Reggel a kávé mellett a személyes profilom emlékeit pörgettem. És elém került egy kép: Schwarzenegger: Visszatértem ikonikus mémje.

11 évvel ezelőtt akkor mentem vissza, Budapestről Szolnok megyébe. Most Zalában, egy szőlőhegyen a kis házikómban a konyhaasztalnál ülve, rigófüttyöt hallgatva idézem fel az akkori életemet.

Mikor befejeztem a Főiskolát, azt követően mentem el szerencsét próbálni. Úgy gondoltam, úgy éreztem, szükséges. Mert ha nem teszem meg, megbánhatom. Ott több a végzettségemnek megfelelő munka, testvérem fent lakott, és az akkori párom is ott dolgozott. Ha nem tetszik, legfeljebb visszajövök. Nem a szívem vitt oda, hanem az eszem, a kíváncsiságom, a bizonyítási vágyam.

Emlékszem, sírva hagytam el a várost. Még most is könnyes lesz a szemem, ahogy felidézem.

Hogy mit gyászoltam? Elsősorban az akkori kiskutyámat, akit imádtam. Emlékszem az arcára, a szemére, mikor csomagoltam, és a kocsiba pakoltam. Nem tudta, mi történik, de érezte, hogy valami innentől más lesz. A család kutyája volt, mindenki szerelme. Nem elhagytam, hanem otthon hagytam, biztonságban. Anyám engem elengedett, de őt sosem adta volna. De miatta sírtam legjobban, hisz onnantól kezdve csak egy-két hetente láttam, ha hazajöttünk.

És sírtam az Alapítvány miatt is. Akkor már aktívan menhelyeztem, volt felelősségem, dolgoztam benne sokat, tudtam, milyen értéke van ebben minden egyes embernek. Még nem szippantott be akkor teljesen, de a szívem már odahúzott. De tudtam, éreztem, hogy akkor még épp kiszállhatok. Muszáj magam miatt megpróbálnom. És elindultam, neki az ismeretlennek.

Nem voltam egyedül, szinte soha. Vagy nővéremmel voltam, vagy párommal. Nem éreztem rosszul magam, habár boldogan sem, ha bevallom így utólag. Két héten belül találtam munkát. Mert akartam, mert önéletrajzot nyomtattam, és jártam a várost, a plázákat és adtam be oda, ahol munkaerőt kerestek. A második interjú után fel is vettek egy szuper csapatba. Ruhaüzlet volt, közel a lakhelyemhez, és igaziból szerettem ott lenni. Jó volt a tudatomnak, hogy képes voltam helyt állni, hogy beilleszkedtem, és hogy ha akartam valamit, megoldottam.

Egy-két hetente hazajártunk, mert a párom is a szülővárosomból származott. S mikor otthon voltunk, folytattam azt, amit előtte: építettük a menhelyet, haveroztunk, ilyenek. Nem emlékszem semmi extrára az ottani életemből. Eszembe jut a csajokkal néhány program, tesómmal egy-két koncert, de úgy összességében: szürke zóna az az időszak.

És ha visszagondolok, az a fél évnél kicsit több, amit fent éltem, csak néhány dolgot adott nekem. Nem értéktelen az a néhány jó barátság, ami ott köttetett, mert jó emberek közé kerültem. De a főváros nekem semmi pluszt nem adott. Az elején volt bérletem, de nem használtam ki. Nem akartam császkálni, ezzel-azzal utazni, különösebben eseményekre, programokra járni. Lehetett volna.. De nem mozgatott. És elég hamar éreztem: nem tartozom oda. Használom, benne vagyok jelenleg, de nem látom a jövőmet, az ellazulásomat ott. Úgyhogy mikor munkalehetőség került elém odahaza, döntöttünk: hazamegyünk, és ott szőjük a terveket a jövőnket illetően.

