Kívülről látom olykor magam

Apacsomat simogattam. Eszembe jutott közös életünk néhány mozzanata. A majd 12 év alatt bőven gyűjtöttünk emlékeket, jókat és rosszakat.

Például mikor sétáltunk haza. Egyik kezemmel a biciklit tartottam, szatyrostul, másikkal őt próbáltam tartani, de nagyon nehezen ment. Éjjel volt, a Puskáson jártunk csupán még. Mintha szemlélőként látnám, ahogy haladunk. Egy elszánt dühös lány, meg az őt rángató, többi kutyára ugató nagy barna medvéje. Előtte zavart haza. Blöffölni próbált, fenyegetett, manipulálni, betörni akart. Nem hitte, hogy ez lesz. Hogy inkább nekiindulok, így, minthogy meghunyászkodva ottmaradjak. Vele. Hogy két rossz közül ő a nagyobbik. S merek dönteni, és nekiindulni. Nem emlékszem, hogy sírtam-e, csak arra, hogy dühös voltam. Mert felismertem, hogy eddig is ezt csinálta, hogy a felszín alatt manipulált. S én, ha szenvedve, ellent is mondva, de mégis hagytam, s ha nem is türelmesen, de vártam.. Talán, talán majd abbamarad, ha.. Ám, akkor ott, inkább beleálltam, s nem csakazértis, hogy nekem legyen igazam, indultam végül el. Nem, nem emiatt. Nem blöfföltem, nem taktikáztam. Döntöttem. Nem adom az önbecsülésem.

Erről eszembe jutott még egy eset. Mikor kalitkába zártak, s otthagytak a fenevadaknak. Akik saját terepükön lehet kedves növényevők, de az ismerős-régi terepen, ahova új nőstény érkezett, ragadozók lettek. Emlékszem, mindenki engem nézett hisztis jószágnak, aki viselkedni nem akar. Nem tűri némán, hogy átharapják a nyakát, kibelezzék az ünnepi, megterített asztalnál. Most is látom a jelenetet. Megint kívülről csupán. Ahogy kirántom a kezemet a kezéből, ahogy csitítani, az asztalnál marasztalni, vagy inkább fogvatartani akar. Ott, a körben, ahol nekem ugrottak, csak azért, mert ki mertem mondani azt: Orvul tőrbe csaltatok, rám kényszerítettetek valamit, amit én nem akartam. Menekülő utat nem hagytatok, pedig tudtátok, hogy nem akarom. Ellent mondtam alfahímnek, alfanősténynek, s annak is, aki utódjukként ebbe belerángatott. Az időzítéssel hibáztam. Nem akkor, hanem jóval hamarabb kellett volna megtennem. S tudtam, éreztem, ebben a vérvonalban nekem, rabolt nőstényként nincs helyem. Ha nem is akkor, de emiatt is hagytam végül el. Mert nem adom a szabadságom, ha láncok várnának rám ott, ahol békét és biztonságot reméltem.

Van néhány hasonló, kisebb-nagyobb jelenet még a fejemben, amit utólag külső megfigyelőként pörgethetek újra le. Ahol olyat tettem, amit az illem, a szokás, a családhoz-párhoz való kényszeres ragaszkodás, a mi lesz majd, ha?, mit szólnak majd, ha? társadalmi villanypásztorok kemény szikrával büntetnek meg.

Emlékszem, ezek ott, az akkori jelenben milyen elképesztő mélységű fájdalmat, kétséget, lelkiismeretfurdalást okoztak. Van jogom megtenni? Magamért kiállni? Akkor is, ha ez a másiknak nem tetszik, mert sérti az ő akaratát, önös vágyát, ha az egója sérülhet benne? Ha nekem ebből hátrányom keletkezik, az esetleges (ál)biztonságom összetörik, és mindent elölről kell kezdeni? Mi van, ha hibázok, később megbánom, visszacsinálni nem tudom? Megtehetem? Kockáztatok, vagy épp így megyek a biztonságos felé?

