Avagy lehet, hogy nem haszontalan, csak nincs még helye

Tegnap megint pakolásztam, rendezgettem a portát. Majd lesz előtte-utána képsorozat, mert hát megfogadtam, hogy a háttérben lévő, esetleges negatív dolgokat is prezentálni fogom. Hogy a valós, hiteles kép így kerek egésszé önazonos módon szerepeljen nektek is.

Merthogy vannak kupis, még nem odaért, nem rendbe tett részek, amik ugyan bökik a szemem, de hát mindig van valami valós vagy vélt fontosabb. Ha zavar is, nem mindig van alkalmam, erőm, akaratom megerőszakolni magam, hogy megoldjam, s megyek tovább mást csinálni.

Ma pedig, mikor a fűrészport használtam épp fel, rájöttem, hogy a zsák, amiben ez volt, néhány hete már a placc egy részén kiszakadva várta, hogy ő is sorra kerüljön. Hogy kelljen, hogy elfogyjon az előtte lévő, hogy a terület többi részét elrendezve helyet találjak neki is. Beépítésre, felhasználásra váró eszközök, alapanyagok állnak sorban hol takarosan, hol szanaszét heverve. Attól függ, mekkorák, mennyire értékesek, mi a tervem velük. De míg céljukat, feladatukat el nem végzik, addig gyakran rendetlenséget okoznak, önhibájukon kívül is.

Merthogy nagyrészt nálam itt bukik meg a történet, s a rend: Nincs helye. Pedig néha akarom, szeretném, szükségem van rá. Tudom, hogy jó lesz valamire, vagy csak kidobni nem akarom, nem merem, nem tudom. Fejben pontosan tudom, mire akarom használni, vagy legalább sejtem. Vackokat nem szoktam hazahozni, mert felmérem, mikor, mire van valós igényem, szükségem.

De a helyem, lehetőségeim szűkösek, s mint ilyen, még azzal is nehezen tervezek, építek, rendezgetek, aminek amúgy örömét, hasznát meg sem kérdőjelezem.

Őszintén nyomasztana, ha közben előre, ha szépen lassan is, de nem haladnék. Ám, még ha külső szemmel nézve néha én magam is meglepődök, kétségeket érzek, keveslem, amit elértem.. Ha magamba nézek, és átgondolom, mit miért, mikor és hogyan értem el, végeredményben úgy érzem, elégedett lehetek. Nem fenomenális, nem kiemelkedő, de stabilan előre haladó, még ha olykor tyúklépésben is.

S mikor tegnap, ha nem is erőmet túlfeszítve, ám szilárd elhatározással, nem kevés fáradtsággal azért megint felszámoltam egy ilyen elhanyagolt sarkot.. Akkor azért elégedett voltam nap végére, még akkor is, ha másnak ez semmiség. Mert miközben ezzel foglalkoztam, napon voltam, s barnultam. Kiskutyám mellettem pihengetett, magába szívva a napsugarakat, friss levegőt, nyugalmat. Ásás, kapálás, rögök törése közben feszültek az izmaim, így még külön edzés sem kellett.

Szemem falta a felszabaduló, tisztuló területek látványát, s érdemnek könyvelte el ezt tudatom. S mikor nap végén, nem befejeztem, hanem abbahagytam csupán, már akkor is olyan képet adott, amire vágyva fogtam ennek is neki. Pedig még a kék hajnalkát, a színes virágokat, a tervezett függőket, mik oda kerülnek majd, csak fejben képzeltem el. De tudom, hogy alakul. A rend, amire vágyok, még ha a káosz közelebbi barátom, ismerősöm is a mindennapokban.

S a fűrészporos zsák, jó pár hét után fel lett számolva, s takarosan nagy edényekbe lett felszedve, s felhasználásáig így lesz tárolva. Hol itt, hol ott majd persze, mert, ahogy haladok, mozgok, úgy teszem félre azt, ami éppen útban van.

Néha már érzékelem, hogy nem csak tárgyi szinten kerülnek elém valamik vagy valakik. Érzem, sejtem, hogy lenne haszna, öröme, fontossága az életemben. De van, hogy haza se hozom őket, mert még nem tudom, pontosan hova és mikor is építhetném be. Néha talán zsebrevágom, s a portára hozom, hogy ha egy kis helyet találok neki, a polc tetején, feltegyem. Későbbi időkre még igencsak jó lesz valamire. Persze, ha leesik, elgurul, új gazdát talál, aki azonnal és szívesen beépíti magához, elfogadom. Mert hát nekem még annyi mindennel kell foglalkoznom, ki tudja, ő vajon mikorra kerülne sorra. Mikor lenne méltó helye. Ha rám bízza, talán jóval később, mint szeretné. Ám, ha az a valami nem csak tétlen, üres fadarab, vagy rideg csavar, talán a kezembe bújva hasznosságával és elhivatottságával is jelen lesz, mikor ténykedem, s építem az életem. Nem erőszakosan, nem kapkodva, követelőzve, de stabilan.

S talán, mint a telefonom, amit szórakozástól kezdve a legpiszkosabb munkámba is bevonok, átveszi a felszabadult, megüresedett, és megbecsült helyet. Talán egy nap rend lesz.

Addig is, én a káoszban is lubickolok. Hiszen egy zseni vagyok, aki átlát rajta. Megmondta a táblám, ami velem van már évek óta. KupisKáoszosKlaudia is lehetne a nevem.

Ám, van még jelző a tarsolyban, ami kompenzálja ezt. S talán ezért van az, hogy üres hely nem igen van idehaza. De nem is baj. A vannal azért még mindig jobb dolgozni, nem? J

Írta a #hegyilány, 2025 május derekán