Tegnap munka közben fel-felnézegettem, és figyelgettem körbe az embereken, nem elítélően, inkább kíváncsian. Leginkább a külső jegyeket. Elhízás, foghiány, öltözködés, frizura, miegymás. S azt figyeltem, kinek milyen a mozdulata, energetikája. Ki érzi jól magát, ki elégedett és mosolyog őszintén és kik azok, akik így vagy úgy, de rejtegetnek, kompenzálnak, félénkséget, kishitűséget közvetítenek, és arcvonásaik Csernus szavaival élve „búval b.szottak”, keserűek és irigyek. Szerintem persze, a saját nézőpontomból, aztán ki tudja, van-e abban bármilyen igazság, amikre végül jutottam.

Eközben az a kérdés fogalmazódott meg bennem: Őt ez nem zavarja? Teljesen letojja, lehasítja, elengedte? Vagy tesz ellene vajon, csak nem igazán hatékonyan? Vagy már ez is fejlődés neki, ahol most van, csak én nem láttam őt korábban, s így csak a jelen állapotát láthatom? És a potenciált, amit rejt, ha erőfeszítéseket tenne a fejlődés érdekében? Merthogy sokszor azt nézem az emberekben, akár a társkereső oldalon is (férfiként is regisztráltam, tehát nőket is volt szerencsém látni), hogy mennyivel szebb, csinosabb, összeszedettebb lehetne, ha kapcsolna: Nem azzal a szemöldöktetoválóval dolgoztatna rosszul, előnyösebb ruhákat hordana, a frizuráját nem a vajling alatt formálná meg, és olvasna néhány cikket, hallgatna célirányos podcasteket. De nyilván nekem nem dolgom okosabbnak lenni a másik életében, hisz van elég dolgom a sajátoméval.

Így hát, noha nézelődök, észreveszek, elmélkedem, senkihez nem mentem oda, és kezdtem el javasolni megoldásokat. Majd ő azt tudja. Legfeljebb, ha megkérdezne, válaszolnék, mint külső tükör, hisz a hátam közepén megtapadt kutyaszőrt én se látom. Bár, megtanultam azt is egyedül felvétel előtt átnézni. Probléma megoldva végülis.

Tehát. Tegnap is, a kintről a be felé fordultam, ahogy szoktam. Nézzünk csak magunkba! Annyira látom a többieken, mi a gond, és mi lenne a megoldása. Magamat illetően mi is a pálya?

-        Mi az, ami zavar most?

-        És mit teszek ellene?

Tettem fel a kérdéseket magamnak, miközben járt a kezem a munka fölött. S elkezdtem gondolkodni, számba venni a nem túl hosszú listát.

-        Időhiány

-        Kommentek adta esetleges feszültség

-        Testi tünetek

-        A jövőt illető bizonytalanságok

Nem sok tétel szerepel, merthogy az elég minimalistára visszavett életemben elég sok mindent úgy rendeztem, hogy minél kevesebb gond legyen. Ám, világéletemben megoldásfókuszú voltam, így, ha egy is van, akkor azt gondolom, azzal is törődni kell.

 Az első pont az, amivel jelenleg úgy veszem fel a fegyvert, hogy kimondom: Most ez van. Kicsit kevesebb alvás, több rohanás, és az időmenedzsment kényszerű alkalmazása szükséges. Szezon van, tehát nem csak a gyárba járok, hanem takarítani is, és közben a kert is vár itthon, a sebtiben a fagyasztóba dobott lecsónak, lekvárnak és miegymásnak valóval. Az írás utáni epekedő vágyamról, a patreonos elmaradásokról ne is beszéljünk.

És hát, várna még némely külső program is, amiről lemaradni nem akarok, de időt és leginkább ráhangolódást igényelne. Tehát az uborka szezon nálam nem tétlenséget jelent, hanem épp az asztalon sorakozó, fermentálni tervezett konkrét feladatot.

Az idő tehát még értékesebb lett, mint eddig. Többet nem kapok a szokásos 24 óránál egy nap, így azt kell beosztani, ami van. Nekem, a hangulatembernek, a figyelemzavaros mindent is egyszerre csinálónak. Több-kevesebb sikerrel, néha kapkodva, driftelve a hegyről munkába sietve, szendvicset eszegetve és kormányt fogva, kevesebb telefont nyomkodva és zenével a munkára hangolva alakul a rendszer. Ha tehát eltűnök, kevesebbet vagyok jelen, az ezért is van. Majd lesz máshogy. De panaszkodás helyett úgy állok hozzá: Milyen jó, hogy van munkám, dolgozhatok, s megteremthetem magamnak az anyagi biztonságot. Még pár hét, és lazább lesz. Addig pedig rangsorolunk: Néha lemondunk ezt, legközelebb majd igent mondunk, ha fejben is ott lehetünk.

