Írok a jóról.

Kértétek. Íme egy. Ami olyan kis semmiség volt, mégis egy apró nap fénypontja lett.

Ráadásul olyannal történt, akinek még a nevét sem tudom. Mégis rendszeresen játszottunk. Már tudtam a tánclépéseket. És egy idő után már vártam, a lehetőséget kutattam, hogy megtörténjen.

Először csak épp, hogy mintegy kötelesség, ami belé írva volt, megtette. A buszon történt, a hátsó sorok között. Előtte tán tucatszor lehettünk egy helyen, egy időben, mégis elmaradt a dolog. Mert ő hátul, én pedig elől voltam. Épp elég volt ez ahhoz, hogy meghiúsuljon az, ami később oly üde színfolt lett. Nekem legalábbis.

De megtörtént az első, mikor egy nap leghátulra keveredtem. Előreengedett. Én meglepődtem, de megköszöntem. Mert noha így illik, mégis oly ritka manapság. Pláne nem olyanoknál, akik jóval fiatalabbak, mint én.

Másnap újra hátra ültem. Lett volna elől is hely, de valahogy, valamiért úgy döntöttem. Nyomás hátra. S mikor a busz megállt, felnézve láttam a tekintetét, mely ezt üzente némán, érzelem nélkül: Menj. S én megköszöntem, már halványan mosolyogva, s indultam is.

S talán a harmadikon történt, hogy már célirányosan csakazértis hátra dűlöngéltem az induló buszon, s mögötte foglaltam helyet? Kíváncsian, ma is folytatja-e a táncot, vagy már megunta?

Talán ekkor volt az, hogy felnézve a megállást követően, már mosoly bújkált a tekintetében, az eddigi közönyös udvariasság helyett? S én már vigyorogva köszöntem meg?

Hányadikon történt, hogy ő is szabadon mosolygott, miközben tudtuk, elérkezett a leszállás pillanata? S a jól ismert forgatókönyv újfent a végére ért? Ő készülődött, én figyeltem, ő kivárt, én megvártam, hogy előre mutasson. Ő mosolygott, én vigyorogtam.

Nem találkoztunk minden nap, mert volt, hogy másik műszakban dolgoztunk. De ha összefutottunk bent, köszöntünk egymásnak. S ha együtt utaztunk, a leszállás pillanatai mindannyiszor így történtek.

S bevallom, szerettem ezt a táncot. Valahogy olyan ismerős, kedves, vidám pillanatok lettek. Semmi beleképzelt, nem szerelmes. Inkább olyan baráti, cinkos. Ő úgy viselkedett, akár egy úr. Én pedig, akár egy hölgy. Csak fél perc egy nap, mégis jól indult a műszak.

Fiatalabb volt nálam, jóval. Kis alternek tűnt, olyan csendes-magának való legénynek. Ő is szívott valami elektromost, de annyira mégsem sietett, hogy az udvariassági szabályokat felrúgja. Pedig a buszon leginkább ezt láthatta.

Hetek óta nem láttam. Talált másik, jobb munkát? Remélem.

És azt is, hogy van másik lány, asszony, nő, akit táncba hív ez az udvarias, ismeretlen legény.

Mert vannak még ilyenek. Akikkel igazán semmi dolgunk az életben, azon kívül, hogy okozzunk egymásnak néhány lopott, örömteli, vidám percet.

Így is lehet hölgyeim és uraim.

Egy kis semmiséget egy igazi Valamivé tenni.

Engedj előre hölgyet, ha teheted, kedves férfi olvasóm. S mosolyogj ezért cserébe, kedves leány. S mivel ártatlan ez, akár egy fénysugár, nemtől függetlenül is lehetsz kedves. Ki tudja, ki gondol rád emiatt mosolyogva?   

A kép forrása: Pixabay