Aki pusztít, az nem látta még a fa mögött az erdőt

Munkám végeztével ledőltem a frissen kaszált fűbe.

Fejem megpihent a renden, s a nap felé fordultam, mely így kilenc körül még a fák mögött járt csupán. De néhol átszűrődött, és csiklandozta arcomat. Élvezni akartam, nem elbújni előle.

Gondoltam, meditálok kicsit, úgyis rám fér a lelassulás, pihenés, száradás, mely a munka után jogosan ki is járt.

De alig érte még a testemet a fű, szemem még be sem csukhattam, mikor figyelmemet egy repülő siserehad elragadta. Kivenni őket pontosan, kik voltak ők, nem tudtam, mert szemüvegem maszatos volt már, és gyorsan repültek, s bújkáltak. De mégis ott voltak, teljes erőbedobással. Ágról ágra röpködtek a kismadarak, talán szárnyas testnevelés órát tartottak a fiókáknak. Olyan aranyosak voltak, hangosan csivitelve, játszadozva a fák között, hogy meg sem fordult a fejemben nem nézni őket.

Néhány percig maradtak csupán, s fogócskáztak tovább, talán körbe repülve a hegyet.

Milyen jó, hogy itt vannak ezek a fák, melyeken szüleik kikölthették őket. Biztonságban kotlottak felettük, mikor én a vihar elől a házba bújtam, árnyékos félhomályban cseperedtek, miközben én a tűző napon kapáltam. Csupán néhány méter választhatott el tőlük, mégis külön világba tartozunk. Talán a víz, s télen a magvak, amit kiteszek nekik, segítettek erősnek maradni a nagyoknak, s ennek is hála, hogy a kicsik most ilyen erősek lettek. Hogy repülhetnek ágról-ágra, mókázhatnak, s jövőre visszatérvén, vagy itt maradván ők maguk is fiókát nevelhessenek.

S ekkor jutott eszembe: Mi van azokkal, ahol kivágják alóluk a fákat? Költési időszakban osztogatva az engedélyeket, az irodából ismeretlen emberek? Életeket téve tönkre, tojás szilánkokat, kopasz fiakat hátrahagyva? Mekkora pusztítást képes végezni az, aki nem látja a fától az erdőt? Aki a hasznot számolja, hogy adott négyzetméterre mennyi köbméter jut, s arra nem gondol, hogy ezzel hány és hány életet vesz el a közösből?

Vajon ha ő, aki az engedélyért felelős,

Látná a fák között az életet,

A kergetőző madárfiókát,

Ugyanígy tenne?

Vagy nem is megy terepre,

Nehogy a valóság szívet melengető aromái,

Be ne hatoljanak a lelkének mélyébe?

Lelkiismeretét fel ne ingereljék?

Ellenvéleményének elnyomását meg ne gyengítsék?

Mert tudja, hogy megismerni a mást,

A messzit, az idegent: veszélyes.

Mert még a végén megszeret belőle egy szeletet.

S ha így lesz, már pusztítani sem tudja olyan hévvel,

Ahogy azt előtte tette, érzéketlen-ismeretlen.

Talán ezért tesszük, mi emberek, folyton ezt: Oda se nézünk, bele se feledkezünk. Elfordulunk, hárítunk, legyintünk. Fülünket bedugjuk, szemünket csak előre szegezve megyünk. Mert ha megismerünk más embereket, viselkedéseket, élethelyzeteket, tereket, akkor már nem mondhatjuk olyan magabiztosan: Rossz. Le vele. Nem számít. Eltaposom, kivágom, leszólom, ítélkezem, ellököm. Mert addig tudunk érzéketlenek maradni, míg be nem vonnak valami földöntúli békével saját magukba. Emberek, állatok, a természet bármilyen csodája képes lehet erre.

Kegyetlenül felnyitják a szemed, mikor te épp le akartad csukni.

S csak repülnek tovább, csivitelve, nem is sejtve, hogy az emberben, aki nyitottan nézte őket, milyen érzéseket ébresztettek. Nem baj. Menjenek is tovább. Az a dolguk. Körbejárni a világo. S minél több mindenkinek megmutatni, hogy van élet a fák között.

S egy nap azon kapod magad, hogy megindultál az erdő felé. Először csak óvatosan, támaszkodva, biztonságos talajt kutatva. Vissza-vissza nézve, hogy van-e menekülő út, ha szükség volna rá. S mivel békét, nyugalmat érzel, s madárfüttyöt hallasz: bátorságra, kíváncsiságra kapsz, s beljebb indulsz. Rájössz: Ugyanazon világon, ahol te is élsz, mennyi minden mást is rejt még a kék ég alatt a fölkerekség. Meglátod a fényeket, az árnyakat, a kitaposott ösvényeket a vadak alatt, a fészkeket, s az illatok az orrodon át a mélyedig hatolnak.

Szeretsz ott lenni, még ha maradni nem is akarsz. Nem a te otthonod. Az az övék.

Ez is élet. Csak más, mint a tiéd.

Már látod, hallod, hogy mi van a fák között. S lehet, hogy sok mindent értük nem tehetsz. De legalább kíméletes igen is lehetsz, és betarthatod azokat a szabályokat, ami értük, s rajtuk keresztül érted is íródtak. És persze, ha elég erős lettél a munkában, harcba is állhatsz azért, hogy védd azt, ami az övék. Ami valójában közös: a miénk.

Hiszem, hogy ha elegen megállunk, lefekszünk olykor, bárhol széles e nagy világban, s nem vagyunk restek nyitva tartani a szemünket, megláthatunk olyanokat is, ami eddig elkerülte a figyelmünket. S vállaljuk a veszélyt, amit az új megismerése jelent.  Akkor is, ha tudjuk: Ezután már ugyanúgy nem cselekedhetünk. Mert a lelkiismeretünk csivitelése a tudatunkban zeng. S talán máshogy osztjuk majd az engedélyeket, a nemeket, a bármit, amihez a másiknak is köze van.

Írta Dia, a #hegyilány, június első napjaiban, kaszálás után más belátásra térítve. Amit ember fia vele elérni képtelen általában, egy madár sereg néhány perc alatt röptében is megoldja. Ez a hegyi élet szépsége. Ezért jött ide.