Olvastam egy felhívást, hogy írni kéne a Pride-ról, mindenkinek, aki tartalmat gyárt, influenszer, vagy csak fontosnak tartja ezt.

Átfutott az agyamon, hogy akkor most nekem is kellene nyilatkoznom? Mit írhatnék, én, a vidéki lány, aki életében még egyen sem volt. Nem is érdekelt igazán, meg elvoltam én a magam kis világában, mindig akadt dolog, amit idehaza meg kellett oldani, gondokat felszámolni, egyéb ügyekkel foglalkozni. Még nagyon a hírekben sem hallottam róla, hisz nincs tv készülékem huszon éve..

Plusz hát, ismerem a követőim nem kis hányadát, hogyan vélekedhetnek erről.. Hiszen meghallanak olyan fogalmakat, mint feminizmus, környezetvédelem, állatmentés, ivartalanítás, politika, ilyesmi, és mint a véres kolonc, némelyik úgy ugrik rá.. Ha le merem írni, hogy Pride és LMBTQ, akkor itt elszabadul a pokol. Hiányzik ez nekem, mikor egy vicces macskás videóm alatt is lazán qrvázni kezdenek? Ha ezt megteszem, karóra húzzák egyesek a kócos fejem. Ám, aztán rájöttem.. Én megtehetem. Mert nem ebből élek, a főnököm nem hívhat fel, jobb belátásra inteni, máskülönben kirúgással fenyegetni, és úgy összességében: épp ez a #hegyiélet lényege, hogy szabadon írjak arról, ami foglalkoztat. Úgyhogy próbálom megfogalmazni, mit gondolok én erről az egészről. Hátha valaki inkább elgondolkodni kezd, és nem köpködni.

A Pride nekem mindig egy felvonulás volt, amit a melegek rendeztek, és tudtam, hogy legtöbbször ellentámadások érték őket. Nekem nem azok volt érzékelhetők, akik ott vannak, hanem azok, akik ellentámadnak, akik szitkozódnak, s azokat az embereket hallottam leginkább nyilatkozni, akár az ismeretségi körömben is, akik elítélik őket.

De miért is? Mert melegek? Nem. Igazán nem azt hallottam ki a káráló hangokból. Hanem azt, hogy mutatják. Hogy nem a négy fal között csinálják. Akkor nem lenne olyan nagy gond ezzel.. Meg ha nem színes ruhában parádéznának, mutogatva magukat mindenkinek.

Teltek az évek, és a Pride megrendezésre került, én pedig hallottam a halovány híreket: tüntetnek a tüntetés ellen.

Huszon éves múltam, mikor először meleg embert láttam. Úgy értem, nyíltan felvállalt homoszexuálist, mert valószínűnek tartom, hogy egészen addig is akadt pár ember az életemben, aki ilyen, csak nem vállalta fel, vagy ő maga is tagadta, s latens maradt talán a mai napig.

Mert meleget ugyan sokáig nem láttam, de hallottam róluk. Minden egyes alkalommal, ha egy társaságban, családi eseményen feljött a szó róluk, minősítették, megvetéssel nyilatkoztak, és mélyen elitélték őket. Anyánkat többször is megkérdeztük, hogy mit szólna, ha mi leszbik lennénk? Azt válaszolta, hogy hát nem örülne neki, de mit tehetne ellene? Ennyi volt az érzékenyítés, az edukáció, a kommunikáció a homoszexualitásról, egy Szolnok megyei vidéki kisvárosban a kétezres években.

Majd, nagy ugrás, és semmi nem történt részemről. Már volt, hogy láttam kézen fogva sétálni homoszexuális párokat, amit először furának gondoltam, de aztán arra jutottam, miért ne? Ha én mehetek a pasimmal így, neki ez miért ne járhatna? Majd ahogy a munkám során találkoztam egyre több emberrel, jöttek örökbefogadni, adományozni, segíteni láthatóan „más” személyek is. Idézőjelbe tettem, mert annyi volt a különbség, hogy azonos nemű partnerük, társuk, kedvesük volt. De jó, okos, intelligens és kedves emberek voltak. S nekem nem jelentett az gondot, hogy a gazdis képeken láthatóan egy családot alkottak.

Újabb évek teltek el, különösebb változás nélkül. Láttam, észleltem, hogy egyre több „más” ember tűnik fel az interneten, a közösségekben. Furának tartottam, hogy fiúk sminkelnek a neten, hogy lány ruhában járnak, hogy affektálnak. Először ellenszenvet éreztem, mert nem volt elfogadott, érthető és természetes számomra. S ha elém került egyik-másik a tiktokon, villámgyorsan eltekertem. Mert nem tudtam, mit kezdjek vele. Nem értettem, nem ismertem, talán mögöttes információk nélkül én magam is elitéltem. Aztán egy nap, gondoltam egyet, és nem lapoztam. Belehallgattam. Figyeltem, mit mond, miről mesél, és rájöttem: van mondanivalója. Átpörgettem a tartalmait, és be kellett vallanom, bőven van, amiben különb nálam. Mert nyitottabb, elfogadóbb, gyorsabban változik és alkalmazkodik, mint a legtöbbünk, aki nem „más”.

S jó ideje ott tartok, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy vannak LMBTQ emberek. Már olyan értelemben, hogy nem az alapján nézek és különböztetek meg embereket, hogy éppen milyen ruhát, sminket viselnek, és hogy milyen nemű partner mellett élnek. Eddig sem lázadoztam, háborogtam ellenük, de akaratlanul is észrevettem őket. Most már nem. Mert nem mások ők, mint én vagy te, aki ellenkező nemű embert szeretünk.

