- Haragszol?

- Nem.

- De látom, hogy valami bajod van megint..

Ránéztem, miközben hazafelé tartottunk a kocsiban. Ő vezetett, én az anyósülésen ültem. Épp kifelé bámultam a szántőföldekre, mikor nekem szegezte a kérdést.

Bajod van.. Mondta.. Mintha bizony ez csak az enyém volna. Habár, kezdek rájönni, hogy ez talán így is van. Talán csak az enyém. Talán csak nekem fáj, nekem marja a szívem, önbecsülésem, bizalmamat, s neki ez semmit sem jelent. Mert ha közös lenne a fájdalom, akkor a megoldásra ő is törekedne. De nem így van. Mióta megtörtént az első találkozás, néhány hete, azóta egyszer sem mutatta, hogy megértené, mi a probléma, baj vele. Jobban mondva de, mert a szájával néha már mondja, de a tetteiben, döntéseiben ennek semmi bizonyítéka.

Mert nem neki fáj, hanem nekem. Ő csak nézi megszeppenve, hallgatja némán, s inkább kivonul a helyzetből, minthogy beleállna. Bele és mellém állna jobban mondva. S ezáltal maga mellé is, akárhogyan nézzük.

Négy hónapja vagyunk együtt. Az első pár hétben megbeszéltük, hogy nem találkozunk egymás szüleivel, hogy legyen idő legalább picit megismerni egymást. De aztán az ő családja szinte erőszakosan tett azért, hogy találkozzunk végre. Emlékszem a jelenetre, ami az egyik plázában zajlott le. Szinte véletlenül az anyja és a testvére pont ott jártak, mikor mi is. El is hittem volna, hogy nem szándékos, ha nem pont előtte két órával beszélnek telefonon Mátéval, aki mesélte nekik, hogy megyünk ebédelni egyet. S lám, pont ott sétáltak el mellettünk. Akkor még egy gyors bemutatkozás volt csupán, és az ő részükről egy elég erőteljes végigmérés. Szinte a sejtjeimig hatolt az anyja tekintete. Akkor megígértették velünk, hogy hétvégén végre átugrunk egy ebédre. Mert, ahogy negédesen mosolyogva megjegyezte a kedves mama, mióta a képbe kerültem, azóta csak morzsák jutnak a fiából neki. Hisz nagyon lefoglalom, s nem jut idő a minden hétvégente való rendszeres hazalátogatásra, ami előtte szinte kőbe vésve volt.

Azon a hétvégén át is mentünk. Emlékszem az előkészületekre, amik ezt megelőzték.

Most, így, a kocsiban is görcsbe szorul a gyomrom, ha rágondolok.. Pedig azóta még egyszer volt szerencsém ilyenhez. Ám, az első épp elég erőteljes volt ahhoz, hogy így, épp, most a harmadik ilyen után hazafelé tartva, a mi bajod kérdésen morfondírozva felidézzem ezt.

Mint intő jel, és mint a kapcsolatunk végének okát. Melyet ki kell, hogy mondjak. Három a magyar igazság, és én bizony ráadást többet nem adok. Pláne így, hogy még most sem érti, mi a baj. Mi a bajom nekem, s ezáltal bizony a kapcsolatnak, és neki is. Igen, ott kezdődött, pár hete..

Máté értem jött, s mikor bejött a lakásomba, rám nézett, s megkérdezte:

- Ebben jössz?

- Miért? – s végig néztem magamon.

Nyár volt, ráadásul a hőség tetőpontja volt akkoriban. Úgyhogy egy lenge nyári ruha volt rajtam, ami ugyan nem térd alá végződött, de nem is mini volt, amit amúgy viselni szoktam gyakran. Máté legnagyobb örömére, hozzáteszem..

- Hát, tudod, Anya nem nagyon szereti a kihívó öltözetet, és azt szeretném, ha az első találkozón jó benyomása lenne rólad! Tudod, hogy nekem nagyon tetszel így, főleg, ha csak itthon vagy így, de ez most nem rólam szól.

