Nagyjából két éve, még a városi házam előtt a járdán sepregetve elbotlottam, valami kósza betoncsücsökben. Abban a pillanatban szólt a mondat a fejemben: De szerencsétlen vagy!

Ám, akkor a saját hangom mögött elősejlett egy ismerős, mély hang is. És ott, a járdán fizikailag az utcán állva, lélekben a régi házunk portáján a porban levegőért kapkodva feküdtem.

S miközben a pánik határán, talán kilenc éves lehettem, elhangzott ugyanez a mondat: Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?

Apám mondta, fölöttem állva.

Majd segítség nélkül átlépett rajtam, és ment a kapuhoz, ahol épp akkor csengettek. Én pedig még percekig lent maradtam, várva azt, hogy újra legyen hely a levegőnek, és hogy elmúljon a fájdalom.

Volt egy ...

Életük, itt.

Erről már akartam írni korábban, csak valahogy megragadt a lelkem egy kis zugában, hogy majd.. De tegnap láttam egy kedves kis képet, ami annyira a szívemig hatolt, és ami annyira fedi a valóságot, hogy megihlettett.

Illetve, nem tudok horgolni jelenleg, a metszőollóval történt kis afférom óta, mosogatni meg nincs kedvem, úgyhogy míg nincs odakint kicsit melegebb, inkább írással foglalom el magam. :D

Így, aki a reggeli kávé mellé szeretne olvasni, megteheti. Kicsit hosszú lesz a szöveg (mily meglepő..? :D), de talán sikerül átadni azt, miért tartom az életem ezt az oldalát fontosnak. Mert nekem egyelőre a kutyák, macska miatt ad még egy csodás részt, másnak viszont talán a gyerekekhez kapcsolódhat ez az életforma, ...

Napjaim egyik fénypontja, mikor Hopi elém jön.

Leparkolok a kocsival nem messze a háztól, munka után néha fáradtan, és legtöbbször még ki sem szállok az autóból, de már virít a fehér mozgó folt a zöld fűben. Vagy a saját udvarunkról jön, vagy a szomszéd házból, ahol szeret nyugodtan, kutyapuszimentesen aludni. Mire kipakolok, már kis lábát szedve odaszalad hozzám, és törleszkedik, felcsavarodik a lábamra. Majd elsétálva a házhoz, egyszer-kétszer megállunk: ő cukiskodva hempereg a homokban, fűben, én pedig teszem alá a lovat, és gügyögök neki, dögönyözöm. És együtt megyünk a csaholó kutyákhoz, akik szintén nagyon vártak már haza.

 Emlékszem, milyen boldogság töltött el, mikor az első néhány alkalommal ezt ...

Elköteleződés – magunkkal

Nehéz szavakba önteni, milyen az, mikor te kerülsz a középpontba. Nem máséba, hanem a sajátodba!

Az elején még jönnek a szokásos lelkiismeretet, neveltetést pöckölő belső bizonytalanságok. Leginkább valaki más hangján bent felszólalni: Csak fel kellene hívni végre; Illene visszakérdezni, pedig nem érdekel: És te hogy vagy?; Hallgatok, figyelek, mikor lélekben már rég máshol vagyok; Válaszolni kéne az üzenetekre, pedig 90%-a csak a feladónak tehermentesítés; Bizonyos témákról inkább ne írj, mert úgyis belekötnek; El kell menni családi/ismerősi körbe, mégha gyomorideg van benned, akkor is stb.

Nekem ezek és társaik, neked biztos más mondatok vannak, mik felúsznak, ha elkezdesz mást helyesnek ...

Bepillantás a lelkem egy zugába

Horgolok. Reggel, délben, este. Nem unom meg, legfeljebb felbosszant, hogy ha nem sikerül egy amúgy egyszerűnek mutatkozó minta, mint a 3D-s szív. De nem csodálkozom. Iskolában, matek példákat illetően is a könnyűeket elrontottam, a nehezeket megoldottam. Néha fordítva van összerakva a fejem. Én már tudom, ti még csak sejtitek..

Horgolok. És majd nemezelek. És majd varrok. Fát csiszolok. Ültetek. Metszek. Figyelek. Meghallgatok. És.. Sok mindent tervezek, belső, szívből jövő vággyal.

Éveken keresztül mentettem el a mintákat, még odahaza, 400 km-re, és vártam a pillanatot, mikor lesz majd rá időm. De sosem jött el, mert folyton rohantam egyik munkából a másikba, várt a házimunka, a kert, minden ...

Lassan, ráérősen lépkedtem. Volt még időm, nézelődtem hát.

