Visszafelé sétáltunk.

Négyesben. Ahogy mindig szoktunk.

Lenéztem a lábamra, és gyorsan át is suhant a gondolat, ami mindannyiszor, ha tükröződő felületben, vagy épp szemtől lábban látom: Jesszus. Milyen csálé. S mostanában még inkább. Romlott a télen.

Gondoltam egyet, és erőszakolt figyelemmel a balra koncentráltam, és egyenesbe állítva mentem tovább. Pár lépés kellett csupán, hogy kényelmetlen legyen. Az egész lábszáram befeszült, más izmok kezdtek el dolgozni, és lassítanom kellett. Már amennyire a két kutyával a póráz végén lehetett. Abnormálisnak éreztem a normálist. S felvetődött, hogy van ennek vajon értelme? Jót teszek vele? Segít rajta hosszútávon, ha mintegy kínzás, olyan mozdulatot, tartást erőltetek, ami nem esik jól, s fájdalmat okoz? Majd, majd az orvos megmondja!

Már kevesebb, mint egy hónap, és irány Pécs. Ez volt a következő gondolatom ugyanis. Annyira várom. Végre. Megmondja majd az orvos, mit csináljak. Mi vár rám mostanában és a hosszabb jövőt illetően. Nem saját kútfőből kell gondolkodnom, terveznem, elemeznem, mozdulatokat kísérleteznem, feleslegesen fájdalmat tűrnöm, tüneteket figyelgetnem. Nem, végre, majd valaki más segít benne. Nem megoldja helyettem, hisz arra nem képes más. De irányt mutat, segít, finomhangol, megnyugtat és fegyelmez, ha kell.

S míg ez néhány másodperc alatt pörgött át, ráeszméltem valamire:

Nekem szinte soha senki nem mondta meg jól, mit csináljak. Csak leb@sztak.

Ha rosszul csináltam valamit, elrontottam, lemaradtam, hangos voltam, kérdeztem, rossz helyen voltam. Éppen hogy bocsánatot nem kellett kérnem azért, hogy élek.

Elvártak tőlem olyanokat, amikben nem segítettek, hogy megértsem, gyakoroljam, megtanuljam.

Persze voltak olyanok, akik olykor kiadták az ukászt. Néhány tanár, vagy hajdani főnök, esetleg önjelölt kisokos munkatárs. Nekik meg szót hosszútávon nem fogadtam, mert éreztem, hogy még saját magamtól is jobban tudom, mi a helyes, a hasznos, a hatékony, mint ők. Tudok én tisztelni, de nem tettek nélkül.

Emlékszem, hogy a menhelyen vezetőként is ez volt az egyik legnagyobb bentragadt félelmem, a legnagyobb nyomás rajtam: annyi mindent kellett csinálni, de olyan kevés támpontot kaptam hozzá sokáig. Aztán idővel egyrészt megtanultam segítséget kérni, figyeltem azokat, akik ott jártak, ahová én eljutni akartam, és egyszer csak maguktól jöttek a segítők, tanácsadók is.

És noha #hegyilányként szinte sosem beszélek róla, valójában az a 10 év, amit a menhelyen töltöttem, mentette meg szerintem az életemet, legalábbis mentálisan. S azáltal lettem azzá, aki most vagyok. Mert ott tanultam meg azt, hogy irányítani nem rossz dolog, de rengeteg alapozás szükséges hozzá. Ami nekem a kutyák, a vezetőség, az ottani lét, nektek talán egy kapcsolat, egy másik munkahely, vagy egy távoli utazás volt. Esetleg még vár rátok az a világotokat, személyiségeteket átformáló esemény, tapasztalás, emlék, ami nekem néhány bekezdésben, de ez volt:

Emlékszem Attilára, aki még nálam is elkötelezettebb, munkamániásabb és lelkiismeretesebb volt. Mikor én nem, akkor ő, és fordítva működött a dolog. Ha egyet nem is értettünk mindenben, de úgy jöttem el onnan, hogy amíg ő él, addig nem kell, hogy vesszen minden.

