Reggel olvastam egy posztot. Egy kedves, bájos hölgy írta, aki szintén egyedül vágott bele a rengetegbe. Csak ő máshol, állatokkal, talán kicsit idősebben. Ő is ír, ha jól emlékszem, talán előttem egy kicsivel indult az ő virtuális oldala is, ilyen téren.

Régebben olvasgattam, de aztán – saját magammal foglalkoztam, és nem éreztem magamban hívást e dolgon változtatni.  

Ma elém került egy írása, és végig futottam rajta. Nem arról szeretnék írni, hogy mi szerepelt benne, mert számomra kevésbé lényeges kérdés. A buszon, a sötétben ülve, a reggelimet majszolva, a gyárba tartva mégis gondolkodni kezdtem. Valamit megérintett, valami ismerőst.

Én is írtam ugyanis hajdanán ilyen stílusban. Sőt, abban írtam igazán sokat. Akkor, mikor így érzem belülről helyesnek, és az ujjaim által az elmémből érkező mondatokat lekövethetőnek, még mindig szoktam is így. De már más energia is van a belső kedves mellett. S ez, akármit követelnek egyesek: Szerintem jól van így.  

Én értem, mikor azt nehezményezik ugyanis, hogy mostanában ezekből van kevés, s hogy ők azt a Diát kérnék vissza, nem a mostani vegyesfelvágottat. Aki bájos, kedves, szofisztikált, a természet csendes lenyomatát pötyögte le, s aki égi bölcsességgel rendelkezett a hegyen.

Annyival könnyebb azt szeretni ügye, aki csak és kizárólag jó? Aki minimálisan sem megosztó. Akinek nincs éles véleménye, határozott döntése, szemtelen kérdései, felsejlő negatív tulajdonságai. Vagy bármi más olyan megnyilvánulása, ami felhőket sodorna a mindig napos, fényes égre.

Mert szeretjük a napot, a meleget, de csak addig, amíg át nem csap a másik végletbe, s égetni nem kezd. De ha az ideális, utópisztikus egyhangúan kellemes idő erre vagy arra változik, máris panaszkodik valaki. Ha esik az eső, az a baj. Ha hideg van, akkor az, ám ha kánikula lett: az egyenesen borzadály. Holott a természetben, főleg a mi időjárási éghajlatunkon tudjátok-e, hogy négy évszak van? Oké, eltolódik, bizonyos dolgok késnek, egyesek pedig hamarabb itt vannak, de az időjárás minden, csak nem unalmas és egyhangú.

S bizony, amíg én is csak kellemesen ragyogtam, mint a kora délelőtti nap, addig engem is jobban kedveltek egyesek. Nem izzasztottam senkit, mint delelőn a tűző nap. Nem hűtöttem le senkit csontig, mint a hajnali legmélyebb fagy. Nem repkedtem zúgó szúnyogként a végre kellemesen hűvös nyári estében. Mert hoztam az egyenletes, kedves, bájos teljesítményt, mi lehetővé tette nekem a szinte csak és kizárólag elismerést.

De aztán, ahogy kezdtem erősödni, és új témák felé nyitni, úgy kezdett el a Blog felett az időjárás is változni. Megérkeztek a szelek, melyek vihart vetettek. Jött zápor, eső, mely lemosta a hazugságot. Perzselt a harag, az akarat, a dac, s ezáltal lett leperegve az elvakult, alapozatlan, és idealizált ábrándkép, melyet egyesek láttak, vagy látni véltek a Zugban.

S olvasva a lányt ma reggel, egy kicsit irígykedtem. Hogy ő tud csak kedves, bájos lenni, s egyenletes jó teljesítményt a világ elé tárni. S ezáltal minimálisan sem megosztó lenni. Abban egy percig sem kételkedem, hogy tudatosan mutatja a csak szépet, s a háttérben egy rejtőzködő alak van. Nem hinném. Nála nem. Tudom, ismerem a taktikát, hogy egyesek simán teszik ezt. Mert egyszerűbb, sikeresebb, profitorientáltabb lehet az élet, ha te jókislány vagy. Én is tudom, mit kellene tennem. Csak nem akarom. Mert nem akarok felfelé köpni, és besétálni alá..