Viszont ahogy tágult a világom, megláttam azt, hogy mi az alap problémájuk. Hogy túl sok ember használja rájuk ordító nagybetűvel, hogy mások. Hogy kevesebbek. Hogy értéktelenek. Hogy adót fizetni alkalmasak, de gyereket nevelni, házasodni már ne akarjanak. És ahelyett, hogy utána néznének, mi van a dolgok mögött, egyszerűen csak ítélkeznek.

Én nem vagyok szakember, nem tudom, hogy milyen következményekkel járhat egy gyereknek az, ha azonos nemű pár által nevelve nő fel. Nem tudom, milyen hátrányok érhetik őket, ha két apa, vagy két anya mellett nőnek fel, legfeljebb a társadalom miatt elszenvedett negatív következményeket sejtem. Mert az a mai napig hatalmas, az egészen bizonyos. De arra azért már elég sok statisztika van, mekkora traumákat okoznak a hetero szülők, akik bántalmazzák, elhanyagolják a gyermekeket, akik éheztetik, abuzálják őket. Vagy szimplán minőségi foglalkozás, nevelés helyett ridegtartásban tartják, telefonnal foglalva le egy éves kortól a gyereket. Látom, hallom, mekkora gondban van a gyermekvédelem, a nők helyzete mennyire kiszolgáltatott, s hány gyermek vegetál csecsemőként elhagyatva az intézményekben. Látom, hány ember hagyja el országunkat, mert úgy érzi, ebben vagy abban csorbult a joga, és nem bírja tovább a harcot, a küszködést, és magát választva ugrik egy szomszédos országba.

Én nem vagyok szakember, nincs jogom és lehetőségem dönteni. De látom azt, hogy ami eddig volt, az tovább nem működik. Látom a rendszer és a jog millió vérző sebét, s látom azt, hogy körültekintéssel, felelősséggel lehetne minden egészen más is. Hiszem, hogy ebben is lehet arany középút, ha nyitottabbak lennénk, és annak, akinek hatalma van, legalább próbálkozna tenni értünk.

És az, hogy 2025-ben egyik pillanatról a másikra eljutottunk oda, hogy betiltják azt a rendezvényt, ahol egy elfogadóbb világért állnak ki, vidéki proliként is azt mondom, nagyon nincs rendben. Mert ha én rá tudtam szánni az időt, és utána olvasni, több videót is megnézni, mi is úgy igazán a Budapest Pride, akkor erre még sok más vidéki vagy épp városi is képes lehet. Mert ez messze nem arról szól, hogy magamutogatás jegyében bulikáznak, hanem kiállnak azért, ami már van, lépnek afelé, ami még csak vágyott, és ünneplik azt, amit pár évtized alatt végre elértek. És a sok évtizedes kiállásnak most vége..?

És igazán nem kell hozzá sok diploma, és értelmiségi származás, hogy rájöjjünk arra, ez a lépés csak a kezdet lenne. Ha hagyjuk, és aszisztálunk azzal, hogy továbbra is kussolunk.

Mert mi jogon mondaná meg nekem is bárki, hogy hol és mikor sétálhatok, csoportosulhatok? Kinek a kezét foghatom meg szégyenkezés nélkül, kivel köthetek házasságot, és kivel vállalhatok gyereket? Hány ugrás az, hogy megmondják majd, mikor és hova mehetek? Hogyan viseljem a frizurámat? Mit dolgozhatok, mit olvashatok, milyen koncertre, eseményre mehetek? Kinek nyújthatom segítségre a kezem, s kinek nem? Mi lesz, ha egyszer annyi választásom lenne, hogy Igent vagy Nemet mondhatok? De ha nem tetszik a kérdezőnek, ellehetetleníti az életemet?

Ami nekem alanyi jogon jár, az a másik embernek miért ne lehetne egyetemlegesen? Hol a kezdete a pokolba vezető útnak? S mi ezen a határon mikor is robogtunk át észrevétlen?

Tudod, ha ezt olvasod, be kell vallanom, nem vagyok hozzáértő, okos ember úgy igazán. Csak egy #hegyilány. De abban egész biztos vagyok, hogy valami gond van a világgal, és a vezetőkkel. És azokkal az emberekkel is, akik ezt a fajta elnyomást támogatják, és nem kapcsolnak, hogy itt valami már régen nincs rendben. Mert idő kérdése, és a Pride betiltása lesz a legkisebb gondunk idehaza..

És úgy hiszem, véget ért az az időszak, amikor elég, ha a saját kis világunkkal foglalkozunk csupán. Mert nő a tétje annak, hogy a nagy lapításban a világunk egyszer csak összeroppan.

Szóval nem tudom, mi mást írhatnék arról, amit én magam is csak alig fogok fel. Talán csak annyit, hogy kapcsoltam, és már jó ideje fülelek, figyelek és kritikusan gondolkodom. És attól, hogy valamit nem ismerek igazán, még elnyomni, támadni sem fogom.

Inkább tesszek azért, hogy megismerjem, és esélyt adjak arra, hogy meg is értsem.

Írta Dia

2025. márciusában, a pokolba vezető út kétharmadában

A kép forrása az internet, ileltve a Budapest Pride hivatalos weboldala.