Sokat gondolkodtam mostanában arról, hogy miként jobb az életünk. Ha nem tudjuk, hogy van valami bajunk, betegségünk, hiányunk, vagy ha egy nap tisztába kerülünk vele?

És épp a héten az egyik munkatársammal is szóba jött ez egy vicces beszélgetés alkalmával. Ő nem akarta tudni, amire én felhívtam a figyelmét, és elnevetgéltünk ezen egy keveset. Nem tudta, hogy jelenleg épp ez kitölti a gondolataim nagy részét, ugyanis nem tehetek róla: folyton figyelem magam, pláne munka közben, ahol ezek a dolgok jobban előjönnek.

Nem mondanám, hogy ilyen szempontból életem legjobb időszaka van. És sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire valljam be ezt nektek, de a hitelesség az egyik vesszőparipám, így nem akarom ezt titkolni. Mert az élet szép, vicces, bizonyos témák ugyanolyan, sőt, ha nem fontosabbak, mint eddig, de közben azért kerülni akarom, hogy csak az insta-csilivili-boldog képet mutassam. Mert akkor nem lennék másabb, mint a tartalomgyártók nagy része, és én a miérteket, hogyant akartam mutatni, mikor ebbe belekezdtem. Mert én magam is ezt hiányoltam. Úgy, hogy közben azt sem akarom, hogy még többen gondoljanak zakkantnak, furának, vagy még több szempár vándoroljon például a lábaimra, ahol eddig leplezéssel próbáltam megakadályozni ezt.  

Pont olyan köztes állapotban lebegek, amit kimondottan nem szeretek. Mikor tudod, hogy nem jó valami, de a mértékét nem tudod. Ahhoz még több idő, utána járás kell. Most csak az a biztos, hogy van több opció. Jobb is, rosszabb is, ami egyszerre megnyugtató és kicsit demotiváló. Az idő.. Azzal derül ki minden. Ami, mint tudjuk, relatív. Szóval köszi a semmit, Einstein.

Tehát. A boldog tudatlanság meddig lehet kibúvó és örvendetes állapot, és a kegyetlen igazság mikortól lesz kívánatos?

Életünk során számos területen kaphatunk diagnózist.

Közölheti velünk az orvos, hogy gyógyíthatatlan betegségünk van.

A könyvek, az internet, hogy személyiségvonásunk eltér az átlagtól, s emiatt néz ránk a társadalom különcként. Hogy rossz sémák alapján működünk, amik szinte kőbe vannak már vésve. A szüleink, hogy ők valójában nem kívántak minket, esetleg másokat örökbefogadtak. A párunk, hogy igazán sosem szeretett minket, csak megelégedett velünk, s most elhagyna egy másikért.. Főnökünk, hogy nem elégedett velünk, alkalmatlannak tart a pozícióra, és elbocsát minket. A randipartnerünk, hogy nem így néztünk ki a képeken, ezért ő most inkább menne is. A barátaink, hogy önzőnek tartanak minket, és ezért távolodtak el jó ideje. A munkatársaink, akik velünk ellentétben elégedettek, kiegyensúlyozottak, és szeretik az életüket, miközben mi épp csak, hogy vegetálunk, és túléljük a napokat. Hogy boldogtalanok vagyunk, moticávió nélkül kelünk fel reggel, s fásultan fekszünk le este.  A sort még sokáig lehetne folytatni.

Mindannyian szembesültünk már olyan diagnózissal, ami sokkolta esetleg a tudatunkat, és kettős célt ért el.

Mert egyrészt megmagyarázott számos olyan dolgot az életünkben, múltunkban elsősorban, amivel sokáig hadilábon álltunk. Tudtuk, éreztük, hogy valami nincs rendben vele, hogy gondjaink vannak, és lennie kell ezeknek magyarázata. Aztán legtöbben próbáltuk saját kútfőből is megoldani ezeket, az egyensúlyi állapot felé közelítve magunkat és az életünket, tetteinket. Hol így, hol úgy sikerült.  

Nem mindig szenvedünk ezekben, mert nem tudjuk, hogy lehetne másképp is. Ezt hisszük normálisnak, ugyanis. Mással nem így van? Eszünkbe sem jut addig, míg ki nem nyílik a világ előttünk. Az önismeret, a tanulás, a fejlődés ezért veszélyes. Mert ha kilépünk a magunk kis burkából, észrevesszük, hogy mennyire más is lehet az élet. Amit eddig normálisnak hittünk, megkérdőjeleződik. Neki miért olyan, miért könnyebb, gyorsabb, egyértelműbb, mint nekünk? A másiknak miért rosszabb, lassabb, nehezebb? És tehetetlenül, értetlenkedve álldogálunk a világban, figyelve a többieket, hogy most mi is legyen?

