Hinni vagy nem hinni?

Néhány napja láttam munka közben egy puzzle-t, ami megállított, elbűvölt néhány pillanatra. Ha valamikor úgy találkozom vele viszont, hogy megvehetem, megteszem. Mert annyira szemléletes, mély, és magamra vonatkoztatva őszinte-leíró volt. Egy lány, bolygó lufikat tartott a magasba, gyönyörű színekkel körbeölelve, felhőkkel, naprendszerrel. Annyira összetett, tartalmas, egyszerre kissé mélabús, ugyanakkor energiától duzzadó volt, hogy megragadt bennem.

Ez az a kép. Forrása az internet. 

Nekem ugyanis lufi volt a jelem az oviban, s ezt a szimbólumot egész életemben hol gyengébben, hol erősebben éreztem. Manapság ismét növekedett bennem az érzet, és látva ezt a képet, felébresztette bennem az érzelmeket, gondolatokat, benyomásokat. S éreztem, ideje szavakba önteni azt, ami kavarog bennem.

Az utóbbi hónapokban, hetekben valami megváltozott a megéléseimben, hozzáállásomban, hitrendszeremben. Azt nem tudom eldönteni, hogy jó irányba vagy épp rosszba, de határozottan érzékelek a mélyben másságokat. Na, nem úgy, nem coming out-olok, nyugi, mert van, ami változatlan, örök, és talán egyre határozottabban kedvelt..

De a korábbi hitrendszerem igen erős változásokon ment át. Illetve.. Megszűnt, átalakult, meglazult, elbizonytalanodott. Szkeptikus lettem majd mindennel szemben. Kétkedő, bizalmatlan, tartózkodó, gyanakvó, kétségeket, ellentételeket megfogalmazó, eddig vak hittel figyelt dolgokat már fejcsóválva, hitetlenkedve kívülről szemlélő lettem. Nem gúnyosan, flegmán, ítélkezően, szimplán csak befolyás nélkül, szabadon értékelve azt, amin eddig esetleg valami kötelék volt. Részemről, természetesen.

Mert akartam valami fogodzkodót, támaszt, segítséget, iránymutatást. Hogy ne lufiként szálljak, irányítás nélkül, a semmibe. Ne kelljen azt figyelnem, ki mikor enged el, milyen veszélyek várnak rám, mikor fáradok el, s engedek le. Mert akartam tudni, támaszkodni, másban bízni. Függő lettem eszmék, hitek, gondolatok, rendszerek, vagy akár emberek felé is. Mert kívülről akartam megerősítést, kívülre akartam támaszt tenni, mert saját magam ehhez még gyenge és tapasztalatlan voltam.

S most úgy állok.. Hogy lebegek, s lebegtetek. Hogy erős vagyok-e vagy tapasztalt, az relatív. Van mögöttem ez és az, de látom, hogy a neheze még hátravan. Amit eddig vakon hittem.. Mára már tágra nyílt szemmel hitetlenül nézek. S amit még nem ismerek, nem értek, azzal talán még szememet dörzsölve, értetlenül figyelek. Már nem csak lufi vagyok, mint régen. Ide-oda csapódva a szélben. Már a kéz is vagyok olykor, vagy a mindenség, amiben léteznek a tárgyak, emberek.

És mostanában egyszerre hiszek is mindent, s kételkedem ugyanezekben. És ilyen nehéz, végpontok nélküli, érdekes, szabad, kötetlen, ígéretekkel teli, ismeretlen, magányos és telített is egyszersmind még sosem volt a valóságom. Mert vak hittel élni ezerszer könnyebb volt, mint az állandó nyitott, kétkedő, elemző és reális gondolkodást a véremben érezni.

Mert ha hitet adunk valakinek vagy valaminek, a felelősséget is átadhatjuk részben vagy egészben. És rengeteg hitrendszer van, amire én magam is támaszkodtam életem során, hosszabb vagy rövidebb ideig. Majd mindre rájöttem, egyszerűbb ugyan, de nem feltétlenül igazabb.

• Hittem, hogy eleve elrendelt az élet. Ha rossz helyre születünk, szenvedünk, annak oka van. Így kellett lennie, máshogy nem lehetett. Ebben az életben ezt akarta a lelkünk, mert így fejlődünk, lépünk előre a karmikus körben.

De közben igazságtalannak éreztem azt, hogy szemet hunyjak ezáltal a megbocsájthatatlanra, a felháborítóra, hogy romantizáljam azt, amit büntetni lenne szükséges? Gyenge birkának éreztem magam, tudva, hogy vannak helyzetek, ahol vicsorogni, vagy akár harapni kellene!