- Hanem? Ha nem rólad, és nem rólam? Akkor kiről? Anyukádról? Nem úgy van, hogy ha te szeretsz így, és elfogadsz, akkor az bőven elég? – s a tükörbe nézve, fordulgatva körbe-körbe, így szóltam tovább: - Ez a ruha egyáltalán nem kihívó! Csinos, megfelelő hosszúságú és a mintájától eltekintve semmi extra. Az alkalom kedvéért melltartót is vettem fel! Attól, hogy van hozzá alakom, és mutatja is, még nem fogok zsákot húzni magamra, ne haragudj! Ebben megyek és kész!

De a hangom és a viselkedésem hiába mutatott határozottságot, és erőt, valami mélyen azért felsajdult bennem. Nem tetszem neki? Rossz véleménye van az ízlésemről, öltözködésemről? Eddig ennek semmi jelét nem adta! Sőt, inkább azt érzem, hogy mennyire imádja, hogy nőiesen, csinosan öltözködöm. És ez még tényleg nem az extrém darabokból való, amit itthonra szoktam felvenni, csak neki..

Amíg a fél órás utat tettük meg tőlem a szüleihez, olyan érzésem volt, mintha fel akart volna készíteni.. Mit mondjak, mit ne.. Mit csináljak, mit ne. Milyen témákat kerüljek, miket vegyek elő.. Ám, mire ezekre rákérdeztem volna, már meg is érkeztünk, s ott találtam magunkat az ajtó előtt.

Máté még egy utolsót pillantott rám, gyorsan a ruhámat is megigazította, és izgatottan kopogott.

- Nyugi, minden rendben lesz, tetszeni fogsz nekik! – szinte mormolta.. Akkor még nem tudtam, mit találtam ebben olyan furának. Azóta már rájöttem, hogy ezt inkább magának mondta, mint nekem..

A testvére végül nem tudott eljönni, így csak az Anyukája, meg az Apukája fogadatott minket. A kedves mama leplezetlenül végignézett rajtam, és még mindig engem bámult, miközben elvette a virágcsokrot és bombont, amit hoztam neki.

- Ejj, gyerekek, gyertek csak be, már nagyon vártunk benneteket! Kislányom, nem fogsz így megfázni? Alig van rajtad valami kis anyag..? Hoztál esetleg valami pulóvert, kardigánt, amit felvehetsz, vagy keressek neked valamit? – s míg a fiát ölelgette, puszilgatta, a válla fölött nézett rám.

- Mi köszönjük a meghívást! Nagyon kedves, de így pont jó. Szeretem a meleget, de nem beöltözve.. Még így is szinte elviselhetetlen a forróság.

S ahogy beljebb léptünk, az édesapjának a bort adtam oda, amivel neki készültem. Kedvesen mosolyogva elvette, és előre engedett.

A ház maga rendezett, normális, középosztálybeli. Az atmoszféra nekem valahogy kissé nyomasztó volt, illetve érződött, hogy itt mindennek meg van a helye, és arrébb tenni egy fél centivel sem lehetne semmit se. Milyen gyerekkor lehetett itt 30 éve, te jó ég! El sem tudom képzelni, hogy Máté és a testvére önfeledten, szabadon kacaghattak, futkározhattak volna. Talán nem véletlen, hogy a múltat érintve mindig csak annyi a válasza: Remek gyermekkorom volt, mindenünk megvolt. De egyéb részletekre nem igen emlékszik, vagy legalábbis nem meséli..

A papa csendes, szótlan típus, csak néha helyesel, leginkább, ha kérdezik, akkor beszélt. Ami nem sűrűn fordult elő, legalábbis az ő részükről. Én próbálkoztam néha, de ha ott volt a mama, akkor még ha szeretett volna is beszélni, belé lett fojtva a szó. S mivel ilyenkor olyan csalódottságot, megalázottságot éreztem nála, így egy idő után már inkább nem is próbálkoztam. Csak kedvesen, bíztatóan mosolyogtam rá, ha úgy adódott. Hogy lássa, hogy látom, hogy létezik.

