Az egyik kedves patreonos tagom kérdezte, még annak idején. És a válasz elmaradt erre. Gondoltam, ideje pótolni ezt is. Mostanában ugyanis van, hogy ér tapasztalat ebben, és bevallom: Nem csak észreveszem, hanem mulatok is rajta olykor.

Őszintén szólva, én sokáig nem voltam ebben igazán érintett. Se így, se úgy. Manapság is csak futólag. Mert épp annyira voltam mindig átlagos, külsőt és belső értékeket-okosságot illetően is, hogy ne szúrjam a többiek szemét, de azért teljesen elnyomni sem tudtak, mert látható volt, hogy akad a felszín alatt muníció. A viselkedésem pedig, pláne, amíg szende és visszafogottnak mutatkozott, nem keltett ellenségeskedést. Újabban már akadnak fitymálló, maró tekintetek, itt-ott nőktől érkező negatív, direkt lealázó kommentek, de még mindig az vagyok, aki voltam, ha bátrabb és szabadabb is: lány a szomszédból. Veszélytelen, versengésre nem ingerlő, fejükben: ő oké jelzővel szereplő.

Abban a néhány esetben, amikor éreztem a felém érkező haragot, utálatot, akkor mutatkozott, ha valós vagy vélt figyelem volt irányomban az adott nő pasijától. Vagy, úgy általában a férfi nemtől, az ő hátrányára véletlen. Esetleg valamiben jobban teljesítettem, mint ő: bátrabb, merészebb, sikeresebb voltam, adott dologban, amiben ő esetleg nem. De ez tényleg elenyésző volt, és nem okozott gondot. Vagy, ha igen, mert véget ért a barátság, ezért utólag inkább hálás vagyok, és nem magamat gondolom hibásnak.

A munkám során hamar realizáltam, hogy miként kell viselkedni, ha a célt (örökbeadás, adomány, visszatérő vendég, stb) el akarom érni. Ott pedig nem nőként, hanem emberként viselkedtem, és nem volt eszemben ettől eltekinteni. Leginkább a nőkhöz beszéltem, semmi kétértelmű és pajkos megjegyzéssel a férfiak felé. Normális voltam, na, ahogy illik, azt hiszem. És, amilyen az adj Isten, olyan a fogadj Isten is, ahogy az esetek nagy részében esett.

Újabban is azt hiszem, a magam módján illőn viselkedem. Lehet, hogy az öltözködést illetően még mindig nem vagyok a zsákruha híve, de inkább elismerő szokott lenni a nők tekintete is, mint maró. És valahogy azt érzem, a szabad életem, nagy szám és akaratosságom inkább úgy csapódik le, ahogy én magam is szánom: Van, aki helyett kimondom azt, amit ő maga is gondol, így ha csendben is, de inkább támogató hullámokat érzékelek, mint elnyomót. Ellenben persze egyes férfiakkal, valljuk be őszintén.

Ám, volt nő, akit én utáltam, bevallom őszintén. Nagyon ritkán pécéztem ki valakit magamnak, de akkor mindig egy oka volt. Na mi? Hát a pasi. Mert a férfim kezdett el az adott nő felé energiákat küldeni, engedni, visszaadni. Haragudtam én a hapsira is, de mivel az tagadott, hárított, bagatelizállt, én meg majd felrobbantam, nem volt más választás. Elkezdtem utálni a nőt egy kicsikét. Tudva, hogy az igazi hunyó nem ő, hanem aki mellettem, és bennem van. Merthogy magamra haragudtam igazán, nem rá. Mert a pasit akartam, és kockáztatni a szakítást nem mertem, egy esetleges falhoz állítással. Hogy látom, tudom, érzékelem, hogy valami van. Beférkőztek a kettősbe. És nekem ez nem tetszik. Mi az, amit nála látsz, és tetszik? Mit hiányolsz? Beszéljük meg. Akkor is, ha kiderül: Nem vagyok elég, mást akarsz. Mert akkor inkább nem maradok, de ne kelljen azt éreznem, hogy ő is érdekel, tőle akarnál valamit. És talán egyszer meg is tennéd, ha nem figyelnék és lehetőséget kapnál rá.

Jobb ő? Mit képvisel, amit én nem? Neked ki tetszik jobban? És a fókuszt rá helyezed, akaratlan.

És itt oda is kanyarodtunk a szerintem megoldásra. Mikor egy másik nőt utálunk, akkor az ritkán szól csak róla. Persze, van olyan hárpia, szarkavaró, hátba szúró, pletykás nőszemély, akit egyként utál mindenki általában. De ott nem a női energiák, hanem az emberi alantasság kap főszerepet.

