Mostanában akaratlanul is a jövőm körül forognak a gondolataim. Mi lesz, ha..? Hiszem, tudom, gondolom, hogy miért lenne rossz, ha jó is maradhat? De azért nagyon gyakran eszembe jut.. Mi lesz, ha..? És ha mégis igen, akkor most mit tehetek meg, amit akkor már nem lehetne?

S azért írok végül erről, mert ha megírom, szinte biztos, hogy nem következik be. Tudjátok, mint mikor végre meséltek a barátoknak, családnak az új párotokról, akivel egészen addig minden szuper, haladtok előre, összhangban, szerelemben. Úgy érzed, itt az ideje nem csak megélni, hanem végre el is mondani.. S akkor, általában már másnap robban a bomba: eltűnik, meggondolja magát, ghostingol, félremegy, és társai. Mindenesetre ami volt, elmúlik. Gondoltam, ha most beszélek erről, ez is egész biztosan megszűnik, vagy legalábbis megáll, és nem romlik.

Másrészt engem mindig jó irányba térít némely külső, de engem mégis érintő hatás. Bent a munkahelyen, ha valaki meghal, egy dobozra kerül a neve, arcképe az asztalon, ahol bemegyünk.. Eddig kettő ilyennel találkoztam, és mindannyiszor kvázi sokkot kaptam. Mi van, ha egy nap én is egy ilyen leszek?

De ilyenkor mindig újragondolok, megállok, megijdedek, de végeredményben hiszem, hogy más kárán, hibáján még mindig jobb tanulni, mint egy sajáton, és időközönként elgondolkodni magunkon. Mostanság is ezt teszem.

És segít a berobbanó tavasz, hogy ezenközben a jelenben tartson.

S, mivel most még épp nem tudom, mi lesz a vége, így teljes tisztasággal elmélkedhetem én magam is.

Nagyjából két hónapom van vissza az orvosi vizsgálatokig, ahol a CMT betegségemet szépen elkezdik kivizsgálni. Melyik ágba tartozik, milyen idegeket érint, és hogy elég lesz-e a torna, amit én reménykedve, naivan gondoltam eredetileg, vagy műteni kell? Mi van, ha a kezek is sorra jönnek..? Hogy markolom meg majd a …?

Visszamenőleg jó pár felmenőm hordozta ezt a betegséget, és eddig senkit nem tett tolószékbe, ágyba. De utána olvasva, némi időt rászánva (lehet inkább nem kellene, és még több tiktok is hasznosabb lett volna), bőven okozhat kellemetlenséget, ha szinten tartani nem sikerülne.

Nem vagyok borúlátó, meg önsajnáló. Megoldásra törekszem minden áron. Hiszen csakazértis típus vagyok, ennyire már ismerhettek. De akár most, ha arra gondolok, pár éven belül is csökkenhet az aktivitásom, nehéz nem kicsit aggódni ezen.. Akár ha ismerős halálhírét látom, pláne, ha fiatalon ment el, mindig elmerengek.

És ahogy időm engedi, magamba mélyedek, és kérdéseket teszek fel. Magamnak. A mostaninak, a múltbelinek és a jövő Diájának.

Mit tennél…? Ha néhány év múlva elvesztenéd az aktivitásod? A mozgásod? Ha meghalnál te is szívrohamban? Agyvérzésben, balesetben? Készen állsz a halálra? Megélted, amit szerettél volna? El van rendezve a neked fontos dolgok sora? Vagy legyintesz mindig, hisz még fiatal vagy? Majd.. Majd, mikor már nem lesz hozzá erőd, s tudatod?

Így élnél ekkor is, mint most? Változtatnál a múltadon, az akkori tetteiden? Más holnapot indítanál, ha tudnád a korlátaidat?

Ha mást szeretnél, másra vágysz, mint amit most éppen élsz, mi lenne az, amin változtatnál? Módosítanál? Vagy épp teljesen fel is rúgnál azért, hogy elégedettebb, boldogabb legyél?

Forgatom magamban ezeket a kérdéseket. Csak úgy óvatosan. Figyelve magamat, a hétköznapjaimat.

Igyekszem nem gondolni arra, mi lenne, ha a legrosszabb eset következne be. Mert annak nincs értelme, pláne nem most, mikor ezer út lehetséges.