Sosem felejtem el Erika, az én világom legjobbik könyvelőjét, mekkora támaszt jelentett. Akkor is, mikor néhány ezer forinttal bravúroztunk, s akkor is, mikor milliók fölött még nagyobb felelősséggel rendelkeztünk, egy nagyobb jóért közösen. Bíztatott, támogatott, pedig bőven lánya lehettem volna, és még csak fizetést sem kapott érte.

Emlékszem a hivatalnokokra a munkaügyiben, akik akkor is kedvesen, segítőkészen álltak hozzám, mikor a pályázatokhoz, alkalmazottakhoz még fogalmam sem volt, vagy mikor hibákat vétettem, mert nem értettem a rendszert. Emlékszem a két férfi ellenőrre, akik a gyerekszobámban ücsörögve jegyzőkönyvet írtak, mert elmaradtak bizonyos papírmunkák. Amikről nagyjából azt sem tudtam, hogy szükségesek. De megértették, hogy alig 2-3 emberre jutott 150 kutya, és munka mellett örültünk, hogy életben tartjuk őket. Csak pótlást kértek, nem büntettek, mert tudták, milyen az állatvédelem, s ők így segítettek. És ott voltak a hatósági állatorvosaink, akik szerintem bőven munkakörükön kívül segítettek nekünk, és olyan bizalom alakult ki velünk szemben, amit mindenkinek kívánnék, aki tesz is érte úgy, mint mi.

Emlékszem a Noé-ra, akik felkaroltak minket, mikor majdnem a szikla szélére kerültünk, valamikor az elején. Jöttek, segítettek, s vezényeltek. Emlékszem Kinga elismerő szavaira, mikor először nálunk jártak, és több száz kutyát chipeltek, oltottak be a dokinkkal nekünk, hogy ritkán lát ilyen rendezett, szervezett, lelkiismeretes csapatot és munkafolyamatot, mint a miénk, még a sok éve működő helyeken se. A szarszagban, ugatásban hallottam, de szerintem sosem felejtem el. Borzalmasan büszke voltam magamra, hiszen alig múltam húszéves, és rengeteg munkám volt benne, hogy ilyen legyen.

Emlékszem, mikor Ildi a Kóborkától felhívott, az első megkapott 1% után, hogy hogy csináltuk, hogy 3 milliót kaptunk? Hiszen ők tíz éve vannak jelen, és még a töredéke sem lett meg. S végül én adtam tanácsot tojáshéjjal a fenekemen a tapasztalt, vén rókának marketing ügyekben. Emlékszem erre is, hogy micsoda elismerés volt ez akkoriban, kezdőként, nekem legalábbis.

Emlékszem, mikor a semmiből jött a füles: németek jönnek az országba, és partnert keresnek támogatásra. Ha van, aki körbe vezeti őket, és németül beszél velük, még talán mi is becsúszhatunk, mint utolsó állomás.. Hátha.. Egy éjszaka alatt átnéztem a szavakat, amik szóba kerülhetnek. Hiszen tanultam én németül, de a főiskola régen volt, meg hát beszélni még vele életemben nem kellett. De erre az esélyre vártunk akkor már évek óta, nem mondhatok nemet rá azért, mert be vagyok tojva. S jött Larissa és Michaela, és noha néha kézzel-lábbal magyaráztunk, de végül mégiscsak körbe értünk. S amit szóban nem értettünk meg, azt a szívünk kipótolta: minket választottak. Pedig volt másik, sok, aki szóba jöhetett volna, de mi annyira rászorultunk, annyira vidékiek voltunk, s annyira láttak bennünk valamit, hogy végül mégiscsak nyertünk. És emlékszem, hogy onnantól kezdve noha ezerszer több lett a munka, a felelősség, de mekkora nyugalmat is adtak: lett egy erős támaszunk, és gyakorlatilag megmentettek minket. Az ő bizalmuk felénk aranyat ért.

És emlékszem a kutyákra, akik haraptak, a halál szélén voltak, vagy csak extrán problémások voltak. S végül gyakran a nyakamat is nyújtani mertem nekik, egészségesek lettek a kukacok hemzsegése után, vagy összekalapoztam a drága kezelések árát, hogy esélyt kaphassanak ezáltal. S hányan voltak olyan nagylelkű emberek, akik ehhez kisebb vagy nagyobb mértékben hozzájárultak.