Nem sírtam, mikor elhagytam Pestet. Hálás sem vagyok neki, hogy ott lehettem. Magamnak viszont gratulálok, hogy akkor mertem azt mondani, nekivágok a semminek és mindennek: majd lesz valami. Mert meg kell próbálni. Tudva azt, hogy nem kihagytam egy lehetőséget, hanem éltem vele, és megismerve magamat a helyzetben, rálátva a teljes képre tudtam dönteni és mérlegelni, mit akarok és mit nem: utólag is úgy gondolom, aranyat ért ez a döntés.

S mikor hazatértünk, összeköltöztünk, örökbe fogadtuk Apacsot, és belevetettem magam a menhelyezésbe, teljes gőzzel, szívvel és lélekkel, miközben dolgoztam is a munkahelyemen, s akkor lettem szemüveges is végleg.

Azóta eltelt 11 év. Az akkori párom már az exem. Városon belül többször is költöztem. Rengeteget dolgoztam, tapasztaltam.

Egészen ide, Zaláig. Ide nem az agyam húzott, hanem a szívem. Itt nincs velem a testvérem, és férfi sem, és korlátlanul vagyok egyedül. De Apacsom még mindig itt van velem, s lett még hozzá két szőrös gyerekem, akiket természetesen hoztam magammal.

Mikor költözéskor az utolsó körrel indultunk el a házamtól, a gyönyörű virágos kertemtől, ahol előtte 3 évet éltem, kicsit pityeregtem. Akkor már rendben volt a lelkem. Előtte fél évet zokogtam, és kőkemény munkát folytattam, hogy elengedjem az ottani felelősségem, hivatásom, életemet. Sok minden visszahúzni próbált, és a környezetemben a legtöbben hülyének néztek. Szép házból, biztonságból, ismerősök köréből, biztos munkahelyekről az ország másik végébe, egy félnomád pincébe? Megőrültél, gyerekem? – kérdezték sokan. Nehéz volt a fókuszt magamon és a belső hangomon tartani, de döntöttem. És a kevés, ám annál szeretőbb barátom segítsége elnyomta a többiek értetlen pillantásait, megjegyzéseit.

Bár nem nyerhetsz mindig, mégis meg kell hoznod a döntéseidet. Ha megbénít a vesztéstől való félelem, sosem fogsz igazán semmit megpróbálni. Arnold Schwarzenegger

De végig tudtam, éreztem, hogy indulnom kell, és ahova megérkezem, ott jó lesz nekem. Mert alkalmas vagyok arra, hogy a feltételeket megteremtsem. Mert megdolgoztam azért, hogy bízzak magamban. Mert ha akarom, sikerülhet. Ha nehéz lesz, hát majd addig forgatom a lehetőségeket, hogy valahogy csak jó legyen. Nem kifogásokat kerestem, hanem megoldásokat. Ha visszagondolok, akkor még annyi minden hiányzott, ami most meg van. Vagy csak más volt. Nem rosszabb, nem jobb.

Szokták nekem néha mondani, hogy szerencsés vagyok. Hogy nem mindenki élhet ám így. Hogy nálam nincs kötelező, muszáj, miegymás, bezzeg nála.. Nála rengeteg nehézség van: férj, feleség, gyerek, hitel, kötelesség, miegymás..na de én.. Én szerencsés vagyok. Vagy mások szerint bolond, azt is tudom, hogy gondolják egyesek.

Ilyenkor olyan szívesen mondanám azt, hogy Bek@phatod.

De nem szoktam, hisz tudom, nem mindenki mondja ezt rosszindulatból. Van, aki szimplán nem tudja, mi volt ennek az életnek az ára, előzménye, oka. Csak látja azt, hogy elviháncolgatok. Ráadásul nem így vagy úgy, hanem oly vegyesen, cimkézhetetlenül, furán, kedvesen és egyszersmind erőszakosan, elvonultan mégis mindig a neten, hogy végképp megosztó lettem egyeseknek.

Aki azt hiszi, szerencse kérdése az, hogy ezt teszem, téved. Millió meg egy döntés, érzés, kétség, próbálkozás, kockázat hozott a hegyre.

