Na de, milyenekből? Jókból, rosszakból? Megéltből vagy vágyottból? Mi lett volna, ha félmondatokkal hajtjuk álomra a fejünket este? Vagy de jó, hogy akkor, ott, abba belementnem piruló mosolyokkal

Néha feljön kérdésnek, számonkérésnek, támadásnak az oldalon: De jó lesz majd arra emlékezned, hogy kapáltál meg írkáltál a hegyen.. Miközben ő ki tudja, hogy él, s milyen emlékeket visz a jövőbe, amiket inkább elfelejteni szeretne, nem pedig álmatlanul forgolódva visszaidézni.

Mi már az emlékekből élünk. Mondta egyik kedves kolléganőm, mikor a férfiakról beszélgettünk. Nem búsan, keserűn, csak reálisan. Mert abban az életciklusban már mások az igények, nem pedig a vad éjjelek. De békés, elégedett, mert annak idején, ami kellett, megtörtént.

Kinek mi lesz a szép emlék? Hogy dönthetjük el, miket kezdjünk gyűjteni, tartalékolni a jelenben, s mik azok, amik értelmét vesztik akár néhány nap múlva is? Mi lesz az, amit a jövőben, idősebb korban is újra és újra átélhetünk, megtapasztalhatunk, s ráérünk még arra mondattal most a jelenben elengedhetünk? S mi az, amit egy bizonyos kor felett, akár fizikai állapotunk-hormonjaink természetes romlása, csökkenése miatt, ha most nem, akkor később már nem kaphatunk meg?

Mik azok az emlékek, amik a képek nézegetése nélkül is élesen felidéződnek? S mik azok, amiket csak a képernyő, a kinyomtatott fotók lapozása közben rémlenek fel: Jé, tényleg, hát ez is volt.

S vannak-e olyanok, amik szinte kitörlődtek, mert fájtak, kellemetlenek vagy egész egyszerűen semlegesek voltak? S mivel kellett a tárhely, azoktól szabadultál, hogy legyen helye az értékesebbnek?

Én még fiatal vagyok. Pár évig még mondhatom, hiszen a középkorig legalább 10 évem hátra van. Én nem voltam a Karib-szigeteken, vagy más, izgalmas-kápráztató helyeken. Nem kértem meg nő kezét, s hallottam a boldog igent, mint némely szerencsés és szerelmes férfi, s igent sem rebegtem egy ilyen hősszerelmesnek sem. Nem szültem, nem lépett felém a gyermekem először, Mammmát büszkén nem mondták nekem. Nem ültem még bele a null km-es új autóba, amit kemény munkával értem el. Nem vettem át Oskar/Nobel díjat több ezer ember előtt. Nem tettem, éltem meg egy nagycsomó dolgot, amit esetleg más igen, s ami nekik volt fontos, nem nekem.

A hegyre költözés előtt rengeteg olyan élményem, emlékem van, ami akár egy életre feltölthetne sikerélménnyel, erővel. Mentettem meg számos kutyát a biztos haláltól, s juttattuk ki boldog gazdihoz, akár több ezer km-re is. Tettem meg olyan dolgokat, amiktől rettegtem. De a bátorság abban mutatkozik meg, ha félelem ellen végül cselekedsz. Kemény munkával toltam ki a fizikai és lelki határaimat, hogy magamnak vagy másoknak jót adhassak. Kudarcokból is tanulni igyekeztem, s emlékszem, hány dologba nem kezdtem bele ismét, ezen emlékek segítségével. Csodás, számomra sikeres emlékek élnek bennem büszkén, mert elértem azt, amit akartam, s tettem is érte.

S itt fenn a hegyen, noha más élethelyzetem van, mint régen, ugyanúgy gyűlnek az emlékek. Néha kisebb, néha nagyobb intenzitással, de sokukra emlékezni fogok idősen is. S már tudatosan állok ahhoz, mik azok, amikből szívesen spájzolok, raktározok be bőven a jelenben, hogy öreg koromban majd néha levehessem, s leporolva pajkosan mosolyoghassak rajta. Mert vannak dolgok, amiket a jelenben meg kell éni, mert később így, ebben a teljességben már nem lehet. S azon vagyok, hogy az egyensúlyt kiépítsem. Most kell, vagy ráérek később is, néha tényleg nehéz eldönteni.