Voltak kudarcok is, vagy kijavíthatatlan hibák, amiket én magam követtem el. Mert saját magam kevés voltam hozzá, vagy feledékeny, esetleg tapasztalatok hiányában többre képes nem is lehettem. Nagyon nagy volt a nyomás, emlékszem. És a mostani életem legnagyobb ajándéka, hogy ezt letehettem. S nem véletlen, hogy ódzkodok a felelősség bármilyen formájától, legyen az munkahely vagy kapcsolat egy férfivel.

Mert még kell regenerálódni. Az akkori identitásomat újjáépíteni. Új tapasztalatokat, vágyakat, motivációkat találni, szerezni és kitűzni. S megtanulni-feleleveníteni újra azt, amit akkor néha ösztönből, tehetségből vagy kitartó, kemény munkával és szorgalommal sikerült.  

Nagyon sokáig zártam le a menhelyes múltam, ezáltal az akkori énem.

Mert újat akartam, mert elfáradtam akkor abban. De rájöttem, hogy az akkori tapasztalatok, erények, tanulságok elválaszthatatlanok lettek tőlem. Miért titkolom, hogy vezető lettem huszonévesen? Hogy több száz emberrel tartottam kapcsolatot, hogy minden helyzetet megoldhassak, hogy lehetőséget teremtsek valami jobbra? Hogy azért szignózok most a gyárban, annyi mindent kellett nekem aláírni, hogy kénytelen voltam rövidíteni? Most lehet, hogy a szalag mellett állok, mint egy darab a sokban, de voltak alkalmazottak, akikért én feleltem, s én osztottam ki a bérüket? Hogy úgy bántam a forintokkal, mikor alig volt belőle, mint egy varázsló, de mikor milliókhoz jutottunk hozzá, akkor is, mint egy feddhetetlen manó a Gringottsból? Hogy ha valamire szükségünk lett, addig mentem, míg meg nem lett? Hogy milyen nehéz volt felvállalni azt, ha valakit nem tartottam alkalmasnak kutyára, s nemet mondtam neki, még akkor is, ha nagykutya volt a politikában, városi létben? Hogy még a Polgármester urat is kellemetlen helyzetbe hoztam nyilvánosan, ha minden eszközöm elfogyott, hogy időpontot kapjak? S érdekes módon, mikor bekapcsolt az erős énem, már csörgött is a telefon, hogy minél előbb mehetek?

Azt hiszem, könyvet írhatnék azokról az évekről, csak a saját megélésem oldaláról. Hogy miért kellett nekem az a sok jó és rossz, amit adott. S hogy miért kellett szakember ahhoz, hogy végül ki tudjak lépni abból a mókuskerékből. Nekem nem bántalmazó kapcsolat jutott huszonéves korom végére, hanem egy hivatás, melyben nem ismertem határt.

Talán még mindig kell sok idő, hogy újra tudjak olyan egyensúlyt találni, mint akkor, fénykoromban. Mert végül nem sikerült azt megtartani. Beborultam. Gyenge voltam, vagy túl erős? Talán egyszerre a kettő.

Most nagyjából ott tartok mentalitásban az életemben, mint akkor. Igaz, pár száz kilométerre és egy egészen más közegben, de érzem a párhuzamot, egyre gyakrabban.

Elég jó leszek-e abban, amit elterveztem? Mit kezdjek azokkal az érzésekkel, amik azt diktálják, kevés vagyok, vagy lusta, szétszórt, túl nagy a pofád, nem értenek meg, mi értelme, szélmalomharc, nem a te dolgod, majd megoldja más. Miközben valami belül mélyen azt súgja: muszáj, kell, még többet, abba ne hagyd! Menjek a biztosra, a stabilra, vagy kockáztassak? Oké, egész jól megy ez meg az, de azért ne gondolj magadról túl nagyot. Látod, hogy mások, a nagyobbak, tapasztaltabbak, régóta a pályán lévők mennyivel előrébb járnak? Utolérni nem tudod őket. Te mindig egyszerű vidéki leszel, kevesebb tehetséggel, erőforrással, lehetőséggel. Nem lesz annyi olvasód, vásárlód, mi van, ha az egészséged is gátol majd, akár nemsokára?