• Hittem, hogy erők, csakrák, aurák, segítő vagy ártó energiák vesznek körbe minket, annak függvényében, hol, mikor, mit élünk éppen, s miért teszünk szándékkal vagy tudatlanul. S mindig csak a természetes, a bio, a lelki megnyugvás hozhat testi gyógyulást. A világi dolgok kísértések, s mint ilyen, legyőzni őket muszáj.

De ha igazán fájt, kellett a gyógyszer, az orvos, az éteri energián túl a kőkemény, egyenes pszichológia. Hogy szép dolog a jóba vetett hit, de olykor gyilkosabb ez, mint hóhér kezében az éles fegyver..  Hogy a bullshiteket hangoztató emberek mögött is vannak fájdalmak, kudarcok, meghátrált csaták, csak amíg ezt szajkózzák, legalább felmentést kapnak saját maguktól..

• Hittem, hogy a család, a vér köteléke mindenek felett van. Férjet, gyermeket kell találni és alkotni, hogy a szentség megszülethessen, és az életünk értelme létrejöhessen. Hogy közösséghez tartozni létfeltétel, s inkább tűrni kell olykor méltatlan dolgokat is, de a biztonsághoz ez szükséges. S mindenki, aki ettől eltérő életet él, paráználkodik, léháskodik, erkölcsileg romló életre lép.

De aztán magamba nézve szembesültem vele, hogy vannak dolgok, melyek már gyermekkorban gyökeret vernek, és megmaradnak elfojtott vágynak. S hiába a társadalmi elvárás, szabályrendszer, mihez kötni próbáltam magam.. Valójában egész másra is vágyok olykor, mint amit a patriarchátus rendszere jó előre kikövezett nekem.. S ami másnak ajándék, vágyott létforma, az számomra terhes, fárasztó, és kötődési módtól függetlenül nekem nem kívánatos.

• Hittem, hogy vannak gonoszok, és hogy vannak jóságosok. S hogy ezek nemigen keveredhetnek, pláne nem egy testben.

Aztán láttam véres szájú ragadozót cica módon törleszkedve, gonosznak gondolt embert kedves gesztust elkövetve. Ahogy megkérdőjelezhetetlen, erkölcsös embereket bűnt elkövetve..

• Hittem, hogy a természetben mindig, mindennek oka, szerepe, elrendelt helye van, s talán egy nagy égi erő, amit felfogni nem, csak elfogadni lehet, mindent elrendez, akár akarjuk, akár nem..

De aztán láttam, hogy mennyi mindent mi magunk okozunk, mely kölcsönhatásba lép ezekkel a természeti jelenségekkel, és kiszámíthatatlan következményekkel jár.

• Hittem, hogy minden ember megváltoztatható, hogy az élet napról napra javítható, hogy minden befektetett energia megtérül végül. Hogy ha szorgalmasak vagyunk, végül nyerni fogunk.

De aztán láttam, hogy azok az emberek, akikre annyira számítottam, mint értelmes, belátó, helyesen cselekvő személyek, számomra ostoba módon, rosszat és elítélőt cselekednek. Pedig pontosan érthetné, mi ezzel a baj. Hisz látta, tapasztalta. Mégsem. S én magam is elbukok néha, kudarcot szenvedek, vagy épp feladom.. És valójában ettől még emberek maradunk.

• Hittem, hogy minden jó és minden rossz elnyeri jutalmát. Hogy nem itt, nem most, nem ebben az életben? Nem baj, hinni kell benne, nehogy megbomoljon az ész az igazságtalanságokban.

Mert én magam féltem, s gyenge voltam, hogy megvédjem igazam. S rábízni magam másra nem tudtam, mellém nem álltak, ha mégis próbáltam volna támaszt keresni. S lehajtott fejjel mantráztam, magamat vígasztalva: Majd, majd elnyeri méltó jutalmát. Pedig hányszor láttam korábban, hogy ez nincs így..  

• Hittem, hogy nem hazudnak az emberek, hiszen én magam sem szoktam. Ha jó szándékkal állok máshoz, mi mást kaphatnék vissza? Miért ne lenne őszinte, egyenes mindenki, hiszen ennél egyszerűbb és gyorsabb út, megoldás nincs!

Aztán volt, hogy én is megtettem. Féligazságot, vagy ártatlan kibúvót kerestem. Félelemből, bizonytalanságból nem egyenesen, hanem kerülőúttal haladtam. S megértettem, vannak helyzetek, mikor az ember kénytelen árnyékos mezsgyén haladni, hogy ne süllyedjen el.. Ahogy én, úgy te is. Legfeljebb a képmutatás, álszentség álarcát veszik fel néha emberek..

