Ezt már megbeszéltük (!)

Hallottam a minap. Valóban. Én mégis újra szóba hoztam.

S bizony, elgondolkodtam, mi nők miért rugózunk továbbra is a dolgokon, míg a férfiak miért tudják letenni egyik pillanatról a másikra a dolgot. Mert valljuk be őszintén, ez, ha nem is mindannyiunkra, de sokunkra érvényes: nekünk ez nem megy. És bizonyosan a férfiaknál is van, aki visszatér még a konfliktushoz, feszegetni, de ez a ritkább jelenség.

Nem voltam rest, felismertem gyengeségem, és legjobb barátnőmhöz fordultam segítségért: te is csinálod, vagy csak én vagyok ilyen? S belemerülve e komoly dilemmába, kezdtünk el együtt gondolkodni rajta. Mert mi nők egymással szinte mindent megbeszélünk. Sokszor. Újra és újra, unásig. Míg minden vér/könnycsepp ki nem gördül belőlünk. Egymás között akkor is visszatér a téma, ha már a párunkkal esetleg elmarad. S amiben végül megegyeztünk: Nem tudjuk, miért tesszük, de annyira jó nekünk. Szeretjük. Tapasztaltabb, bölcsebb lévén ő már felhánytorgatni a férjének ritkán szokta, igény és szükség szerint csupán. Ha okot ad rá. Máskülönben képes kivárni, időt adni, tiszta lapot osztani. Szóval úgy könyveltem el, hogy ebben bizony nekem még bőven fejlődni kell.

Mert hallva a mondatot: Ezt már megbeszéltük, kapcsoltam. Tényleg. S azóta valójában időt sem hagytam bizonyítani: Megoldottuk.

Nem. Én felhánytorgattam. Viccesen, de mégis. S azon felül, hogy beláttam, ez nem túl produktív, és abba kell hagynom, az okokat kezdtem keresni. Hiszen ha a miértekkel tisztába kerülök, a hogyanokkal is könnyebben boldogulok, az a tapasztalatom. Ezt fejtegetem, női-agyalós szemszögből, hátha azon uraknak, akik találkoznak ilyesmivel, kicsit közelebb kerülnek megérteni, hogy miért történik velük is ez, csak a másik oldalon.

Több oka, és magyarázata is lehet ennek a jelenségnek, attól függően, mikor, hányszor és milyen események után következik be.

Előfordulhat, hogy az adott dolog annyira fáj, bánt, akkora belső nyomást indít el, hogy ha nem adjuk ki magunkból, akkor azt érezzük, felrobbanunk. Mikor tényleg sok volt, amit el kellett viselni, elevenünkbe hatoltak a szavak, tettek, amik értek minket. S ki máson törleszthetnénk, mint azon, akitől ezek eredtek? Nem rosszat akarunk mi neki kimondottan, csupán annyit: Kapjon vissza abból a fájdalomból egy morzsát legalább, amit ő szórt el korábban. Talán, talán ha érzi maró ízét, felismeri, megérti, és többet tényleg nem teszi.

Van, hogy nyomatékosítani, figyelmeztetni akarjuk ezáltal, hogy a megbeszélt dolgoknak tényleg tétje van. Hogy emlékszem, pontosan. Te is? Ja, hogy felejteni akarnál, ezért a nagy hallgatás, sunnyogás? Ne is álmodozz erről. Tudd, emlékezz, figyelj: két héttel ezelőtt, egy kedd délutánon, a Margit téren mi történt. Tudod, abban a pulcsiban voltál, amit ki nem állok, s a hajad is milyen volt már. Na, emlékszel? Igen, látom már. Helyes. Maradjon is így, mert még egy ilyet nem bírok el, mert a végén összetörik a szívem, vagy az önbecsülésem. 

Szoktunk néha viccesen visszatérni, finoman-csípősen poénba csomagolt emlékeztető bombát a gyanútlan férfira dobni. Azt hiszi, minden sínen megy, minden happy, erre nesze: Bang. Nevetünk, de azért sandán néz álmai asszonyára, hogy a kés a tartóban vagy a kezében van-e? Ez a személyes kedvencem. Örök klasszikus. Iróniával, szarkazmussal tálalni azt, hogy még egy ilyen, és a golyóid lesznek a terítéken.. S onnan tudod, hogy a másik tényleg sajnálja adott szavait, tettét, hogy a második után nem nevet. Hanem így vagy úgy, de tudatja: érzi a csípős mellékízt, és inkább visszatérne az édesre.