S mikor a diagnózist innen vagy onnan megkapjuk, egyszerre helyére kerül minden. Megértjük, miért volt nehézségünk, fájdalmunk annyi mindenben, és jobb esetben emlékezünk arra is, ha valami épp emiatt lett végül érdemünk. Végigpörgetjük életünk rövid vagy hosszabb filmjét, és helyére kerülnek az események. S a felismerés, megértés hoz egy elképesztően jó érzést: megértjük, hogy oka volt annak, hogy rosszul működtünk. Hogy fájt nekünk az, ami másnak örömet okozott. Hogy a kétségeink, rossz érzéseink validak voltak. Hogy tényleg másabbak voltunk, mint ők. Felszabadító az érzés, hogy nem hülyék, szerencsétlenek, bénák, rosszabbak vagyunk, mint a többiek. Csak van valami bennünk, amit gyógyítani vagy szinten tartani kell.

És igen, a diagnózisnak van egy olyan mellékhatása, ami miatt sokan inkább eleve elkerülik már a nyomozást is. Mikor kézhez kapod ugyanis a dolgot, ami benned máshogy, rosszul, hiányosan, károsan működik, a felszabadulás érzése mellett megjelenik egy démon is: a paranoia.

Eztán minden dolgot hiperfókusszal figyelsz magadon. A mozdulataid, a szavaid, a gondolataid, a cselekedeteid már nem csak úgy vannak, hanem önkéntelenül mögé is nézel. Amit eddig ugyanis normálisnak hittél, most már tünetként jelenik meg. És piszok nehéz időszak ez. Mert minden ilyen mozzanat, amit újra és újra kiszúrsz magadon, felhívja a figyelmedet arra, hogy beteg, sérült, különc, gyengébb, kevesebb vagy. Már te magad is kezdesz kétségbeesni, hogy romlik-e az állapotod, hogy azok, amiket napról napra észreveszel, egy új tünet-e? Hogy más is látja vajon, hogy néha kicsit szétesel, vagy még csak te érzed, és jól leplezed? Valódi ez, vagy az agyad túlreagálja?

És noha kellemetlen volt a diagnózis előtt is, most azt érzed, a helyzet azóta ha nem is sokkal rosszabb, de valahogy..másabb. Már tudod, már tisztában vagy vele, nem legyinthetsz.

Néha elkap a düh, az igazságtalanság érzése, hogy miért van az, hogy nekünk a nulláért is keményen kell gürcölnünk, árral szemben küszködve, mások pedig ezerszer szerencsésebbek, és könnyebben haladnak, szinte lebegve a vízben? Mennyivel másabb lehetne az életünk, ha nem a spektrum aljára, a minuszba születünk, hanem a kiváltságos jó oldalára a világnak?

És a diagnózis a kezünkben folyton emlékeztet arra, hogy nem lazíthatunk, nem dőlhetünk hátra. Ha szinten akarjuk tartani magunkat, ha a romlást akadályozni akarjuk, akkor kénytelenek vagyunk egész életünkben úgy élni tovább, hogy tudjuk: ha nem csináljuk, elsorvadunk.

Én számos diagnózist kaptam és találtam magamon az életem során.

Úgy döntöttem, fogok ezekről szép sorban beszélni, mert a nagyobb megértést ez fogja adni ahhoz, hogy miért élek és viselkedek így. És talán segíthet ez másoknak is, akik még csak kétségeket éreznek, de nem találják az okát. Nem azért, mert kötelező, mert elvárhatja bárki. Hanem mert emlékszem, számomra mekkora ajándék volt az a tudat, hogy rájöttem: vannak még olyanok, mint én. Mert a társadalom a diagnózisokat véres rongyként kezeli gyakran. Megbélyegzi az embereket, ahelyett, hogy keretet, megoldást kínáljon arra, hogy az illető megfelelő életet alkothasson magának, ahol felismerheti hiányosságait, és az erősségeire fókuszálhasson. És a saját magának megfelelő és egészséges egyensúly felé haladhasson.

És tudom, hogy azok az emberek, akik alig ismerik a világot, akik séma alapján működnek, akik lehasítanak, akik nem férnek az érzelmeikhez, azok hitetlenkednek, legyintenek, kinevetnek. Már megint egy mondvacsinált kamu betegség, egy kifogás, hogy miért vagy béna, fiam. Régen az ilyet hülyének, vénlánynak, gyengének, idegbetegnek hívták.