Szerintem azért látom magam ezekben kívülről, mert akkor még nem hittem ebben igazán. Nem tudtam, hanem éreztem, hogy így kell cselekednem. Az a mai napig nem kétséges számomra, hogy ezeknek a jeleneteknek le kellett zajlania, talán pontosan így. Asszertívebbnek kellett volna nekem is lenni? Mi a sz@rért? Kivel? Aki ellenem karddal jön, én miért várnám védtelenül, kitárt karokkal, még szabaddá is téve a mellkasomban épp hevesen dobogó szívemet? Én nem hiszek ebben.

Abban viszont igen, hogy ezek a jelenetek segítettek hozzá, hogy egyre kevesebb ilyen legyen. Mikor kard, ki kard kellett küzdeni, túlerővel szemben, kétségek között gyötrődve, hogy szabad-e magam megvédeni, és nem harc nélkül a földre omolni.

Mert felmértem, hogy az addig vezető úton, mit kellett volna NEKEM máshogy tennem. Mert addig rengeteget hibáztam. Te jó ég, mennyit! S nem, nem azzal, hogy agresszor lettem volna. Nem. Magammal voltam csupán az, szerintem legalábbis. Hányszor haragudtam magamra, hányszor köpködtem arra a gyenge lányra, aki nem mert felszólalni, mikor kellett volna. Másnak akartam megfelelni, hamarabb dőlve saját kardomba, minthogy a másikat csak egy kicsit megkocogtattam volna: pardon? Hibáztam. Azzal, hogy elnyomhatóvá váltam. Hogy nem álltam ki magamért a pici jelenetekben. Hogy kimagyaráztam a másik szavait, viselkedését. Kétség kívül van, amit félre is értettem, a saját, hozott csomagommal dolgozva nem értettem meg. Túl keveset kérdeztem, hogy megértsem a másikat. Konfliktust kerültem. Aztán mikor végül addig gyűrűzött a dolog, hogy tetőpontjára érjen: ha vér árán is, de nyertem. Csatát csupán, nem háborút. Rájöttem, hogy magammal szemben még mindig, ha nem is napi szinten, de harcokat élek meg. Van, hogy vannak többen is ellenem, akik nem értenek, máshogy vélekednek, mert nekik más a múltjuk, a megélésük, a saját kis harcterük. Más fegyverekkel, de ők is épp küzdenek. Néha lehet ellenem, máskor talán mellettem, esetenként hátunkat egymásnak vetve.

Az élet szép. Csak qrva nehéz. Kész csatatér. De régen is a pipacsok között folyt a vér.

Néha győztes csaták után azt gondoltam naivan: na, na most jön az örök béke időszaka. De mostanra rá kellett jönnöm, hogy amíg élek, létezem, ez legfeljebb időszakos lehet. És aztán jön a következő megmérettetés. Ellenvélemény. Nekem ez lenne a jó, neked az. S nem mindig lehet megosztozni a területeken.

S nem kell itt nagy világháborúra készülni. Ugyan. Mindannyiunknak tele az élete napi csatákkal. A főnökkel, a házastárssal, az anyánkkal, az anyósunkkal, a gyerekünkkel, a szolgáltatóval, aki átb@szni akar, a megint az legyen, amit te akarsz?-al, és véget nem érő, egyedi vagy tömegdolgokkal. Van, amiben osztozni tudunk mással, van, amit úgy érzünk, csak a mi szívünket ostromolja egyedül széles e világon.

Már tudom, hogy ezektől sose szabadulhatok. Igen, tudom, naiv voltam, hogy egyáltalán ezt gondoltam. Hiába jössz egy hegyre, nem sikerül kihúzni magad a csatákból, ha közben nem vagy hajlandó apáca-remete lány életet élni. Kib@szott nagy szívás. Pláne, ha egyszerre több oldalról érkeznek a nyilak: egyik a portyázóktól, más a dinasztián belülről, az ismeretlen ismerősök köpönyegéből, ámortól, vagy akár az időjárástól.

Nyilak mindig jönni fognak. Kiélezett harcokhoz is rendszeresen eljuthatsz. Néha elbukod, máskor megnyered ezeket.

