Korán érkeztél

Vannak lelkek, akik talán túl korán érkeznek.

Kik az első melengető napsugarak hatására

Téli álmukból felébrednek.

Pillangók, szenderek, szabad lelkek,

Kik az új élet reményében indulnak el.

Őket látod körözni fenn a magasban, elérhetetlenül.

Döbbenettel vegyes haraggal kérdezve meg:

Hát te? Már itt vagy? Nem korai még? Nincs itt az ideje!

Ám válasz nélkül száll tova, ő tudja hova.

Segítséget nem kérve, de nem is fogadva el.

Hogy mit keres, s hova tart? Ki tudja?

Csak azt érzi, ébredni és menni kell,

Többet nem várhat semmiképpen.

Túl sokáig aludt, pihent, s készült erre, majd kicsattan.

Valami mélyen hajtja, akár a veszte, akár a virágos mező várja.

Láttam a minap én is párat közülük, s a szívem

Aggodalommal telt meg nézve céltalannak tűnő repülésük.

Mi lesz vele, hiszen még tél van?!

Se meleg, se virág, meddig tart így az élete?

Túl korán jött, hát nem veszi észre?

Még zordak az idők, még komorak az emberek,

Még az új világ bimbózó lehetőségeit nem értik.

Még ragaszkodnak az ismerthez, hiába rossz,

Még nem hiszik, hogy a tavasz valami jót hoz.

Még hideg van a mezőkön, s még hideg van a szívekben.

De aztán észreveszek sárgálló primulákat,

Bólogató hóvirágokat, felszínre törő tulipánokat.

S látok mosolygó embereket, gyermeket és időset,

Akik bátran az új, az ismeretlen felé indulnak.

S ők bizony észreveszik a korán érkező hírnököket.

Olykor a szívem szakad meg, ha rád gondolok,

Kicsi szender, ki a fejem felett szálltál a minap.

A gyárban ébresztett a februári nap csalóka sugara.

Ott kerestél a színes csomagok között virágot, mi életerőt ad,

Nem tudva, hogy ehhez mennyire rossz helyen vagy.

Ám, aztán elgondolkodtam.

Valamikor, valamiért úgy döntöttél,

Itt hajtod álomra fejed, s itt várod meg a tavaszt.

Mi van akkor, ha te nem is szenvedsz, csak én gondoltam azt?

S te csupán örömmel repülted körbe az ismerős helyet?

Vannak korán érkező lelkek, kiket talán

Kevesen értenek meg, miért akkor, úgy, és ott

Szállnak, színt és életet víve oda, ahol még dér van.

Kockáztatva az életüket, amiből nekik is csak egy van,

Néhány arra figyelmes nézőnek mutatva meg magukat.

Mi van akkor, ha nem a biztos halál vár rájuk,

Mint ahogy első bizonyossággal gondoljuk?

Mi van, ha mégis csak nekik van igazuk?

Hogy a tavasz és öröm nem feltétlen

A naptár függvénye kell, hogy legyen.

Mert vannak lelkek: szenderek, nők vagy férfiak,

Akiknek az ismeretlent, egy új tavaszt kell előőrsként mutatniuk.

S amerre szállnak, repülnek, életet visznek a szürkeségbe.

Talán még ők maguk sem értik, miért, mikor a tükörbe néznek.

Csak ébrednek és repülnek, amíg erejükből telik erre.

Szállj csak, kicsi szender, ha már felébredtél.

Ha neked sikerült, másnak miért ne menne?

Talán csak annyi értelme van az életednek,

Hogy néhányan egy pillanatra megállnak, és elgondolkodnak:

Mi van, ha nem te érkeztél túl korán? Hanem épp időben vagy?

S nekik kellene végre felébredniük, mert véget ért a rég?

S már jön, robog, megállíthatatlanul az új idő, a most.

Mi ismeretlen igaz, de mi van akkor, ha gyönyörű?

Ha illatos, színes, akár egy virágos mező.

Szállj csak, kicsi szender, mutasd az utat!

Én látlak és követni foglak.

 Saját vers

A kép forrása: Pixabay