S miközben azon gondolkodtam, hogy ha irígykedem ezt illetően, akkor biztos hogy jó irányba tartok-e? Én is lehetnek újra csak olyan! Spirituálisan nyitott, kedves, bájos, szofisztikált, írhatnék mindig csak és kizárólag szépeket, elengedhetnék kérdéseket, melyeket egy rendes kislány sohasem tenne fel, s abbahagyhatnám a nemek mondását, merthát egy akaratos lány nem nagy fogás..

És ott, a buszon azt éreztem, hogy na, még mit nem.

S valljuk be, nagy kár lenne értem!

Mert Isten a tanúm, lehet, hogy egy nap alatt a szakadó esőtől a verőfényes napsütésig terjed a hangulatom, s a posztok rendszere a káosz.. De kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a pimasztól a pajkosig, a szofisztikálttól a kocsis káromkodóig, az őszinte csillogó mosolytól a gyilkos tekintetig, a simogatótól az ökölbe szorított kézig bármit nem csak megél, hanem őszintén el is fogad valaki, s eljutván az önazonosság nem csekély szintjére, még meg is mutat több ezer embernek.

Én ugyanis azt fogadtam meg nagyjából három éve, hogy a hitelesség, önazonosság útjára lépve tartom magam a terveimhez. S ami bent, úgy kint, amit gondolok, azt is mondom, s azt is cselekszem, amit jónak tartok. S jó lenne csak kedvesnek és bájosnak lenni.. De közben ennél bőven több vagyok. Nagyon jó, máskor pedig rossz. Nagyon rossz kislány.. De leginkább emberi. Nem éteri fénylénnyé akarok válni, hanem olyan emberré, aki bátran szembenéz a valósággal.    

Nem vagyok rosszabb, de jobb sem, mint az a lány, valahol az ország másik pontján, aki mindig szépeket ír, és több emberrel rezonál.

Számomra élvezetesebb az a világ, ami nem csak burokba zár. A jó, az angyali burkába. Mert ha abból egyszer kilóg a lábad, akkor bizony a való világ szörnye kímélet nélkül leharapja. Én inkább álruhában néha kiruccanok. Nem úgy, mint Mátyás az igazságos, hanem inkább, mint Dia, a #hegyilány.

Én szeretem azt az életet, ami felé elindultam. Olyan színes! Van, mikor kellemes, langyos, ám van, mikor dörög, villámlik, szakad az eső, vagy a szelektől vad az erdő.

Ahol a szerelmeskedés mellett a baszás is belefér.

Ahol az ölelés mellett az eltaszítás is, mert az is megvéd.

Ahol a kacagó nevetés mellett a kiabálás is rendben van.

Ahol a saját kézzel termelt zöldségek mellett a bolti bűnös édesség is megfér a belekben.

Ahol a követőim között van, aki szeret, s van, aki távolról is a pokolba kíván.

Mert az én választott utam az lett, hogy csakazértis boldog leszek, ha már kéretlenül megérkeztem 92-ben. S ha már biztosak csak ebben az egy életünkben lehetünk, nincs mit tenni: itt és most kell valami egyensúlyt megtalálni. S ahogy az időjárást is máshogy kezelnek egyesek, úgy engem is így lehet: Némelyek szörfözni kezdenek, ha hullámokat látnak, mások pedig a szobájukba húzódnak.

Néha olvasom majd azt a lányt én is, ha elém kerül. De nekem személy szerint már túl sok a jóból, hogy rendszeresen fogyasszam, őt vagy más hasonló csak pozitív tartalomgyártókat. Túl édes, túl gejl nekem néha már a szeressünk mindenkit sütemény, a megvilágosodás marlenkája, és a képmutatás kuglófja. Mert igenis kerül néha szar a palacsintába. Miért ne lehetne írni, beszélni erről is, és hangosan okádva könnyebbülni?

Dia művei a napsugártól az agyagos sárig szerepelnek majd, ahogy eddig is. 

S lesz, mikor az lesz a kérdés, hogy szar, sár, vagy nutella..? Te pedig majd megszagolod, aztán eldöntöd, mi legyen a sorsa..