S van, aki mint mantraként ismételgeti jó pár év után: ezerszer megbeszéltük már, nem igaz, hogy a mai napig nem megy. Ezt hallomásból ismerem csupán, világéletemben szörnyülködve figyeltem. Ha ezerszer már megvolt, akkor mégis mire várunk? Mert ha a ragozásban ott a többes szám, változás mégsem történt, akkor az egyenlet mégis hogy működhetne? Ha kölcsönösen akarunk valamit, jót kialakítani, rosszat elhagyni, akkor a változás bekövetkezte nélkül egyensúly hogy lenne? Nyilván zsák a foltját elv alapján van, akinek ez rendben van, elfogadja, esetleg élvezetét is leli benne. Én azt tudom, hogy nekem nagyjából egy kezem kisebbik feléig van kalibrálva, hogy ugyanarról a dologról, a kölcsönösség elvén tárgyalni üljek. Ha viszont csak ígéri a változást valaki, de meg nem történik, akkor attól az asztaltól inkább felállok, és továbbsétálok.

Én nem mondom, hogy bármelyik, vagy akár ezen kívüli ok is teljesen helyén való volna. Mert szülnek olykor feleslegesen negatív érzelmeket. Tudom, tapasztaltam. Ritkán jövök azzal a kifogással, hogy nőből vagyok, s ezért van ez. De talán ez egy ilyen. Mert még én, a racionális #hegyilány is érzelmi síkon működök. És oly borzalmasan fantasztikus módon túltelítődünk, hogy az egy férfi számára szerintem felfoghatatlan. S mi nők ilyenek vagyunk. Jobb esetben az önismeret hatására képesek vagyunk önmagunkat a helyes irányba terelő kerítéseket építeni.. De attól a lény, aki ezekben hol andalog, hol vágtázik, még ugyanaz.

Nőként érzelmi alapú lény vagy. Sokkal teljesebben, színesebben éled az élet jelentette emocionális skálát; míg a gondolkodást megköti a logika fala, az érzésáramlást nem. A. J. Christian

S talán azért is tesszük, hogy egy nap, mikor valaki azt mondja nekünk: Ezt már megbeszéltük! Nem lesz több ilyen.. Bebizonyíthassa, hogy ilyen valóban létezik. Igazat mondott. Tényleg abbahagyta, el se kezdi. Mintha meg sem történt volna. S bizalmunkat építve léphessünk a következő pályára, együtt. Ahol talán már megfordul a kocka, és mi leszünk azok, akik valamit vétettek, s megbeszélés után bizonyíthatnak: Mi is képesek vagyunk erre.

Mert mindannyian mások vagyunk. Vannak alkalmak, amikor nem megváltozni kell a másik miatt, csak megérteni: Ő más, mint mi. Ami nekünk rendben van, neki talán nincs. S ha úgy érezzük, hogy képesek vagyunk rá, akarjuk, hogy kicsit korrigáljunk, mert ér annyit a másik, érdemes megbeszélni. Viszont ehhez több dolog is szükséges: Tisztában lenni saját magunkkal, az igényeinkkel, határainkkal, vágyainkkal. Másrészt tudni és akarni kell kommunikálni ezt a másik felé. Mert ha hallgatunk, nem szólunk, határokat nem állítunk, túllépés esetén nem jelzünk, akkor az esélyét is elvesszük annak, hogy bármi is kölcsönös és őszinte legyen.  

Szóval uraim! Ha hánytorgat a nő, nem mondom, hogy hálásak legyetek érte.. De talán kicsit máshogy néztek majd rá, ha megtörténik, olvasva az esetleges okokat. Sok minden múlik rajtatok, ha ez bekövetkezik: Megnyugtathatjátok, és bebizonyíthatjátok, hogy értitek, érzitek, és ha szívből ígérted, betarthatod. Hidd el, azt is észre fogja venni.

Nem, nem a kést veszi elő a fiókból nagy eséllyel. Hanem a bőröndöt, és a ruhákat a gardróbból. Mert talán annyiszor kérte, jelezte, hozta elő már neked, annyit rugózott rajta, hogy végül eltört benne valami végleg. És már nem hisz neked.

De nyugodj meg. Többet semmit nem hánytorgat majd fel. Ezt akartad, nem?

Írta Dia, a #hegyilány, aki tanulja, hogy időt hagyjon a bizonyításra. És igyekszik majd csak akkor ismételni, ha szükségét érzi. Vagy, jobb esetben elismerő szavakkal jutalmazni, hogy ha ez be sem kell, hogy következzen.