Nem érdemes jót tenni! Vagy mégis?

Ma reggelre elaludt a kis gerle.

Ahogy ma reggel békésen lezártuk az ismerkedést azzal, akivel találtuk őt.

Véletlen, vagy nem? Érdemes ezen morfondírozni? Ezen szerintem nem. 

És hogy érdemes volt-e felszedni ezt a tikkadt, kiéhezett, himlős madárkát a forró betonról? Hazahozni, utána járni, hogy miként kell nevelni? Energiát, időt rááldozni?

Hogy hajnal fél négykor keltem azért, hogy a délelőttös műszak előtt még meg tudjam etetni? Vagy épp a délutános után még este fél tizenkettőkor neki a grízt főzni?

Mesélni neki arról, mi vár rá, ha megerősödik, felnő? Hogy szabadon szállhat majd a Zug melletti erdőben, párt találhat, családot alapíthat? Télen pedig visszajárhat, mert amíg én itt vagyok, lesz neki és a többi madárkának víz és élelem kirakva, mert ez a szeretet tér nekik lett létrehozva?

Ábrándokat kergettünk, mikor azt hittük, hogy sikerül? Vagy csak megtettük azt, ami a lehetőséghez képest tőlünk telt?

Millióan vagyunk, mindannyian más taktikát folytatunk, hogy az életben boldogulni tudjunk.

Vannak, akik elmentek mellette, sajnálkozva, ám nem felvállalva a feladatot, amit egy ilyen kapcsolódás a hétköznapokban jelent.

Olyan is van, aki undort érez, és még a gyereket is elrántja onnan, aki a tiszta szívéből eredendően segíteni akarna.

Olyan is akad, aki az ilyen madarakat gond nélkül, szórakozásképp légpuskával lövöldözi, vagy a kutyát uszítja rá, mindegy, csak elpusztíthassa.

Olyanok is vannak, akik egész egyszerűen semmit sem éreznek már, se részvétet, se undort, mert kiégett bennük az élet.

Mikor emberekhez kapcsolódnánk, akkor ezek a tulajdonságok, hozzáállások ott is megjelennek.

Előre sosem tudhatjuk, hogy mi lesz a vége. Ez a legszebb és legrosszabb az egészben.

Mikor elénk száll egy madár: legyen az gerle, varjú, holló, rigó, vagy bármilyen másik, nem láthatjuk előre, mit hoz az életünkbe.

Leginkább azért sem, mert saját magunkat sem ismerjük igazán.

Kedves, törékeny énekesmadarak, vagy könyörtelen ragadozómadarak vagyunk? Vagy mire erre rá is jövünk, fordul az élet, és már mássá válunk.

És mi alapján döntünk, hogy az elénk szálló madarat kézbe vesszük, és meglátjuk, mit tapasztalunk, vagy inkább elhesegetjük, mert nem a kedvünkre való?

Elárulom, legtöbbször nem tudod meg addig, míg magadhoz nem engeded. Ha esélyt adsz neki, a megoldást végül úgyis megleled.

Megtaláljuk a boldogságot, és szabadon szállhatunk vele, fészket építve, hozzátéve az Élethez?

Esetleg kivájja szemünket alvás közben? És vesztünkbe végül vele zuhanunk?

Vagy esetleg, mint békés téli napokon, az etetőn egy rövid időre együtt vele osztozunk? S dolgunk végeztével, kedves emlékekkel ki-ki a saját útjára tovább röppen?

Szép az élet, és rejtélyes. Ezeket előre el nem árulja, mert a valódi cél az, hogy te jöjj rá a megoldásra.

És az úton haladj előre, azzal a biztos tudattal, hogy te megpróbáltad, megtettél minden tőled telhetőt, de a Sors valahogy mégis így látta jónak.

Hogy mikor, milyen madár vagy te, és kivel találkozol a földi síkon, előre nem tudhatod, és a leckéket meg nem úszhatod. A hibát akkor véted igazán, ha belerúgsz a másikba, pedig ő csak megpihenni vágyott a válladon.

Vagy benne maradsz olyan helyzetben, ami nem a boldogságot hozza el, hanem kalitkát von a lelked köré. Legyen az egy rossz munkahely, egy haldokló párkapcsolat, bántalmazó családi kör, vagy saját magad korlátozott szelleme.

Ja, hogy könnyű nekem, okosnak lenni? A te életed ismerete nélkül a szavakkal dobálózni?

Tudod mit, az én életem számomra hiteles! Mert engem fiókaként a forró betonra basztak, szeretettel nem tápláltak, és nagyon hamar megtanultam, hogy magamról gondoskodjak.

Felneveltem magamat, s ez a folyamat, azóta is tart, és egyre jobban érzem, egyszer végül a magasba röppentehek.

S a sok rossz ellenére én nem eltaposom aki a földön fekszik, éhesen és magányosan. Hanem ha látom, hogy az úton segítségre vár egy madár, legközelebb is lehajolok, és hajnalban az alvás időt rááldozom.

Persze, van olyan dögkeselyű, kit nagyívben elkerülök, mert tudom, testemből csupán néhány koncot akar marni. De nem haragszom rá sem, hisz tudom, benne ez a program fut egész életében.

Nem félek az emberektől, akik az életembe nyílt szívvel, szeretettel szállnak. Ha nincs közös utunk hosszú távon, úgyis ráeszmélünk, és békében, tovaszállunk.

Hogy nem érdemes bajlódni vele? Mert úgyis meghal a kis gerle? Vagy ha felnő, akkor is tovaszáll?

Ha te így gondolod, tedd csak. De a világ az ilyen gondolkodás miatt indult pusztulásnak.

Nem harcolok ellened! Van épp elég jó, amire épp ebben a pillanatban is figyelek.

Van még sok megmentésre váró madárka, vagy kapcsolódásra váró élet.

Majd ha az én lelkem is felszáll a magasba, meglátjuk, a túloldalon kik várnak.

A pár lélek, akiért tettem, de nem sikerült, ám keblükre vonnak hálásan. 

Vagy mint téged, kiknek tudatosan ártottál, fogadnak majd a forró katlanban, vagy következő életedben az ő talpuk alatt vonaglasz majd.

Érdemes-e elesettnek segítséget nyújtani, elárvult jószágot gondozni, fát és virágot ültetni, élőhelyet teremteni, új autó helyett komposzt wc-re vágyni? Ismeretlenre mosolyogni, a nőt az ajtónál előre engedni, a csinos ruhát megdícsérni, az ügyességet elismerni, a nálunk jobbról példát venni?

Érdemes tartani magunkat ahhoz, amitől önazonosnak érezzük magunkat? 

Szerinted?

ZalaiZug

A kép forrása: Pixabay