Mint ismét felmerülő kérdés, hogy miért nem párkapcsolatra gyúrok inkább önkifejezés helyett, gondoltam adok rá egy töredék választ nektek. Végülis, amennyire jogos, annyira nincs is hozzá közötök. Aki eddig nem értette, lehet ugyanúgy nem is fogja, aki meg eddig is átlátta, neki nem hiszem, hogy újat rejtenek majd e sorok. De rajtam ne múljon.. Meg hát, ma még úgysem öntöttem semmit a nyakatokba. Épp itt az ideje. Készüljetek, kifejtem. 

Állandó jegyzetekkel magam körül létezem, és lubickolok.

Tudom, hogy semmi extra, nem tökéletes, olykor érthetetlen, egyeseknek bosszantó és pökhendi, másoknak életszagú és hiteles, kedves, vicces, bőgni való, vagy vágyakat korbácsoló. De engem feltölt és kiürít, mikor hogy tartja kedvem és mire van szükségem.

Reggel kivettem a nadrágom zsebéből az összefirkált jegyzeteket, amiket egy ideje gyűjtögetek. Jegyzet van mindenhol: telefonban, papírlapon, hangrögzítőben, messengeren, attól függően, mikor mit érek el leghamarabb.

Nem szoktam túl sok bejegyzést időzíteni, mert mindent most és akkor akarok általában, amikor és ahol vagyok. Tudom, hogy lehetne kiaknázni a követők idejét, elérését, hogy ne cunamit kapjanak vagy épp semmit se, és ne akkor posztoljak, mikor ők lehet hogy dolgoznak, nekem meg épp megszaladt a fejemben-kezemben valami.. De nem megy. Mert akkor aktuális, akkor valódi, akkor él és dobog, mikor megszületik. Mint a placenta. Míg össze van kötve a gyerekkel, addig lüktet, kitart. Így vagyok én is sok írással. Szinte mindet akkor posztolom és osztom meg, amikor teljesen kész vagyok. Vele, tőle, általa. És azt figyeltem meg, hogy annak is lesz nagyobb elérése, amiben tényleg ott találkozunk a két oldalon: a te ujjad már rákattinott, hogy elolvassa, az enyém pedig még épp ott villant, mikor jóváhagyta és posztolta.

Semmi extra, tudom. Csak egy fura, néha csinos-néha csúnya lány, egy zalai hegyen, korlátlan internettel és kiapadhatatlan önkifejezési vággyal. Tudom én, látom magam néha kívülről. Annál szórakoztatóbb, hogy már sokszor felemelkedve magamon, fokozom a hangulatot, nem csak a nagyérdeműt hergelve, hökkentve vagy meglepve, hanem saját személyemet is. Mivel lehet még fegyvernemet váltva váratlan fordulatot hozni ebbe a megtörtént, igaz történetbe, ami az én túkszaros életem végeredményben?

Bevételt már egy minimálisat generál, ami egyeseknek szentségtörés, ám nekem óriási büszkeség és visszajelzés.Nem, nem a nézettség és reklám által. Hanem Patreonon tagsági előfizetéssel, amiért konkért dolgokat kapnak cserébe. Amit egyszer úgy indítottam, hogy f@stam mint állat a kudarctól, de az enni nem kér megnyugtatással mégis belevágtam, mára kivált néhány nap melót a gyárban. Kicsi, de nekem mégis siker.. 

Sok órám megy el erre, ha nekiülök, és ha tiltanák, is tenném, nemhogy így. Semmi extra, tudom, de hálás vagyok azért, hogy van, amit szeretek, imádok és még nagyon rossz sem vagyok benne. Hegedülhetnék, évekig, nyekeregve, mást kínozva vele.. De ha én magam élvezném, abba kellene hagynom, csak azért, mert mindenki más felkötné magát..? Jó kérdés, hogy hol ér véget az eszement elvakultság és a kitartás megérdemelt jutalma.

Én egyelőre passzolom. Talán egyszer író leszek, talán megmaradok megmondó ember szintjén. De amíg van gondolatom, élményem, kiadni valóm, addig én biza lepötyögöm és a közösbe kiteszem.  

És nem hogy fogynának, de gyarapodnak a jegyzetek. S ezért nem félek, ha néha túl sokat írok, posztolok. Mert nem érzem, hogy elfogynék benne. Ha nektek túl sok, az a ti bajotok. Mégiscsak szerencsésebb helyzetben vagytok, mert legfeljebb tovább görgettek, elmentitek későbbre, ignoráltok, mint ha a szomszédban húznám a hegedű húrjait csontig hatoló rekedt hangot kiadva.

