Életük, itt.
Erről már akartam írni korábban, csak valahogy megragadt a lelkem egy kis zugában, hogy majd.. De tegnap láttam egy kedves kis képet, ami annyira a szívemig hatolt, és ami annyira fedi a valóságot, hogy megihlettett.
Illetve, nem tudok horgolni jelenleg, a metszőollóval történt kis afférom óta, mosogatni meg nincs kedvem, úgyhogy míg nincs odakint kicsit melegebb, inkább írással foglalom el magam. :D
Így, aki a reggeli kávé mellé szeretne olvasni, megteheti. Kicsit hosszú lesz a szöveg (mily meglepő..? :D), de talán sikerül átadni azt, miért tartom az életem ezt az oldalát fontosnak. Mert nekem egyelőre a kutyák, macska miatt ad még egy csodás részt, másnak viszont talán a gyerekekhez kapcsolódhat ez az életforma, mint követendő példa.
Szokták kérdezni, ügyebár, hogy nem vagyok-e magányos itt egyedül. És én mindig a valóságnak megfelelően válaszolok: Nem.
Egyrészt, mert tényleg az számomra a tökéletes nap, vagy hétvége, ha nem találkozom emberrel (oké, lenne olyan, akivel ha mégis, az örömmel töltene el), másrészt meg noha ez még magamnak is ritkán van kimondva: dehogy vagyok egyedül.
Velem él a három menhelyről örökbefogadott állatom. Nem gyerekemnek, vagy kisbabámnak hívom őket (bár van az a szint, amikor így becézem őket), mert nyilván nem azok. Igyekszem nem túlidealizálni, a saját szerepükből kirántani és pótléknak kezelni a létezésüket. Ők a két kutyám és a macskám. Pont. Az már egy másik dolog, hogy tényleg imádom, szeretem őket, esetenként pedig megőrülök tőlük. Akár az ember a gyerekeivel, úgy vagyok velük. Nem azok, de hasonlók.
Az én fejemben gyakran átsuhan a gondolat, hogy vajon elég jó gazdájuk vagyok? Megadok nekik mindent, amit kell, lehet, igényelnek? Hogy lehetne nekik még jobb? Képes vagyok én arra? És persze van, hogy kevésnek érzem a törődést, figyelmet, amit kapnak, azzal szemben, amit megérdemelnének. Nem tudom, a szülők hogy bírják ezt a nyomást, a gyermekükkel szemben. Vagy egyáltalán mindenkiben működik ez? Mert ha így történne, akkor viszont nem lenne ennyi rosszul működő család, szerintem.
Ugyanis azt hiszem, addig, amíg megkérdőjelezzük magunkat, a képességeinket, amíg azon gondolkodunk, hogyan lehetne jobb, addig van esély arra, hogy végül..jobb legyen. És itt mindegy is, hogy az állatainkról, a gyerekeinkről, a párkapcsolatainkról, a barátainkról, vagy a munkánkról van szó.
Én a hosszú évek alatt kiegyeztem azzal, hogy elég jó vagyok.
Nem tökéletes, nem adok meg mindent nekik, erőn felül, viszont egy szint alá nem engedem magunkat menni. Mert vannak korlátok, határok, amiket egyedül nem tudok megugrani. És nem is akarok, mert nincs rá szükség.
Szeretek itt élni, szomszédok és forgalom nélkül. És arra a költözés után néhány nappal rájöttem, hogy nekik sem adhattam volna ennél jobbat. A kutyáim a maguk módján viselkednek máshogy, mint az ideális. Azt mondják, olyan az állat, mint a gazdája. Van benne igazság. Életem azon szakaszában, ahol érkeztek, mindannyian az akkori állapotomat tükrözték.
Apacsom nagyon gyorsan túltelítődik az ingerekkel, rendkívül éles érzékelése van, akár a füleit, akár a szaglását tekintve. Ő szól legelőször, ha a hegy lábánál valaki felkanyarodik az útra, és így nem igen van váratlan vendégem. Soha nem tudtam vele a városban sétálni, pedig annyira vágytam rá. Hiába jártunk suliba, dolgoztam keményen vele. Kint az erdőben, ingerek nélkül remek volt minden. A suliban jól teljesített. De a házak között, a sok kutyával, autóval…borzalmas volt, és végül feladtam. Mindig is magamat hibáztattam, mert így annyi jóból kimaradtunk, hiszen amíg nem volt autóm, addig a város közepéből mire kijutottunk, mindketten a padlón voltunk. Közben pedig otthon egy kedves, bújós nagy maci, nem erőszakosan mászik a simiért az ember pofájába, de hálásan fogadja, ha Apiperceket tartunk. Ő a váram nyugodt őre, az idegeneket fenntartással és ugatással fogadja, nélkülem nem lekenyerezhető, mindent hall, észrevesz, és bizalmatlanul kezel.
Tíz éves lett idén. Úgy vártam, hogy együtt öregedjünk meg. Ám most, látva a jeleket, hogy papásodik, a belső hang azt kiálltja: nem, mégsem! Visszafelé menjen inkább az idő!