Ismerősek a mondatok esetleg? Nekem igen. És bevallom, nem csak azért, mert hallottam, hanem van, amit én magam is mondtam. Anno, mikor még nem voltam nyitott, nem tanultam, nem ismertem a világból semmit, és féltem: ha kiderül, hogy én sem vagyok az átlagnak normális, megszégyenítenek, kirekesztenek. S tudjuk, ez mit jelent egy közösségben: a pusztulás vár rám. Ezért hát inkább lapítottam, és noha éreztem, hogy nem vagyok rendben, de nem nyomoztam.

Nem emlékszem az első ilyen esetre, mikor diagnózist ismertem fel. De a megkönnyebbülésre igen. És arra, hogy én ezekre hogy szoktam reagálni: csakazértis addig megyek, csinálom, fejlődök, próbálkozom, míg magamhoz képest legalábbis egy elég jó szintre eljutok. Van, ami gyorsan ment és megoldottam már, van, amit azt hiszem, egész életemben végigkísér majd..

Van, amelyik elképesztő megkönnyebbülést, felismerést hozott, és segített, hogy az életemet olyanná alakítsam, amilyen most. Ilyen volt a szuper/hiperérzékenységem felismerése, nagyjából öt éve.

Volt, ami összetörte kicsit a szívem, és sok év traumatikus eseményét megmagyarázta az életemben, és tudva, milyen fontos szerepe lett volna annak, hogy ne így legyen, meg is ijesztett. Nem kívánt gyermek vagyok, a rosszabbik fajtából, egy elhanyagoló, bántalmazó, parentifikált gyermekkorral.

Van, ami megmagyaráz, viccesen, kínosan olyan dolgokat, amikben a mai napig rosszul teljesítek, és okoz némi kellemetlenséget. Nem vészes, de tudom, ott van: az ADHD spektrumon valahol alul vagyok.

Introvertált, elkerülő kötődő, szűz csillagjegy, víz elem, majom kínai jegy, és társai is színesíti a személyiségem.

S a legutóbbi, ami a fizikai síkot érinti: egy örökletes betegség, amely az idegeket érinti a végtagokon, amiről egyelőre csak azt tudni, hogy gyógyíthatatlan, és hogy ha szerencsém van, nem leszek néhány éven belül munkaképtelen. Ha edzem, és egyszersmind megfelelően kímélem, akkor elérhetem, hogy szinten tartom. Igen, dolgozhatok a nulláért.

Be kell valljam őszintén, néha mérges vagyok. És igazságtalannak érzem az életet. Mert annyival lehetne másabb, jobb, ha..

Aztán noha ennek igyekszem helyet adni, és megélni, hogy ne okozzon ezek lehasítása újabb gondot, tovább lépek mindig. Hiszen így jöttem a világra is: csakazértis. Én akartam, kit érdekelt, hogy más miként tervezett. És, ha megnézem magamat kívülről: ezért lettem az, aki, és azért vagyok ilyen. Pedig azt is érzem, ez még mindig csökkentett üzemmódban, próbaverzióban van. Ezért lehet kedvelni, és ezért lehet ki nem állni.  

És hálát adok a csakazértis személyiségemnek. Mert én legalább addig megyek, amíg meg nem értem az egyik legnehezebb, legösszetettebb dolgot, ami körbevesz: magamat. És tudom, hogy sosem érek a végére. Mert mire valamit helyre teszek, addigra megváltozik az egyensúly, és változások következnek be. S mikor megunom magamat, kitekintek a világra is: Ni, hát itt is mennyi érdekes dolog van.

És megyek, olvasok, hallgatok, nézek, kutatok, elemzek, építek, rombolok, és alkotok. És írok, beszélek, 3.éve már nem csak magamban, hanem nyilvánosan is.

Én nem az a fajta vagyok, hogy a diagnózisokat, fogalmakat pajzsként tartom magam elé: ezért vagyok ilyen-olyan, engem hagyjatok, és feltéve a kezeimet, arra várok, hogy majd a Sors keze végre helyreteszi az igazságtalanságot.

Nem. A diagnózist úgy kezelem, ahogy szerintem a legjobban lehet: segít megérteni, és megoldásra törekedve az egyensúly felé elvinni. Mert nem akarok többet olyan dolgokat magamra venni, ami nekem nem való. Már nem kell megfizetnem tanulópénzeket, fájdalmas-megalázó emlékeket, mert azt hittem, ha megcsinálom azt, amit más, majd nekem is jó lesz.