Pár hónapja egy nap alatt veszítettem el két dolgot.

Egy pasit, akit letiltottam, miután pár hét ismerkedés után feladtam a megértését, és többszöri kérésem ellenére is kreténül viselkedett. Igen, persze, én nyilván tökéletes voltam (nem, nem voltam az-az iróniát nem értőknek- a szerk.), de van az a szint, ahol ki lehet jelenteni, hogy a másik tényleg egy idióta. Ő volt az egyik aznap a hiányok listáján.

És a másik: egy fullosan teleírt nagy lap, amin vers sorok, gondolat részletek szerepeltek. Aznap munkában lopva jegyzeteltem, és elképesztő mód szárnyalt a kreativitásom. Érett a petém, ovuláltam, flörtöltem, jót aludtam, felpörgetett kávé vagy cukor? Nem emlékszem. De tudom, hogy nagyon adta minden sora. És elhagytam azt a lapot. Valahol kiesett a zsebemből.

Álmatlanul forgolódtam, felriadtam olykor napok múlva is, és úton-útfélen azt néztem, meglátom-e valahol.. Sejtitek ügye, hogy melyiket? Igen. A jegyzetemet. Mert tényleg remekműveket rejtett (volna). De elhagytam, és nem sikerült felidézni belőle csak néhány alig valamit.

Azóta is fáj a hiánya.

A pasira néha gondolok, de csak mint elemző énemnek való különleges falatot.. Miért ilyen, olyan, mit gondol, mi a motiváció, szerinte ez így jó? És társai. Máskülönben helyére tettem, mint szükséges és hasznos tapasztalatot.

De a lapot nem pótolhattam. Csak megtanultam óvatosabban eljárni: mindent is leírok, mert tudom, hogy elfelejtem. Sokszor pillanatnyi kisülés következménye egy-két felröppenő gondolat, és ha nem ragadom meg, örökre elszáll. És a jegyzeteket is hímes tojásként kezelem.. Miután összegyűrve, a zsebemben gyűjtögetve helyére nem teszem őket persze.

Hogy aztán elővegyem, mikor épp olyan lesz az ihlet.

Na, többek között ezért nincs párkapcsolatom. Mert egy teleírt lapot jobban sajnálok, mint egy férfit. És ha választhatnék, hogy melyiket kapjam vissza, nem gondolkodnék túl sokat.

És persze, tudom, nem minden férfi egyforma. Tudom én. Blablabla. Csak nem abba teszek energiát, hogy ezt próbálgassam, hogy férjet vadásszak, hanem abba, hogy a céljaimat más területen kimaxoljam. Persze, néha közel engedek magamhoz olyat, aki kivételesen engem is érdekel, mert rájöttem: a női energia megélése ehhez nélkülözhetetlen erőforrás is egyben. Ez az én döntésem. Végeredményben te most is épp olvasol. Tehát ezért ne számon kérjél, hanem like formájában köszönd mondjuk meg. Mert ha most épp a csávómmal lennék, abban neked nem lenne semmi haszon, lévén nem az OF-ra posztolok, hanem blogolok. És lehet, ha találok majd ideálisat, akkor máshogy gondolom majd. De annyi szent, hogy agyalni ezen akkor sem fogok: írás vagy pasi nem lehet választás kérdése. Volt ám olyan, aki ferde szemmel nézett rám, mert a gép előtt pötyögtem, és nem hasznosabbat dolgoztam éppen. Le is maradtam a terveimmel nem keveset, míg vele voltam.  Max a sorrend lehet választás. Férfi vagy jegyzet? Vagy egyiken a másik esetelg..?. Mert néha azért nem csak pötyögésre van ihletem.

Mert még egy #hegyilány élete is összetettebb, mint azt hinnéd. Amellett, hogy faék egyszerű is vagyok, egyszermind. Ettől szép az élet.

Jegyzet vége. Megyek dolgomra. Olvassatok, reagáljatok, nevessetek, sírjatok, mérgeskedjetek, kreténkedjetek, kedveskedjetek, udvaroljatok, köpködjetek, bánja a f@szom. Én leírom, ti meg úgy dolgozzátok fel, ahogy akarjátok. Szevasztok :D