Nekem kell a lélek

Kell az arc, a profil mögött, ki tartalmat készít.

Néha rákattintok azokra, akik valamely fantázia név mögött alkotnak: Kertet, gazdaságot, fotós oldalt, kézművességet. És keresem a Valakit ezek mögött. Ám, ha némi kutakodás után is csak tájképeket, állatokról, miegymásról készült fotókat lelek, elhagyom az oldalt. Mert szép a felszín.. Csak hiányzik a tükör. A szem. A lélek tükre.

Amin keresztül kapcsolódni lehetne. Szép a felszín, eredményes lehet a munka, teljesítmény, de nem érzek késztetést, hogy bármit is kezdjek vele. Kivel? Azt sem tudom. De nem is kutatom.

Épp emiatt az anonim profilokkal sem igen van kedvem mit kezdeni. Alig jut át valaki azon a határon, amit ellenük ástam. Hogy készült a kerítés? Jobban mondva a sánc, az árok?  Hát, önmagamból, mi másból? Mert miközben lebontottam magamat, a téglákat szerte szórtam azoknak, akik akartak belőle egy darabot. Adtam neki: Vihetitek. Építsétek be magatokba, ha gondoljátok. Vagy csak tegyétek el emléknek. Nem sajnáltam, még ha könnyeztem is bontás közben. És emiatt nem érem be kevesebbel. Válogatok? Nagyon az elvárások? Megteszem, ha tehetem, ha nem.

Mert én ilyenné váltam. A lehasítás után, amiben huszon évig éltem, megfordult a dolog: Nem titkoltam, nem rejtegettem nagyon semmit. Kérdés nélkül is meséltem. Legalábbis írásban. Szóban nagyon megválogatom, kivel ülök le, és engedem be. Nem csak a házamba, hanem a lelkembe is. De az írás más. Akkor mintha nem csak én lennék. És úgy annyival könnyebb, jobb, és egyértelműbb. És egy szavát sem bánom egy mondatnak sem, mely könnyebbülést hozott, miközben írtam. Nekem ez így jó.

Kiszolgáltatom magam, védtelen lehetek, mi van, ha kihasználnak, visszaélnek vele. Írja némelyik ember.

Én nem gondolom ezt. Számomra ugyanis egyértelmű: Az erő attól még bennem van, hogy kitárom a kapukat. Nem félek mástól, mert bízom magamban. Minden, amit adok, önként van. Nem adok lehetőséget rabolni, fosztogatni, de ha szükségét érzem, kínálom ugyanazt.

Voltam együtt férfiakkal, akiknek remek volt a teste, a felépített álarca: okos, vicces, módos. De a legnagyobb kincset nem leltem: A lelkéhez közel nem engedett. Mert nem tartotta fontosnak, hogy felszínre hozza. Ő maga sem ismerte igazán, nekem így hogy adhatta volna?

Én pedig már nem vagyok az a fajta amazon, aki harcol ezért. Régen akartam. Megjavítani, felszínre hozni, meggyógyítani. Az ő érdekében, és a közös cél reményében. De rájöttem: Majd lesz, ha tesz érte. Csak abban tartok még erőt, tüzet, hogy a támadástól védjem magam. De harcolni olyanért, amit önként nem adnak- nem fogok.

Nekem fontos a lélek a test mögött. Ám a test a lélek kivetülése is, egy bizonyos fokon.

Nem tartom magam felszínesnek, ha azt is nézem, mi a burok.

Mert abban hiszek, hogy a test és lélek együtt mozog. Ha valamelyik elpuhult, tunya, sérült, üres, hámlik, mérgező vagy rideg, akkor annak oka van. De megoldása is akad, ha az ember utána megy.

S elnézem néha magamat. A testemet, lelkemet, szemeimet, és akár a Zug oldalát, virtuálisan.

Látom a gyenge, a sántaságot, a hibákat, elütéseket, ahogy a csillogó, ragyogó, dús és sziporkázó részleteket is. Nem tökéletes, messze nem. De látni, hogy él, létezik és áramlik.

Ha nem vállaltam volna az arcomat, a véleményemet, a nézőpontomat, a testemet, a terveimet, a múltamat az elején, talán máshol tartanék. Előrrébb, vagy hátrébb? Van egy sejtésem.

Még ha akkor nem lenne mit szidni: a piros-nagy orromat, a kócos hajamat, a lapos mellkasomat, a szó újításaimat, a megosztó látásmódomat, a karakánságomat, a nagy pofámat. Volt feladat vele, hogy megszokjam. Ahogy feladatot jelentett ez nektek is.

Én is dogmatikus voltam, mikor kezdtem. Nagyon is. Mi az, hogy lehet átmenet? Is-is? Se-se? Micsoda? Hogy képzeled? Nem értem, nem fogom fel, akkor nem is létezhet!

Aztán ahogy elfogadtam magamat, hogy lehetek néha ilyen, máskor amolyan, és ezzel az égvilágon semmi baj nincs, úgy kezdtetek hozzám állni ti is lazábban, megértőbben.

Nem egyszerű a lelkedet megnyitni, és felvállalni: Ez vagy te. Mindennel együtt. A jóval és a szerinted vagy mások szerint rosszal. De szerintem csak így lehet. Enélkül unalmas, száraz, érzéketlen és sablonos az ember.

Lélek nélkül pedig alig van valami. Lehet úgy létezni, alkotni, valameddig eljutni. De meg fogsz állni egy határnál, és stagnálásra leszel kárhoztatva, vagy ugyanazokat a köröket futod, újra és újra. Mert minél többen jövünk rá a lélek hatalmára, vágyottságára, úgy mondja majd egy idő után más is:

Nem elég. Nem elég nekem a látszat, a külső, az álarc.

Látni akarom, ki vagy. Több kell. Még akkor is, ha csak rövid menetre szerződünk.

Akár tartalomkészítő, akár szolgáltató, akár randipartner vagy. Nekem legalábbis.

És igen, tudom, hogy nem alap ez. Most még nem. Mert addig rögös az út, szerezni kell hozzá kalapácsot, vésőt, taligát. Egyszer könyvet kell olvasni, máskor segítővel beszélni, harmadjára helyzetbe kerülni és gyakorolni. És pofára esni.

Néha rombolni, máskor építeni kell.

Már, ha úgy érzed, szükséged lenne rá. Mert hallottad már azt: Nem érezlek, nem látlak. Olyan távoli vagy. Unalmas, semmilyen, érdektelen, céltalan a dolog. Vagy csak elszivárognak a környékedről az emberek.

Hát, a Zugon úgy alakult, hogy folyton építkezés zajlik. Buldózerrel, légkalapáccsal, néha pedig fogpiszkálóval szépítgetem az életemet. Más részeken meg olyan kupleráj van, mintha egy legutolsó melós banda rombolt volna.

Én így szeretem. De szerintem ti is.

És igazán hálás vagyok, hogy egyre többen jelzitek: Adott nektek valamit egy-egy írásom.

Mondjuk, van, akinek egy büdös nagy pofont, de részletkérdés. Minek szaladt fejjel a falnak.

Majd csak megtanulja ő is, hogy a #hegyilány nem elszalad, hanem visszaadja.

És erre buzdítok mindenki mást is: Mutasd magad, és vállald fel azt, aki te vagy. Akkor is, ha lesz, aki bäsztat majd. Lesznek olyanok is, akik tapsolnak.