Na de, a kedves Mama.. Hát ő aztán se csendes, se visszafogott nem volt.

Elég hamar asztalhoz ültetett minket, és a felajánlott segítségemet kerek perec elutasította. Mondván, hogy vendég vagyok, és ez az ő dolga, most csak élvezzem a kiszolgálást. Majd ha asszony leszek, s gyerekeim lesznek, megtudom, milyen csodás szolgálat ez. Nemsokára már úgyis részem lesz benne, mert, ahogy tudja, már benne járok a korban. Üljek csak le nyugodtan, és ő mindjárt hozza is, amit kell.

Az asztal már megterítve várt minket. Minden nagyon szabályos, rendezett volt. S ugyan én szeretem a különlegest, a csicsát, bizonyos mértékben, azért az étkészletet nem vittem volna haza. De magamban tudomásul vettem, hogy itt ez ilyen, és azt néztem csupán, hogy tiszta volt, és hogy becsülik láthatóan. Nekem ennyi elég is, vendégként.

Apuka is, Máté is leült az asztal két oldalára, az asztalfőkre, mi pedig a két oldalán kaptunk helyet. S ahogy érkeztek sorban a fogások, úgy lett a gyomrom is egyre inkább vegyes élményekkel teli.

Az étel jó volt, bár más ízekkel, mint amihez én szoktam. Én sok fűszert használok, erőteljesen, játszva a lehetőségekkel. Itt minden inkább semleges volt, de betudtam annak, hogy idősek, és már biztos mást bír a gyomruk, figyelni kell ezekre talán.

Ám, az ízek mellett valami mást is észrevettem, és az nagyobb megdöbbenést okozott, mint a só hiány.. Máté ugyanis mintha kanálról kanálra átalakult volna.. Mióta ismerkedünk, elég sokat vagyunk együtt, heti 3 alkalommal minimum együtt alszunk. Nyilván kezdenek feltűnni egymás rejtett vonásai, amik kezdetben elkerülték a figyelmünket esetleg.

De odahaza, akár nála, akár nálam vagyunk, valahogy mégis másabb, mint itt. Amit az ajtóban állva éreztem meg először, most még erősebben jelent meg.. Mintha.. Leolvadna róla a felnőttség, a férfiasság, és minden falattal egyre inkább fiatalodna. Gyerekesedne, jobban mondva.

Kiszolgáltatja magát, egy pohár italért is a Mama ugrál, folyton helyreigazítja a szavait, kijelentéseit az így most tanárnőként funkcionáló donna, és úgy összességében: nem két felnőtt ember egyenrangú kapcsolatát látom, hanem egy anyuka és egy pici gyerek elbillent szerepét.

S azért tűnt fel ez már akkor is nagyon élesen, mert már voltam ilyen helyzetben, nem is egyszer. Csak akkor valahogy már az elején is érződött ez a férfi energiáján, most viszont tényleg döbbenten ültem az asztalnál: Milyen ügyesen rejtegette.. Vagy én voltam figyelmetlen?

Az evés közben folyt némi beszélgetés, általános témákról, igyekeztem érdeklődni, figyelni, dícsérni, és válaszolgatni az egyre érdekesebb kérdésekre. Néha hallottam olyan mondatot, amit nem igazán tudtam mire vélni, de sikerült helyén kezelni ezeket.

Mindenesetre részemről igyekeztem nyitottnak, figyelmesnek maradni, és nem hagytam, hogy bekapcsoljanak a régi tapasztalatok által szerzett önvédelmi mechanizmusok. Nem volt könnyű, már akkor sem, mikor még csak néző voltam, s nem főszereplő..

Ám, mikor a mama figyelme rám terelődött, a desszertnél, akkor éreztem először, hogy itt gondok lesznek..