A következő zavaró tényező a blog beindulása miatti energetika. Ezt illetően van pozitív és negatív stressz is, amit viszont a szervezet nem képes megkülönböztetni. Vannak kommentek, amik értelmesek, nyitottak, még ha ellenvéleményesek is, amikre nagyon szívesen válaszolnék..És látom, hogy vannak üzenetek, amik szintén értékesek lennének, de szintén, sőt, még jobban esélytelenek, hogy odajutok. Csak hát nincs kapacitásom az előbbi leírt időhiány miatt, meg hát amúgy is a szociális kapcsolódás nálam igencsak korlátos. Így hát ott van ugyan a tudatom mélyén, hogy majd.. De aztán elmarad, mert jönnek helyére újak.

S ott vannak a negatív kommentek. Nem az ellenvéleményesek, mert azt nem negatívnak veszem. Az számomra a problémás hozzászólás, amiben támadás, bunkóság, értetlenség, degradálás van. Jó sok, lévén, hogy arany igazság: A hülyék mindig hangosabbak. Mondjuk, én sem vagyok valami halk, mint tudjuk. Ügye hogy van benne igazság? No, szóval azért bőven van ilyen, amiket nem mindig akarok kitörölni, mert inkább válaszolnék rá. Mert a bántás, direkt alázás nem zavar már, de az, mikor félinformációk alapján tanácsot osztogatnak, félreértenek, vagy direkt nem értenek és félremagyarázzák azt, amit nem is gondolok, az nagyon. És szükségét érzem, ha látom, hogy ne hagyjam rá. Mert más is olvasni fogja, és majd belőle indul ki esetleg, nem belőlem. Amit meg nem akarok. De a rövid órás szünetemet két meló között sem a telefon fölött választ pötyögve ezekkel akarom tölteni. Tehát arra jutottam, változások lesznek ezt illetően.

Vagy egyáltalán nem nézem a komment szekciót, vagy csak az ilyen típusú, cikk jellegű írásoknál, tudva, hogy ezt pontosan az a réteg fogyasztja, akiket igazán kedvelek, s akik a valódi célközönségem, és ők, ha írnak is erre, akkor legtöbbször értelmesen teszik. Vagy korlátozom a lehetőségét, bizonyos funkciókkal, vagy meg is szüntetem, pláne, ha olyat teszek fel. Mert abból meg nem engedek, hogy olyat tegyek fel. Olyat, mint: tükör az ismerkedni akaró férfiaknak, általam megfigyelt és tapasztalt társadalmi jelenségek, harcosabb tartalmak és társai, amik kiverik a biztosítékot alkalomadtán. Mert fontosnak tartom, hogy legyen róla szó. Még akkor is, ha én, #hegyilány stílusban, erőszakosan, nem kedvesen és hergelően teszem. Így legalább meghallja az is, aki máskülönben fel sem nézne, mert már túl nagy az ingerküszöbe. Lehet a stílusomat, a hozzáállásomat kritizálni, a te nézőpontodból jogod van hozzá. Tutujgathatnám az értetleneket, a virtuálisan bántó embereket, a mindenkit, de nem akarom. Én már ezt ahhoz túlságosan unom. Eddig is ezt csinálta sok ember, csendben maradt, kivárt, hagyta magát.. Aztán nesze, lett érdemi változás? Lett, igaz: Mennyi minden sz.rabb lett. Szóval a magam részéről, a saját eszközeimmel és stílusommal beleállok. De vitázni nem fogok értelmetlenül, olyanokkal, akik helyettem akarják tudni az én érzéseim, tapasztalataimat. Tudomásul veszem, ha nem érted, és félremagyarázod. De innentől kezdve olvasni nem fogom, mert inkább olyan érzetet éljek meg az életemben, amit egyértelműen tud majd a testem: Ú, ez micsoda jó nekem! Még, vagy ezer ilyet!

És a hülye kommentek olvasása, válaszolása innentől kezdve így lesz megoldva.

A másik két pont is fontos szerepet kap az életemben. Viszont azokat illetően még nem hoztam megfelelő, konkretizált döntéseket, megoldásokat. Csak elindultam az úton, amit látok, hogy több leágazást is rejtenek. Bizonyos dolgokban még billegek, s nem csak a lábfejemen, hanem a fejemben is. Így ezekről még nem írok részletesen, mert ezzel még nekem van dolgom, gondolkodni valóm.

De, nincs szőnyeg alá seperve, nem lehasítom, hanem porondon van. Mert noha már megtanultam megélni a rosszabb időszakot is, nem ragadok benne. Megyek tovább, és megoldom. Mert akarom.

Mert ha zavar valami, teszek érte. Ezt hitelesen merem kijelenteni.

És tudom, hogy ami engem zavar, az lehet, másnak fel sem tűnne. Látom, hogy hányad tanácsolják: Ne foglalkozz vele, legyints, és társai. Rád hamarabb legyintek, mint arra a problémára, ami nekem jelent valamit. Vagy engem nézve valakinek lennének olyan gondolatai: Jó ez neki? Tesz érte/ellene, vagy neki ez nem kudarcnak, hanem sikernek számít?

