszolgálás, önfeladás

Éles csákányának önértékelésemben

Végzett hatalmas kárát.

Felfedve azt a félelmet, mely ilyenkor annyiszor

A felszínre bukott, akár macskaszar a homokozóból:

Azt hitted, te érdekled őt? Kíváncsi rád?

Ki vagy, mit teszel, mit gondolsz, s miért?

Ugyan már, ő csak hallgatóságra, figyelemre

Áhítozik, mit ő sem kapott meg hajdanán,

Mikor kisgyerekként őt is csendre intették.

Nem gonosz ő, tudom. Csak csinálja, amihez szokott.

Hiányból dönt, cselekszik, beszél, s elvesz.

Adni nem tud abból, amit még nem kapott eleget.

Tudom, értem, és elfogadom.

De az én felelősségem ott kezdődik, hogy

Ami fáj nekem, azt nem hagyom.

És ha azt tapasztalom, hogy az egyensúly

Mérlegén hatalmas túlsúly húzza le a boldogságom,

Akkor fogom magam, és csendben tovább állok.

Mert megtanultam, hogy én is értékes, összetett

És figyelemre érdemes vagyok.

Ha ő nem is tudja, nem is látja, nem számít.

Egy személy tartozik értem felelősséggel: én.

Ha maradnék, hibát követnék el,

S a mérleget én magam lapáttal halmoznám fel.

De nem is fogom mentegetni, a büdös macskaszart

Rózsaillatúnak magyarázni, eladni.

Ha nincs kérdés, nincs figyelem, nincs egyensúly,

Akkor rossz helyen és rossz emberrel vagy.

Ne dugd homokba a fejed, ne tűrj némán,

Szenvedve, várakozva egy talán majd

Én is sorra kerülök egyszerre.

Mert ha teli van szarszaggal az orrod,

Akkor a virágillatot sem ismered majd fel.

S mióta kinyílt bennem az

Önismeret olykor szúrós rózsája,

Egyensúlyt keresve járom az élet kertjét.

Inkább egyedül, szabadon,

Magamra figyelve, mint

Más mellett, de cselédként.

Hunyd be a szemed, végy egy nagy lélegzetet:

S legalább magadnak valld be, hogy mit érzel!

Írta Dia, a #hegyilány saját tapasztalat alapján...