De egy biztos. Azon leszek, hogy ami rajtam múlik, megtegyem. Erősítsek, edzek, gyakoroljak, stratégiákat olvassak és tanuljak, és csak olyan csatákat vívjak, amik rajtam kívülálló okokból elkerülhetetlenek. Már persze, ha amúgy nem élvezem azokat.

Mert azon jelenetek, ahol belülről látom magam, pancserként, elnyomottként, némaként, gyengeként, nincsenek ínyemre, és a tudatomat belülről bombázza le. Ellenben, ahol kívülről látom magam, harcolva, hangosan, felcsattanva, még ha teátrális is a jelenet, inkább kedvemre és hasznomra való.

S talán azért látni messzebbről olyankor a jelenetet, mert lényem egy része elégedetten figyelhet: Hátra léphet, elengedheti a kezemet. Akkor, ott úgy cselekedtem, ahogy ildomos volt. Az aznapi gyakorlatot megcsináltam.

És a kudarcok, elszúrt mondatok, kihagyott helyzetek, ki nem mondott ellenvélemények épp arra valók, hogy újragondolva, legközelebb már egy stratgiát kovácsolva beépüljenek a harcmodorba.

Legyen az:

• a pincérnek: Ne haragudjon, de nem ezt kértem,
• a páromnak: Nekem ehhez most nincs kedvem és nem teszem meg a kedvedért sem,
• anyósnak: Ne haragudjon Mama, de nem kérdeztem a véleményét az ügyben
• a főnöknek: Ne haragudj, de nem tartozik a munkakörömbe, és a munkaidő is lejárt már pár órája
• muntatársnak: Nincs kapacitásom más feladatára, mert a sajátomra kell a figyelmemet fordítanom
• bántó viccet elsütőnek: Figyelj, ez most rosszul esett, nekem itt a határ. Megtennéd, hogy legközelebb ezt inkább kerülöd velem szemben?
• s a sort még estig lehetne folytatni.

Gondolj vissza, neked hány olyan volt az elmúlt pár napban, amiben belülről látod magad, mint elnyomott személy? Ugye, milyen rossz érzés? Összeszorult a gyomrod? Haragszol is a másikra, igaz, hogy ezt tette veled? Vagy magadra fújtatsz, hogy hagytad..? Megértelek. De mit tervezel, mihez kezdesz majd legközelebb, hogy ne ugyanígy legyen? Semmit, mert a világ ilyen? El kell fogadni? Hagyod magad, hamarabb szabadulsz?

És most gondolj, keress az emlékeid között legalább egy olyat, ahol felvetted a kardot! Ahol legalább megpróbáltad. Volt egy pici győzelem esetleg? Ami másnak semmiség, de neked mégis trófeát jelentett? Mondd: Melyiknél érzed magad jobban? Ha ciki is volt, ha tudod, hogy másnak nem tetszett, susmorgott mögötted.. De azért a harcos volt az, nem? Mi lenne, ha ebből lenne több? Esetleg úgy élnél, sakkoznál, hogy harc nélkül is győzelemre juss?

Ezek csak kérdések. A válaszokat te tudod.

De én ezért szeretek elemezni, gondolkodni, újra élni jeleneteket. Mert tanulni akarok belőle. Lehet, hogy többször ostromolnak ugyanazzal a fegyverrel, más és más indítékkal. Néha harcot, néha élvezetet akarnak, néha ártatlanok, néha vadak. Nincs két egyforma jelenet, ugyanazon a helyszínen se. Hozzáteszem, én magam sem vagyok ugyanolyan nap végén, mint reggel. Annyira szívás. Annyira nagyszerű.

De látni akarom magam kívülről. Minél gyakrabban. Mint valami mesélő. Aki regéli a megnyert csatáim, meghökkentő tetteim, sziporkázó szavaim. Akár egy bárd a lovagokét.

Na de majd legközelebb.. Majd akkor kicsit máshogy teszem. S jobb lesz. Mert van, hogy csak métereket haladunk előre, hiába vetünk be mindent, amit tudunk. Néha elég csak egy picike. Hiszen már az is több, mint a semmi, vagy a hátraarccal való futás.

Írta Dia, a #hegyilány, várva a következő csatát.