Elfogadom. Mert a te szemeddel, te elméddel te dolgozol, elemzel, akár engem is. Ha megértesz, örülök neki, ha meg félreérted amit írok, mondok, teszek, akkor meg vállat rándítok ezentúl: Legyen. A te dolgod.

Nekem azzal van dolgom, hogy én minél jobb legyek abban, ami nekem fontos, és tegyek érte/ellene, ha ott a helyzet. Ami néha erőfeszítést, keménységet, erőt, kitartást, harciasságot követel, máskor pedig lazulást, elengedést, humorral kezelést, vagy egy nevetéssel kísért vállrándítást.

Mert ha zavar valami, és benne maradsz, cselekvés és megoldás nélkül, s ennek még hangot is adsz rendszeresen: Az panaszkodás. Ami semmit nem ér. Tiszteletet, legalábbis részemről, biztosan nem.

Ám, ha azt tanulod meg, hogy felméred, mi a baj, kimondod hangosan, akár magadnak, akár a megfelelő közegnek ami körbe vesz, és nekiindulsz megoldást keresni rá, és belevágsz: Na, az tiszteletet érdemel. Én legalábbis a legkisebb tettet, őszinte beismerést is annak könyvelek el, amit hallok-látok a fejemben vagy a környezetemben.

De ezt csak te fogod igazán tudni, magadban, hogy mi van. Hogy neked kudarc vagy siker az, ahol épp jársz. Nem kell magyarázkodnod, bizonygatnod, még ha nehéz is megállni.

Mert úgyis lesz olyan, aki akkor is bántana, ha palotában, vagyonokat érő ruhában, luxus autóval közlekedve, boldog családban élnél, két gyerekkel, házastárssal, s mindig kedves, lágy és megértő lennél, szofisztikáltan beszélve, kisujjadat eltartva innád a kávéd. Úgyis azt mondaná, büdöset szarsz te is, nehogy többnek gondold már magad! És tudjuk, valljuk be: Igaza is lenne! Hisz néha még szellentesz is a kaviártól és a buggyantott tojástól.

Ha meg egy hegyen, egyedülálló gyermektelen nőként, megosztó tartalmakat készítve, önző módon magaddal törődve élsz, kötöttségek nélkül a munkát és társadalmi rendet illetően teszed ezt.. Na, akkor pláne tudnod kell: Nem értenek majd egyesek. Mert mit képzelsz, hogy se gazdag, se igézően gyönyörű, se teljesen egészséges nem vagy, se családod nincs, mégis rendben vagy? Mi az, hogy nem szenvedsz, mint a kutya? Mi az, hogy alig zavar a világ szokásos baja? Hisz ott van ő, neki mennyivel többje van, mint neked, mégis annyi mindenen háborog állandóan. Reggeltől estig zavarja valami, szóvá is teszi bárkinek, akinek teheti. Mesél, beszél mindent is, ami felszínes és lényegtelen, támadja a rendszert, a szomszédot, az internetet, bármit, csak a kérdést fel ne tegye magának: Mit tesz ellene ő maga?

Erre ott vagy, lehet épp mellette állva a gyárban, tornáztatva a lábad közben, csendben elvagy, örülve, hogy dolgozhatsz és pénzt kereshetsz, s nem figyelsz rá. Az agyad épp a paradicsomokon, írás ötleteken, a leendő partnereden vagy bármi számodra hasznoson jár, és csak olykor mosolygod el magad:

Bingo. Ezt fogom csinálni. Alig várom.

És lehet, írsz a jegyzetedre egy picit, hogy el ne felejtsd.

Elvagytok egymás mellett, egészen máshogy megélve a pillanatot. Ő lehet, hogy hülyének néz, és elkönyveli: Veled nem lehet beszélgetni. Ha meg esetleg túlzásba esik, és meg is mondod neki, hogy ne haragudj, de téged ezek nem érdekelnek, vagy szándékosan úgy válaszolgatsz, hogy lezártnak tekintse a dolgokat, még bunkó is leszel. S rájöttem: A való világban annyi mindent tanultam és gyakoroltam be az elmúlt időszakban, amit ideje tovább vinni máshova is.

És ennyi. Ezt teszem. Megoldom az életem.

Látod, nekem is vannak kisebb-nagyobb problémáim. És igen, én ezeket is ilyen összetetten, mélyen kezelem. Mert nekem így jó, így lesz hasznos és eredményes.

Mert te? Te hogy csinálod, ha téged zavar valami? Panaszkodással oldod meg? Vagy teszel is érte/ellene?

Én azért írok ilyen hosszan, mélyen, hogy magam mellett hátha téged is bekapcsollak: Csináld.

Nekem beválik. Ha eléggé akarom, vagy ha eléggé zavar valami.

Vágyj csak rá, vagy szenvedj nagyon. Akkor majd nekiindulsz.

Én meg most megyek, és foglalkozom a paradicsomokkal, uborkákkal így az írás után. És bizony, még más finomságok is várnak ma rám.

Írta a #hegyilány, a lehetőségekkel az oldalán.