Csak egy kisebb táska volt nálam, cipekednem sem kellett. Kevés ember volt a pályaudvaron, feltűnően. Sőt, ha belegondolok, egy lelket sem láttam. És olyan szürke volt minden, de nem mélabúsan, inkább barlang biztonságosan, nem is törődtem vele, hogy ez messze nem megszokott ilyen környezetben. Valami belső lazaság, az egyedüllét olyan meghitt nyugalma töltött el, mit utazás előtt sosem szoktam érezni. Hisz görcsösen figyelek, nehogy rossz vonatra szálljak fel, kerülgetem az embereket, és a sok zaj, szag mindig rendkívül zavaró.

Sípolást hallottam, és egyszerre megtelt energiával minden. Mintha színpadon a díszletek gurultak volna másik jelenetre felkészülve, úgy mozgott ...

Először féltem, mikor kúszol majd be hozzám

A kerítés alatt, deres nyomot hagyva

Kedvenc virágaim megkésett bimbói végén.

Hogy viselem majd itt léted, csontig hatoló

Erős, kegyetlen, rideg személyedet.

Ám, rövid itt tartózkodásod után, melyet meg és túléltem,

Hamarosan újra kisütött a nap, s meleg lett minden,

Százszorszéppel borítva zöld szőnyegem szélét,

Mely igazi sztárvendégként az erdőig kísér.

Most újra itt vagy, de már ismerősként érkeztél.

Megmutattad, mire számítsak, ha velem vagy.

S azt is megtapasztaltam, hogy

Előbb utóbb újra elhagysz, ezért hát ne aggódjak,

Csak fogadjam el, hogy te ilyen vagy.

Nélküled az élet melegebb, lágyabb, vidámabb,

De ha itt vagy, ...

Óvodás voltam, emlékszem, merthogy torna dresszt kellett volna felvenni másnap. De elhazudtam, hogy véletlenül otthon hagytam. Pedig nem volt véletlen, direkt csináltam. Tudtam, ha az óvónők meglátják a lábszáram, a zúzódásokkal, színes csíkokkal, baj lesz. Pedig még csak óvodás voltam.

Emlékszem, a padlásra menekültem. Fájt a fejem, ahol a hajamba markolva rántotta a bőrt. A lábam, fenekem égett mindenhol, ahol elverte a felmosó nyéllel, egészen addig, míg el nem törött. Fém volt, vagy műanyag? Nem emlékszem, csak azt tudom, hálás voltam, hogy nem fa. Akkor engedett el, szerintem maga is meglepődve, meddig robbant dühe. Mi volt a bűnöm? Ha jól emlékszem, édesség került az ágy alá, vagy szekrénybe, mert a névnapjára akartam ...

Nyár a szívben

Honnan tudjuk, hogy jók vagyunk az életünkben? Hogy az aktuális életszakaszunkban jól állunk lelki egészség terén?

Azt hiszem onnan, ha a hétköznapokat lélekből mosolyogva éljük meg.

Alig vártam, hogy leüljek pötyögni. Pedig még tárva-nyitva az ajtó, mert befüstöltem, ám felöltözve maradtam,mellényben, bakancsban, és úgy írom most e sorokat. Nincs hideg, még így sem, vagy legalábbis nem fázom se testben, se lélekben.

Fél tábla csokit, és néhány szaloncukrot a mai nap is elfogyasztottam. Bűnöző napok vannak egy ideje. Elfogadtam, élvezem, ami a nyelvemnek és lelkemnek jót ad, a testemnek pedig majd máshogy kedvezek: volt napközben saját termésből borsófőzelék, berkenyés-almás ivólé, százfűszeres ...

Délután fát vágtam, egészen addig, míg le nem bukott a nap bíbor, narancs fényekkel kísérve, mintegy jelezve, a mai műsornak vége kell lennie, s adjam át a színpadot az esti szereplőknek. A cinkék is utolsókat szemezgették a csurig töltött etetőkről, a közelben élő hollók is vonultak vissza éjjeli alvóhelyükre

Kellemesen elfáradtam, s mosolyogtam a helytálló mondáson: a fa kétszer fűt, legalább.

Kezem hozzászokott az új szerszámhoz, melyet a napokban kaptam, egy ismerős idegentől, meglepetés gyanánt. Megtisztelt azzal, hogy az örökségben maradt kasza kalapáló készletet nekem ajánlotta, látva, hogy szeretem ezt a fajta nem épp nőies csecsebecse típust. S a csomagban lapult még e kis balta, sarló, kalapács és patkó. Szép ...