Ha nőként egy másik nőt utálunk, vagy minket utál valaki, az gyakran tükör. Mert képvisel valamit, amit mi is fontosnak tartunk, de kötve vagyunk (vagy magunkat tartjuk fogva), és megtenni, meglépni, kimondani nem merjük, amit ő igen. Ha sikeresebb nálunk, akár a külsejét, akár a belső értékeket illetően, akkor azért kicsinyítjük, szúrnánk ki a lufit, keresnénk neki könnyebbítő tényezőt, kifogást, hogy magunkat ne érezzük annyira alacsonynak vele szemben. Ha magas, hosszúcombú, mi meg kicsik és tömzsik vagyunk, akkor zsiráfnak hívjuk. Ha nagy a melle, a miénk meg kicsi, ha szebb a haja, mint a miénk, ha bármiben is előnyösebb, akkor találunk valamit, amivel értékteleníthetjük.

Ha esze van, sikeres, kedves, szeretik az emberek, ha dolgozott magán, akkor egy fokkal kisebb erővel, de akkor is támadásra készen állunk. De ha ezek mellé nem olyan dekoratív, akkor egye fene, talán bántás nélkül hagyjuk.
Ám, aki képes megtestesíteni azt, ami az átlag szerint tökéletes: kedves, szép, vicces, okos, és még tudja is magáról: az olyan, mint egy céltábla. Azoknak, akikből egyik vagy másik hiányos, persze.

Mert akkor példa lenne előttünk, hogy neki ez sikerül, jó benne, tett érte. Mi meg inkább magunkban hergelődünk, mint eszmélnénk: lehet, hogy nem irígykedni, hanem inspirálódni kellene tőle?

Én már nagyon régóta nem utálok más nőt, csak azért, mert meglátom, és irritál, vagy mert veszélyben érzem a pozíciómat. Ahhoz tennie kell érte. Ha úgy viselkedik, úgy beszél, ha kekeckedik. Akkor azért kihúzza a gyufát. De ez nemtől független.

Merek utálni, haragudni, negatív érzelmeket megélni, másokkal szemben, és bizony magamat is lerendezem a tükörben, ha kell. Így nem kell kivetítenem másokra semmit.

Ha pedig valaki mégis nulla másodperc alatt bekapcsol nálam valamit, a puszta jelenlétével, energiájával, akkor nem vagyok rest elemezni: Ki ő, és mit képvisel? Ennyire ellentétes velem, vagy épp abban van remek helyzetben, amire én is epekedek esetleg? Nézzük csak meg, neki hogy sikerült az, ami nekem is vágyam, célom. Nem másolva persze, hanem inkább bölcsen tanulva.

Ha pedig engem utál valaki így…? Nem mondom, hogy adok majd neki okot pluszban, csakazértis. Jó, bevallom, hogy van, akit néha heccelni kezdek így. Ha annyi a baja, hogy rövid a szoknyám, tapad a nadrágom, azt is láthatja, hogy nem fog a tekintetem elsiklani az ő rideg, szúrós szeméről. S míg ő meghökken, én mosolygok: Na mi van, azt hitted megijedek? Látom, hogy bököm a csőrödet. És nem zavar.

Lehet, majd később ezekbe sem megyek bele, de most még azért nem hagyom magam, és így érzem önazonosnak magam. Nem azért kell valakit szeretni, kedvelni, elfogadni, mert ő is nő. Hanem mert nem ellenem harcol, hanem magáért, úgy, hogy nem érzi ehhez szükségét engem legyilkolni. Igyekszem én is ezt tenni. Jelenleg ennyi, ami tőlem telik. És elég nekem is ennyi a túloldalról. Nem kell azért imádnia, mert a Vénuszról jöttünk, és kötelező az ukász erre. Biztos vannak női körök, ahol nem csak bullshit a mindenkit szeretünk, egy este erejéig, távol a hétköznapok valóságától.. De általában azoknál a csend, elharapott vélemények dominálnak szerintem, nem a beleállás a konfliktusokba.

És egy percig sem érzek arra késztetést, hogy megtegyem a haragvó helyett a feladatát: az önmagába nézést, hogy miért.. Ha nem jut el oda soha, csak megmarad utálónak, az is az ő dolga.

Mert saját magammal nekem is van elég melóm, harcom. Nem érek rá utálgatni senkit, csak a puszta létezéséért. De felmenteni sem fogok senkit azért, ahogy viselkedik. És merem vállalni a véleményemet, a felvillanó mosolyomat, ha úgy alakul: Látom ám.

De mosolygok arra is, akin tetszik valami. Kedvesen, elismerően. Mert nekem attól nem kevesebb, hanem több lesz.

 A kép forrása: Pixabay