- S mondd, kedves, most, hogy már pár hónapja együtt vagy a kisfiammal, miként tervezitek a jövőt? Ő már azért negyvenhez jár közelebb, neki minden hónap számít, s nem érdemes vesztegetni az időt. S azért te, harmincnégy évesen is kifelé haladsz a termékeny időszakból, gondolom már beszéltetek ezekről. – emlékszem, ezt így, a piskóta fölött, a semmiből mondta nekem.

- Öhm, hát ez őszintén szólva kissé váratlanul érkezett, mint kérdés. Ennyi idő még nagyon kevés, úgy gondolom. Ismerkedünk, jól érezzük magunkat egymással, de nem beszéltünk még semmi konkrétat. Nekem is megvan a saját életem, neki is. Saját tervekkel, célokkal, amikért aktívan teszünk. Én nem érzem magamon a nyomást, hogy azonnal szülnöm kelljen valakinek, és hát remélem, hogy Máté is inkább a nőt látja bennem, akit szeret, s nem az anyadonort.. – ezt Máté felé fordulva mondtam, nevetve, mert tényleg annyira nonszensz volt a kérdés, hogy komolyan se vettem.

Ám, az anyja nem hagyta ennyiben, folytatta!

- A mi időnkben elég volt két hét is, hogy döntsünk a másik mellett! Megtetszettünk egymásnak, és határoztunk: legyen. És elfogadva egymást, élünk már együtt 40 éve. Nem flancoltunk, nem válogattunk, hanem alkalmazkodtunk. Ez a titka. Néha nyelni, néha tűrni, nem? – s nézett kérdőn a férjére, de a választ meg sem várva folytatta: - Ez a fene nagy szabadság a mai világban csak félre viszi az értékeket. Aztán egy nap, negyven fölött rájönnek a most még fiatalok, hogy kár volt várni, válogatni. Se gyerek, se család. Nekünk meg, akik végig robotoltuk az életet, a kötelességünket teljesítve, még unoka sem lesz. Pedig annál nagyobb ajándék, jutalom nem lehet.

- A maguk idejében más világ volt. Nem nagyon volt választás, más lehetőség, innentől kezdve az adott forgatókönyvtől eltérni sem lehetett. Ma viszont már más a helyzet. Nem csak az egyének lehetőségei tárultak ki, hanem a világ, ami körbevesz minket, az is egészen más. Egészen eltérőek a kihívások, lehetőségek, végkimenetelek. Van, ami szimplán másabb, van, ami viszont jobb vagy rosszabb. Személy szerint elég sok olyan embert ismerek, aki, ha most lenne fiatal, egészen máshogy döntene, választana, mint anno. Csak azért, mert lenne rá lehetősége. Én úgy gondolom, és úgy igyekszem élni, hogy mérlegelek, és felelősséggel döntök. Inkább kivárom a megfelelő alkalmat, megismerem a másikat, és olyan döntést hozok végül, ami az egyént, a másikat, és egy esetleges új életet is úgy érintsen, hogy a tőlünk telhetően legjobb legyen.

- Ó, ismerem ezt. Ne vedd magadra, de nem te vagy az első ilyen gondolkodású nő, akit Máté hazahozott. Volt, aki kerek perec kijelentette, hogy nem akar gyereket! Nő létére! Hiszen annál nagyobb kincs az embernek nem lehet. Mi más értelme lenne a létezésnek, az életnek, a munkának, a küszködésnek? Volt, aki azt is mondta, hogy nem költözne ide, vidékre. Nem tudom, Máté mondta-e, de a szomszéd ház is a miénk, és fel van újítva. Hogy amikor majd lesz oka, értelme, haza tudjon költözni, és érkezhetnek a gyerekek. Én meg, mivel a szomszédban leszek, minden nap segíthetek. A legutóbbi lány is, ahelyett, hogy örült volna ennek, hogy neki kvázi csak költöznie kell, még azt pedzegette, hogy inkább adjuk el, és máshol vegyenek. Hiába volt neki is saját lakás, amit el akart adni, hogy így közös legyen, mi értelme? Ennél jobbat, optimálisabbat úgysem találtak volna. Úgyhogy mondtam is a gyereknek, hogy felejtse el, hogy eladjuk. Aztán néhány hónap múlva szakítottak is, szerencsére.