• Hittem abban, hogy a hüvelyem majd emlékezik azokra, akiket az évek során befogadott magába. Hogy a női energiák mindenhatóak. Hogy a lélek mennyire kizárólagos, sérülékeny.

Aztán felismertem, hogy bizony vannak akaratos, határozott és céltudatos energiák is, amik ellent mondanak az ősanyás, ártatlan, szende és szófogadó szolgáló képnek. S picit elbizonytalanodtam: már nem is lehetek nagybetűs nő, ha én olykor ennyire erős, céltudatos, már-már öntudatos vagyok? Holott csupán egy vagyok, egyén a tömegben, aki majd eldönti, mit hogyan kezel majd, testen-lelken belül. Mert szabad vagyok, önálló akarattal.

Millió dolgot hittem rövidke életem során.

Mert szükségem volt rá, hogy legyen valami. Mert a semmi és a minden olyan félelmetes. Én, lufiként e két dolog között hogy lebeghetnék máskülönben? Melyik a jó, s melyik a rossz? S ha elfúj a szél, megpörget, és én megszédülök, kapaszkodó nélkül mihez kezdjek? Kellettek a határok, a korlátok, melyet mindig az aktuális, jól csengő, akár divatos hit adott.

És nem tudom, hogy miként történt, de egyszercsak szembesültem vele, hogy elmúlt a hitem.

Jobban mondva megfoghatatlan lett, akár a szelek szárnyán nekiinduló lufi. Minden felé fordul, érdeklődve figyel, meghallgat, mérlegel, de semmit nem hisz már el feltétlen.

Csak úgy van.

Néha száll, néha kiköt valahová. Fúj a szél körülötte, mely néha simogatja, néha tépázza. Van, hogy a ragyogó napfényben élvezi a meleget, van, hogy ugyanez szinte kiszikkasztja.. Eső hűti és mossa le, máskor jégeső veri kegyetlen. Néha virágos rét fölött száll, máskor dögkút felett öklendezve lebeg.

Én nem hiszek most semmiben. És egyszerre tartok elképzelhetőnek mindent.

Mert ha létezik wifi, bluetooth, miért ne lenne aura, impulzív lélek energia?

Ha a gyilkosságok mellett léteznek életmentések?

Ha a kudarcok után sikereket érhetünk el?

Ha minden bűnre jut egy jócselekedet?

Ha minden kivágott fa után egy újat is ültetnek?

Ha..

Annyi minden van a világban. Jó és rossz, és szürke zóna is.

Én hiszek mindben, és egyikben sem.

Hogy könnyebb volt-e korábban, mikor némelyikhez kapcsolódni, kapaszkodni tudtam? Igen. Bevallom, sokáig ezek nélkül talán elgyengültem volna.

S most nehéz-e szinte kívülállóként, különcként nézni azokat, amikhez és akikhez korábban vonzódtam? Nem nehéz, hanem inkább olyan megfoghatatlan. Leírhatatlan. Se nem jó, se nem rossz. Se nem nyugtató, se nem félelmetes.

Csak úgy: Van. Olyan, amilyen. Minősíthetetlen.

De nem irígylem azokat, akik még hisznek, akár vak hittel is, valamiben. Nem is nevetem ki őket, sem el nem ítélem. De nem is követem egyiket sem.

Mert.. Majd én azt tudni, tapasztalni, érezni fogom, hogy mi van, s mi lesz. Minden kockázatával, nyereségével együtt, felelősen. És fogalmam sincs, hogy ez így jó lesz, vagy nem.

Mert ha nem hiszek a korábban említett hitrendszerekben, akkor olyan bizonytalan, kiszámíthatatlan az élet. Mit hoz a jövő? Mi vár rám? Nem tudhatom. S ez néha igencsak nehéz. Van-e erre megoldás, taktika, hogy nyugodtabban éljünk a semmiben és mindenségben? Térjek vissza a régről ismert utakhoz, keressek másikat, vagy alkossak újat csak magamnak? Egyelőre passzolom. Vagyok, kivárok, és figyelek. Valahogy majd úgyis lesz.

De már sejtem, hogy olykor én magam vagyok a lufi, a lány és a világegyetem is. És ettől ilyen színes, mély az élet. De jó néha arra gondolni, hogy talán ez az egy jut nekem is, neked is. Ha vak hittel vagy, vagy ha nem. Ha boldogságot élsz meg rendszeresen, vagy ha szenvedsz, fáj az élet. Mert néha egésze gyszerűen érdemes a biztosra menni. Minden más egyébnek, ami esetleg pluszban történik, a hitnek köszönhetően pedig, szimplán hálásnak lenni.

Mert akár hiszel, akár nem, attól még te is vagy, és te sem leszel majd.