De gondolkodni ezeken KELL! Hiszem. Szoktam is. Évekkel ezelőtt is ezt tettem, mielőtt az idevezető  döntések sorozatát meghoztam. Mert éreztem, nem aképpen akarnám befejezni a pályafutásom, ha úgy alakulna.

Te gondolsz néha ezekre? Az életedre? A múltadra, s a jövődre? Nagyon máshogy élsz, mint amire vágysz? Vagy minden teljes, esetleg némi finomhangolással lesz az? Talán gondolkodj el ezeken, mert mi van akkor, ha rövidebb lesz rá az időd, mint tervezted?

S én arra jutottam eközben, hogy végeredményben alig valamit csinálnék máshogy, mint most. Mert erre vágytam, megszereztem, s élem. Hiába zárkózottabb, elvonultabb, s egyszersmind nyíltabb is, önazonosabb még sosem voltam. De érzem, hogy még vannak területek, ahol nem merem nyíltan vállalni magam. Mert még óvatos vagyok. Majd.. Majd ha.. Sokszor gondolom. Majd akkor megteszem, bevállalom, meg merem próbálni, kockáztatni, ha készen állok. De mi van akkor, ha a majdot sosem érjük el, mert idő előtt véget ér az életünk?

Hát, tudjátok mit? Én nyíltan vállalom: kib@szott türelmetlen vagyok.

Van egy nagycsomó dolog, amit most, vagy legalábbis minél hamarabb akarok. Megélni, elérni, kipróbálni, élvezni, élni, győzni, nevetni, enni. Mindezt persze úgy, hogy a jövőt is tervezem, mert esztelen lenni mégsem szeretek. Mint mindenben, ebben is az arany középutat keresem. S noha szorgalmasan ültetek, vetek, s tudom, hogy hónapokba telik, mire leszüretelhetem, bizony attól még fel fogok nyúlni az ég felé is, és leszakítom a napot, ha azt óhajtom éppen.

S áldom az eszem, a bátorságom, hogy mertem a múltban úgy dönteni, hogy ezt az életet választom, s ez lett végül a jelenem. Mert #hegyilányként élni számomra most a legjobb dolog, ami csak lehet. Még ha a jövőm eképpen nehezebb is lenne, az önazonosságot, őszinteséget, egyenességet sosem adnám fel, s nem térnék vissza oda, ahol nem volt jó nekem. S nem lépnék hátra azért, hogy fejet hajtva a kényelmet, megalkuvást válasszam, s feladjam.. Magam.

Úgyhogy, azt nem tudom, a jövőm végül hogy alakul. Csak azt tudom, hogy én biza’nem alapozok mindig a majdra. S ha te azt hiszed, mindenre ráérsz.. Legyen. De ne bosszankodj, ha beelőzök eléd, vagy kimondom, megteszem, kierőszakolom, lezárom villámgyorsan helyetted is azt, ami engem is érint.

Mert én nem érek rá. Mi van, ha csak száz évig élek, és nem érek a végére mindennek, amit terveztem?

Úgyhogy ütöm néha ostorral az öröm boldogságát szállító szekerét, máskor pedig élvezem az üdítő  semmit. Vagy kihasználva testi-lelki jólétem tartalékait, meghajtom a napot munkával vagy hát… mással...

Semmi extra, semmi különleges és izgalmas sincs igazán. Csak egy lány hegyiélete, amit olvashattok a neten. Szerintem ti százszor többre vagytok képesek. Annyira sok ügyes, okos, kedves, tehetséges ember van, akik mégis megrekedtek valamiért. Pedig a majd helyett nektek is jár a most olykor.

Neked így, és itt, másnak úgy és ott. Csak legyetek jók magatokhoz és másokhoz. Ha csak kicsit megállsz és elgondolkodsz, s motivállak olykor, nekem már megérte. Sok hatalmam nincs a világban, meg hozzáértésem sem igazán. De az önismeret, az önazonos élet fontosságát, azt igaz hittel hirdetem. Mert nekem ez adja a boldogságom.

S a képen pont ez látható:  

Élvezve a tavaszt, a napot, biokertet építgetve, mentett ebbel és macskával, méhekkel, nyugalomban, s a kis betegségtől deformált lábammal, amit, íme, kivételesen nem dugdosok. De én ezekben a pillanatokban boldog vagyok. S keresem még az élményeket, ahol ezt érezhetem.