Még folytatta, beszélt, néha én is válaszoltam, de rájöttem, hogy felesleges. Vele nem is akartam foglalkozni, viszont Mátét néztem, s figyeltem közben. Ő végig hallgatott. Hol neki, hol nekem helyeselt, annak függvényében, hol volt kisebb az ellenállás, energia, ha így tesz. El sem hittem! Az én határozott, erős férfim, aki más körülmények között annyira kompetens! Soha ezelőtt nem láttam ilyennek, mint idehaza, az anyjával szemben.

S nem értettem. Őszintén nem! Többször beszéltünk a világnézeteinkről, a gondolkodásunk ezekben a témákban szinte ugyanaz volt. Legalábbis ezidáig így hittem. Most viszont minta épp ellenkezőleg foglalna állást. Mintha elveszítette volna a határozottságát, önállóságát, szabad akaratát. Mintha kisgyermek lenne, akit a mama irányít. S miközben néztem őt, rápillantottam az apjára. S leesett: Az ő jövőjét látom benne. Azzal a különbséggel, hogy a papa figyelmen kívül van hagyva már, díszletként funkcionál, nem pedig, mint a kisfia, körbe imádva és babusgatva.

Annak a vasárnapnak igencsak érdekesen lett vége. Magam részéről megfogadtam, hogy ha ez nem lesz gyorsan helyre téve, részemről vége.

Ennyi idősen már van annyi tapasztalatom, hogy aki anyuka pici fia kategória, azzal nem is ismerkedem. Mert szeresse, tisztelje a szüleit, de maradjon meg önálló személyiségnek, és merjen kiállni magáért, és a párjáért, ha kell. Általában ki is szúrom, már az ismerkedés elején.

Az, hogy ez idáig elmaradt, nekem is teljesen új tapasztalat. Alig értettem, emlékszem.

Akkor már a hazafelé úton is beszéltünk erről, és noha először hárított, értetlenkedett, és majdhogynem felháborodott, végül a hideg elválás után két nappal telefonált. És igazat adott, hogy talán nincs minden rendben ezzel. Időt és türelmet kért.

Én pedig megadtam. Teltek a hétköznapok, és végül visszaálltunk a megszokott rendbe. Ha nem is minden úgy, mint előtte, de zajlott az élet. Én igyekeztem minél többet beszélgetni vele ezekről, a múltjáról, a gyermekkori élményeiről, hogy megértsem, tisztába kerülhessek vele, miért ilyen, amilyen. Volt, amiben éreztem fejlődést, van, amiben viszont határozottan elzárkózott.

S hiába próbáltam húzni a következő alkalmat, mikor ismét találkozunk a szüleivel, nem sikerült. Másodjára ők jöttek hozzá, s nem hogy jobban, még rosszabbul telt az este. Az én főzési stílusom szóvá lett téve, hogy túl erőteljes, s érdemes lenne semlegesebben fűszereznem. Hogy a függöny, amit segítettem kiválasztani, nem illik a bútorokhoz. Hogy a tányérok túl egyszerűek és unalmasak.  Hogy a kutyám, akit elhoztam, nem házba való, s zárjam ki. S Máté végig hallgatott, s inkább szótfogadott, az anyja parancsainak, mint hogy azt mondja, nem ad igazat, és nekünk így minden pont megfelelő.

Nagyjából ugyanúgy zajlott le a jelenet, miután elmentek: Beszéltünk róla, elmondtam, hogy mit érzek, és milyen bizonytalanná váltam, azt látva, hogy ő mintegy gyerek funkcionál, s nem felnőtt, egyenrangú partnerként. Hogy nem látom, hogy így közös jövőnk lehetne, ahol férfiként tekinthetek rá, és hogy a mama szava előtt én és egy esetleges leendő gyermek lehetne. Hogy szeretheti attól őket, de ha nem tanul meg nemet mondani, és magáért, értem kiállni, akkor egyedül marad, mert én vagy más nő mond majd nemet. Ahogy eddig is. Azzal a különbséggel, hogy ők szó nélkül léptek le, s még magyarázatot, megoldást sem kerestek, mint én.. De hogy higgye el, hogy bajok vannak, s ha nem megoldjuk, hanem szőnyeg alá seperjük, az nem megoldás. Ha kell, fordulhatunk szakemberhez, mert látom a kapcsolatunkban a potenciált. De nem így, fogja fel időben.