Megtanulhatok együtt élni vele, és bizony, ha kell, elismerni: ne haragudj, de van, amit nem bírok megcsinálni, mert tudom, hogy nem megy, vagy káros nekem hosszútávon. Vagy, mert nem is akarom. Mert végeredményben minden ilyen dolog alakít minket. És a felelősség a mi kezünkben van. Hiszen tudjuk, hogy mivel állunk szemben, ennélfogva eszközünk is lehet annak megoldására, szinten tartására.

És igen, van, hogy a diagnózis fájdalmas. De nekem legalább ez már meg van.

Hány ember van, aki úgy szenved, hogy fejét a homokba dugja? Szerintem nekik ezerszer rosszabb. Vakon és süketen élni, vegetálni szerintem veszélyesebb, mint felismerésekre jutni, és a kezdeti sokk után megoldásra törekedni. Nem is sejti, hogy ha egyszer belevágna, milyen élete lehetne.

Lehet, hogy nem olyan, mint másnak. Lehet, hogy kevesen értenék meg. De ha rájönne a belső vágyaira, és hallgatna a megérzéseire, akkor talán eljutna oda, ahova ebben az életben, a jelenben vágyna.

Én hálás vagyok azért, hogy pár éve elkezdtem önismerni, és a diagnózisok hatására egy ilyen életet élni. Mert abban még sosem voltam ilyen biztos, hogy jelenleg ez kell nekem.

Hogy más szerint ez mennyire normális? Hogy beteges? Hogy introvertáltként tartalmat készítek? Hogy harmincas nő vagyok, és nem férjet keresek? Hogy túlpörgök, rengeteget dolgozom, máskor meg motiválatlan vagyok? Hogy nyári ruhában is sorcipőben kell járnom, mert máshogy nem tudok? És végül igaza lett azoknak is, akik azt vágták a fejemhez: idegbeteg vagyok – tényleg. Csak nem úgy, ahogy ők gondolták. Hogy van egy rakás dolog, amit nem tudok csinálni, mint más?  Elárulom: leginkább azért, mert nem is akarom? Kit érdekel? Engem egyre kevésbé nem. Én sok dolog miatt lettem #hegyilány.

De nekem így a jó most. És nincs az a diagnózis, ami megakadályozzon abban, hogy arra törekedjek, amire egész életemben tettem: boldog legyek. Most így. Majd meglátom, később mit akarok. Talán maradok, talán egy melegebb országba vándorlok, ha akarok.

És igen, hiszem, hogy ha megmutatom, hogy a negatív oldalról is lehet elérni olyan egyéni sikereket, ami az egyén elégedettségét, boldogságát okozhatja, akkor elhiszi az is, aki még befogja a fülét, homokba dugja a fejét. Lehet máshogy. Ha akarod. Ha nem mást hibáztatsz, hanem megoldásra törekedsz. Nekem ilyen a múltam. Te talán roma vagy, vagy túlsúlyos, esetleg beszéd hibás, máshogy beteg testileg.. Bármi lehet, ami miatt más vagy, mint az átlagot hiszed.

Ha boldogtalan vagy, ha fáj, ha rosszabbnak érzed magad, ha nem találod a helyedet, ha..

Szerinted másnak nem volt nehéz? De. De ha benne maradna mindenki az önsajnálatban, akkor elég szar hely lenne a világ.

És higyj nekem: a világ szép. Akkor is, ha fáj a lábad, ha ügyetlen a kezed, ha egyedül vagy benne, ha..

Mert hiába esik napok óta az eső, és eltűnt a nap, borús a hangulat.. Ennek is helye van.

Annál jobban értékelheted azt, amikor majd más lesz! És látom, hogy zöldell a fű, éled a természet, millió kismadár repked lelkesen, a dongók szállnak az első árvacsalánokra, hogy helyre állhat a világ rendje előbb-utóbb. Mert úgyis kisüt a nap. És én alig várom. Mert csinálni, alkotni, élni, figyelni, elemezni, boldognak lenni akarok. És aszerint, ami nekem normális. Azon dolgozom ugyanis. És azóta vagyok igazán boldog. Tartson ez akármeddig, nekem élvezetes lesz.

Te meddig kerülöd még a diagnózist..? Amivel lehetőséged lenne megoldásokat kidolgozni, hogy jobb legyen az életed? Azt hiszed, van időd? Végülis: Igazad van.

De drága Albertünk is megmondta tudod: ez relatív. És sokkal hosszabbnak tűnik minden, ha szenvedsz, mintha boldogan lubickolsz benne.

Úgyhogy én megyek is, és lubickolok benne. Én inkább az élvezeteket nyújtom el, mint a szenvedéseket.

A kép forrása: Tegnap, a kertemben lévő barackfa :)