Attól lennék sikeres, és boldog, ha utaznék szerte a világban? Ha pipálhatnám, hogy itt és itt is jártam, instasztoriban csekkolhatnék be, mindezt bizonyítva? Vagy egy-két-három gyerek szülése után, rájuk fókuszálva, hiszen a legszebb, s szinte egyetlen méltó női hivatás egyesek szerint az anyaság? Vagy hajtsam a pénzeket, lehetőleg milliókat görgetve, hogy olyan dolgok tömegére költhessek, amire semmi szükségem?

Én is gyűjtöm az emlékeket. Saját belátásom szerint, és pláne: saját felelősségre. Mert tudod, egy nap, mikor letesszük a testünket, ami ezzel a világgal összekapcsol, talán egy számadás vár ránk. Ha lejátszódik életünk filmje, mint a romantikus történetekben, akkor bizony elég hamar kiderül:

A saját történetünket éltük, vagy mások életét követtük, másoltuk, kergettük? S ott már nincs visszaút. Hiszen ki tudja, újra születünk-e, vagy ez az egy volt, és kész?

Tudod, én nem kockáztatok. A sajátomat élem, teljes bizonyossággal. Néha csendesen, unalmasan, kapával és virágokkal a kezemben, máskor aktívan, gondolkodóan, játékokkal és írással. Van, hogy a nyugalom, béke lebeg majd célként a szemem előtt, máskor pedig izgalmakat, ismeretlent és vadat hajtok majd.

Oly sok mindent tehetek majd öreg koromban is: tanulhatok, utazhatok, alkothatok, gyakorlatilag: bármit. Hiszen gyerekként azt hittem, harminc felett nem szeretkeznek az emberek.. Most már tudom, hogy vannak, akik hatvan felett is örömmel és elégedetten teszik. Habár ezt illetően inkább nem legyintek, hogy ejj, ráérek még. Bizonyos dolgokat inkább ne bízzunk a szerencsére, jövőre, éljünk meg most is. Akár csak az otthonteremtés, a biztonság kialakítását, és az életcélunk megtalálását.

Fontosak az emlékek, minden korban, élethelyzetben. Mert azok alapján tudod a jelent, s majd a jövődet is alakítani. De az emlékeid, a fejed, a gondolataid, a tested csak és kizárólag a tiéd. Néha egyesülhetsz, találkozhatsz másokkal, akikkel így megoszthatod ezeket. De a végső percben egyedül leszel. Ahogy életed nagy részében is, hiába vesz körbe tenger, vízesés, piramisok, gyermekek vagy tárgyak tömege.

Én csak azt tudom, hogy a kis kertemben is boldog tudok lenni. Ha a földön fekszek, csupasz lábbal, ha aranyozott trónon ülnék, gyémánt cipellőben. S ásom a kertet tovább, és írom tovább azt, ami bennem van, nyitok afelé, ahonnan vágyat ébreszt valami. Gyűjtöm az emlékeket, élem a jelenem, elmélkedek a múltról, és teszek a jövőért.

Nem a tiedért. Hanem az enyémért.

A kérdés csupán az: Te is azt teszed? Vagy amíg a másokéval foglalkozol, addig sem kell azt felismerned, s tenned ellene, hogy épp elbaszod a tiédet?

A képen én vagyok, 2022 júniusából, még szőkén, teli lelkesedéssel, vágyakkal.

Ekkor kötöztem a hegyre. 400 km-t autóztam, legyőzve a rettegésem az idegen utaktól, az autópályától, az ismeretlentől. A családom és sokan mások bolondnak néztek. Voltak, akik egy telet jósoltak, mielőtt visszamenekülök csalódottan. Most a jelenben már nem szőkén, kicsit nyugodtabban, de elégedetten, boldogan írom e sorokat. Mert amit a költözés előtt terveztem, elértem. Amit pedig még nem: néhány hossznyira van, és sikerülhet. Van, amiben meggondoltam magam, módosítottam, finomhangoltam. De hát, az élet ilyen: rugalmasnak kell lenni. Hisz semmi sincs kőbe vésve, pláne nem a jelen, s a jövő.

Írta és élte a jelenben Dia, a #hegyilány