Újfent eltelt némi idő, konfliktusok, csörték, majd nagy fogadkozások.. S jött a következő alkalom, mikor nem húzhattuk tovább: menni kellett.

S ez a lehetőség most zajlott le, a Haragszol? kérdés előtt néhány órával.

És ismét csak elszalasztotta a lehetőséget, hogy bizonyítson: Megértette, mi a baj, és még ha nehéz is, de erőt vegyen magán, és kiálljon magáért. Hogy felnőtt férfiként vegyen részt, ne pedig egy sunnyogó gyerekként. Nem elvenni akartam az anyjától, hanem azt látni, hogy van önálló véleménye, és meri is vállalni. Hogy dönt maga és egyszersmind én mellettem is. Hogy akar változni, fejlődni, és egy önálló, külön családdá alakulni. De ismét csak elsuhant az alkalom, akár egy gyorsvonat. Rajtam keresztül ráadásul. Mert annyit változott a dolog, hogy ráadásul engem csendesített, érvénytelenített, s fogott vissza inkább, ahelyett, hogy amit az anyja háta mögött mond, szembe is merje.

S ott találtam magam, én, a kívülálló, akit mindenki hülyének néz, és elítél. S ennél szörnyűbb érzést elképzelni sem tudok, amit párkapcsolatban átélhetek.

S mikor elköszöntem az est végén, Minden jót kívánva, az anyja is biztosan tudta azt, amit én: Többet nekünk nem lesz dolgunk egymással.

Láttam az elégtételt a szemében, a bizonyosságot: Sikerült ismét egy alkalmatlan nőtől megszabadítania a kisfiát. S marad az ő féltő, óvó szoknyája mellett, majd negyven évesen.

Talán, ha látná majd a kínt a fia szemében, mikor tudatosul benne, hogy ismét egyedül marad a lakásában, mert a mai este folyamán én is elhagyom.. Akkor nem lenne magára ilyen büszke. Mert igen, a fia felnőtt ember, és felelőssége van a saját életében, akármilyen is az anyja.. Ám mégis ő kövezte ki a fia magányos útját, melyben hiába a kastély, amiben élhetne egy királylány.. Nem lesz az a nő, megfelelő önismerettel, függetlenséggel és önálló élettel bír, aki elviselné a házisárkány állandó és ilyen befolyásos jelenlétét..

Nem. Én legalábbis ebből nem kérek. Elfáradtam, ennyi idő alatt is.

- Hm? Megint ugyanaz, mint eddig? Nem lehetne elfogadni, hogy ő ilyen? Mindig ezen fogunk veszekedni? Tényleg ekkora baj ez?

- Csak vigyél haza, légy szíves. Elfáradtam.

S arra gondoltam közben, milyen jó, hogy semmi cuccunk nincs egymásnál. Nem kell cserélgetni, s a mai lesz az utolsó találkozás. Egy újabb herceg, akit el kell engedni. S tudom, hogy én leszek a boszorkány, aki válogat, s nem becsüli meg a jó dolgát, legalábbis az ő szemükben. Nem baj.

Inkább egyedül, mint egy ilyen családban.

 Írta Dia, a #hegyilány

A történet kitalált. A szereplők is. Ha véletlenül mégis lézetik ilyen férfi, ilyen anyós, az csak a véletlen és a Sátán műve lehet. S mint ilyen, csak annyit tanácsolhatok: Vess keresztet, és fuss! Vagy ragadj fegyvert, és indulj csatába, ha szeretnél.. 

A kép forrása: Pixabay