Néha jó lenne, ha megmondanák nekem, mit csináljak. Mert olyan nehéz választani, elköteleződni, hinni, bizakodni. Pláne, ha nincs az Alapítvány, vagy egy másik nagyobb jó, amiért feláldozhatom magamat.

Mert hozzászoktam, hogy nem mondják meg, hogy hogyan, csak csináljam, mert van egy cél. Valaki vagy valami más, ami fontosabb, mint én.  

S most, hogy annak az életnek a küszöbét már átléptem, amire vágytam, néha tanácstalan leszek kis időre. Merre tovább? Mi legyen? Én? Értem? Csak nekem? Megtehetem? Megérdemlem? Én is számítok?

S mikor megteszem, hiszem, csinálom, jönnek olykor a leb@szások: Nem szabad! Mit képzelsz!? Ki vagy te, hogy azt hiszed, neked lehet? Unalmas vagy, és az utamban állsz! Ne kérdezz, ne beszélj, ne gondolkodj, ne posztolj!

Néha egy pillanatra megállok és elbizonytalanodom. Hát újra ott tartok, ahol tizenévvel ezelőtt? De ha át is fut a gondolat, mint egy régi árny, annyit jelent csupán. Mert aztán eszembe jut a sok erény, siker, megmérettetés, ami már bennem van, s elvenni senki nem tudja. Nem baj, ha nem hiszik el. Hiszen olykor én magam is kételkedem.  

És nem tudom, hogy valaha képes leszek-e magamért annyit tenni, mint hajdanán az Alapítványért.. Hogy elhiszem-e majd oly sziklaszilárdan, hogy megérdemlem én is, akár a törött lábú vizsla, akiért a világgal is megharcoltam, hogy jobbra forduljon a sorsa.

Még csökkentett üzemmódban vagyok, érzem, pedig ez sem kevés, tudom.

De miközben sétálva hazafelé tartottam, végig a kontrollt a lábfejemen tartva, noha elfáradtam benne, de sikerült. Addig egy kicsit egyenesebb lett. Talán ha minden nap megteszem ezt a kört, ugyanennyi figyelemmel, ha tornáztatom magam, talán mindegy is, mit mond az orvos, aki meggyógyítani teljesen úgysem tud. Mert olyan szép az élet, még a megmérettetés közben is. Hisz itt van velem a három menhelyről megmaradt élő emlékem, és a kis birtokom, amin minden nap egy kicsit előre haladok. S a gondolataim, amik kiapadhatatlanok, leírva és megosztva egyesek számára valami jót, hasznosat okoznak.

És igen, vannak, akik még nem hiszik el, hogy amit teszek, most is, azt egy bennem élő nagyobb jóért teszem. Mert magamat elfogadva, értékesnek tartva, és felvállalva bizonyíthatom azoknak, akik nálam is jobban kételkednek magukban: lehetséges.

És bizton állíthatom, a legkeményebb kutyák, leggyomorforgatóbb bűzök, a legnehezebben megtanulható szabályok, tizenórás munkanapok is eltörpülnek ehhez.

Magadat előtérbe tenni, irányítani, megfejteni, szeretni, elfogadni és csak az életért magáért lenni..

Nekem piszkosul nehéz tud lenni. De tanulok, kérdezek, figyelek, és egyre többször kérek segítséget, és olykor már kapcsolatot építek, hogy legyen hova nyúlni, ha kell..

És ha egyszer már lettem vezető, miért ne maradhatnék meg ebben? Majd én megmondom, mit csináljak. Hisz egész jól megy ez nekem. Ha körbenézek az új életemben, már most sok mindenért hálás és elégedett lehetek. Miért ne lehetne gratulálni saját magunknak?

Tökéletes nem baj, ha nem lesz. Neked való legyen. Csak koncentrálj. Lépj. Még egyet. Nem baj, ha fáj. Erősödik. El fog múlni. Emlékszel a múltkorira? Na ügye? Ez az! De ügyes vagy!  Így kell ezt csinálni.