Tisztában vagyok az előnyeivel, és a veszélyeivel. Hogy egy perc figyelmetlenség, véletlen és bármikor véget érhet ez. Tudom, de épp ezért becsülöm ennyire, és maxolom ki, amennyire csak lehet.

De itt életemben először érzem azt, hogy boldog így az életem, és elégedett. Nem kerek, nem tökéletes, nekem is vannak gondjaim, napi problémáim, kisebb-nagyobb elakadásaim.

De fel sem merül bennem a gondolat, hogy visszaforduljak. Igen, vannak tervek, célok, talán konkrét helyet illetően nem itt leszek néhány év múlva. Mert fejlődhet, alakulhat az életem úgy, hogy továbblépek, oda, ahol jobb nekem.

De visszatérni oda, ahol korábban voltam, testben-lélekben már nem fogok. Mert hátra menni nem akarok. A kudarc számomra az lenne, hogy a szívem-lelkem idehúz, de a körülmények megakadályoznak ebben, és én képtelen lennék ezeket megoldani. Mert egy-két lépést néha kell hátra is lépni, rugalmasnak lenni és a nagyobb egész érdekében engedményt tenni.. De megfordulni, visszaszaladni, feladni, miközben folyton hátra nézel, mert valójában arrafelé vágysz.. Na, azt nem. Nem fogok úgy élni, hogy ki nem állhatom a környezetemet, a munkámat, a páromat, a világomat.. Hogy élet helyett vegetáljak. Annyian teszik így. Meghagyom nekik ezt, s a hitet, hogy szerencse kérdése, hogy én nem ezt teszem.

Mert megtanultam, hogy nem véletlenek összjátéka a világunk. Döntések, gondolatok, érzések, tettek, próbák, kockázatok sorozata az, ahogy felnőttként létezünk. Hogy élünk, vagy vegetálunk, az egy szinten túl saját felelősségünk. Néha nagyon nehéz valami, máskor könnyebb.

És én kezdem otthon érezni magam ebben a világban. Amit magamnak teremtek jelenleg is. Néha gyorsabban, precízebben, szebben, néha lassan, trehányul és összecsapva. De hisz az enyém, így ezt is megtehetem.

S hogy a jövőben majd mi vár rám, nem tudom. Talán néhány év múlva a hegyi életem is egy szép emlék lesz, és nosztalgiával és fejcsóválva gondolok vissza a mostani élményekre. A lavorban fürdésekre, a vízhordásra, a folyton saras kis öreg autómra, a helyszűke miatti folytonos rendetlenségre, az amazon-harcias természetemre. De azt is tudom, hogy a szívem nagyot dobban majd ezekre: a csillagos égre a közvilágítás zavarása nélkül, a denevérekre, akiket a ház előtt a fűben ülve nézek nyaranta, a cicám biztonságos kinti életére, a kutyáim boldog bóklászására, az őzek és szarvasok napi látványára, a millió rovar és madár látogatására, a zöldellő kertre. A nap csodás fényeire reggel s este, a lélekszabadító pötyögésekre, a megdolgozott test jóleső érzésére, a csókok finomságára, a nagy kacagásokra, a női energiák kibontakozására, az apró sikerek ízére, és a …Mindenségre, ami most van.

Ki térne vissza innen, az életszagú paradicsomból a sivárságba?

Na ügye, hogy te se..?

Azt kívánom, hogy egy nap mindenki megtalálja a maga paradicsomát, és érezze meg azt, hogy hazatalált. Legyen az egy zalai falu fölött, egy budapesti társasházban, egy alföldi házikóban, egy külföldi szállodai szobában. Bárhol, bárkivel, egyedül, társsal, csendben, zajban, bárhogy.

Ahol és amikor azt súgja a szíved: Itt, most, így jó nekem. Maradok.

Írta Dia, a #hegyilány, 2025.márciusában