Dextert a telepen neveltem fel. Első pillanattól kezdve olyan élesen figyelt az emberre, amivel addig és azóta sem találkoztam. Megőrül a szeretetért, az érintésért, az emberekért, igaziból nincs nála olyan, hogy eltelítődik. Egyszerre imádom ezért, és hihetetlenül túl is terhel ezzel. Nem csinál semmit aranyközépútban: vagy zsong, vagy szinte hibernálja magát. De inkább a plafont veri az energiáival, szinte mindent hevesen csinál: zabál, rohan, ugrik, repül, mászik, bökdös. Vele menni kell, és foglalkozni, törődni. Ő nem csak úgy van. Ha kimarad 2-3 nap, megbosszulja. Odahaza volt, hogy kinyalta, rágta a vályog falat, az ajtót, a fekhelyet. Itt még csak a korlátot láttam, hogy megkezdte. De igaziból itt már nincs rá oka, mert van időm vele foglalkozni. Ha benn vagyok, akkor rámsimul, és erőszakosan jelzi, hogy érintést akar. Habár ilyenkor képes lefagyni, és mint egy szobor, állni, feküdni, élvezni a pillanatot. Ha kinn vagyok a kertben, kísér. Ha nem figyelek, annyira tapad, hogy még a lábamra is ráül. Folyton arra kell figyelni, nehogy megsérüljön ha kaszálok, kapálok, vagy csak ha lépek. Néha valami történik az agyában, leginkább szélben, szürkületkor vagy fura hangok esetében, amikor is olyan elveszett, érzékeny lesz. Fél, remeg, mintha látna egy más világot, amit mi nem. De persze, olyankor még inkább közel jön, hisz nálam a biztonság.
Ha sétálunk, akkor repül. Nincs az a futás, játék mennyiség, amikor ne tudna kontrázni. Hányszor hittem, hogy na most végre sikerült.. Már levegőt sem kap, a nyelve a földig lóg, a lábát húzza.. Erre még, még, még képes rohanni. Majd, ha sikerült lefárasztani kicsit agyban és testben, képes délután öttől kezdve másnap reggel hatig a foteljében kisded módon aludni, s bányászként horkolni hozzá.
Ő mindenkit szeret portán belül, puszil, talán túlságosan is.
Hat éves, de valahogy nekem még mindig kölyök. És ha nem számolok utána, akkor azt mondom, három éves. Szerintem ő maga is így vélekedik. Sose nő fel. Nem is kell.
És hát Hopiról is illik szót ejteni. Ő egy macska. Felnőtt fejjel az első, így nincs viszonyítási alapom. De a két kutyával nem volt annyi bajom, mint vele az első időszakban. Emlékszem, ha lenn maradt egy zacskó, belepisált. Kukázott, asztalról lopott, szekrénybe mászott, ruhát szőrözött, virágba pisált, földet kikapart, éjszaka ébreszt(ett), kaját lop(ott), nyávog(ott) a semmiért, szőnyegre sz@rt, és társai. Szerintem a gyerekkel lehet így az ember. Ha túlélitek az első időszakot, utána jön a jutalom, a nyugalom. Merthogy most lesz négy éves, és mára már túlnyomórészt az öröm jut. Oké, az erőszakos nyávogás, a hajnali ébresztés még jelen van, de ezzel már megbékélek.
Ő nem áll meg másnak, csak nekem. Mint egy fehér szellem, úgy bújik el, ha embert lát. Az exekkel sem sokat kokettált, csak inkább eltűrte őket. Lehet, ha ez nem kölcsönös lett volna, nem így áll hozzá. Akaratos, bátor, ugyanakkor okos, figyelmes, és végtelenül aranyos, játékos. Mindig képes újat adni: a minap először bújt be alváskor a hónom alá, és úgy aludt, akár egy kisbaba. Én pedig nem győztem olvadozni. Nem ad mindent egyszerre, a jót és rosszat is adagolja. Így tartja egyensúlyban az életünket.
Négy éves lesz hamarosan. Annyi mindent tanított már eddig is. Ha még 15 évet legalább velem lesz, akkor hiszem, hogy az élet értelmét megértem a segítségével.
Ők hárman vannak minden nap velem. Mindannyian annyira mások, mégis olyan szépen összeszoktunk, és egységben élünk. Mindegyikük jó és rossz tulajdonsága megtalálható bennem, és őket figyelve, koordinálva értem meg sokszor, hogy magamat is rendszabályozni kell. Vagy, épp megszeretni azt, amit általuk felfedezek, mint teljesen helyénvalót.
Más a hegyen az élet, mint a városban! Ezt nagyon nehéz elmagyarázni. De ha voltál már nyaralni, elutazva legalább egy hétvégére hasonló közegben, talán meg tudod érteni, és elképzelni.
Szerintem mind a hárman itt a legboldogabbak. Talán azért, mert én magam is? Együtt mozgunk, együtt élünk. Itt biztonság van, veszélyek nélkül. Ezt az életet ismerve, soha többé nem lesz benti macskám például. Épp emiatt, míg Hopi él, csak olyan helyre költözöm, ahol a biztonságát legalább ilyen módon garantálhatom, anélkül, hogy börtönbe zárnám.
Nyilván van, hogy elmegyek itthonról, és magukra maradnak. De már nem heti hat napot dolgozom, és a hetediken meg veszett egérként otthon futkosok.
Lehet, hogy a kerti és maszek munkák miatt nem minden napra van meg a SAF (séta a fiúkkal), de hogy két-három naponta tuti meg van a teljes kör, a kimaradó napokban pedig legalább a birtokot körbe járjuk szagfelmérésre, kis futásokra, az biztos. Azért, mert nem csak ők várják ezt, hanem én is. Én nem azt élvezem, hogy sétálni megyek velük, hiszen akkor figyelni, koncentrálni, irányítani kell őket. Hanem azt, hogy elnézem őket abban a közegben, amiben igazán boldogok. Az erdőn, mezőn, szaladva, szaglászva. És napról napra összehangoltabban mozgunk. Az ismert szakaszokon biztonsággal megy póráz nélkül, és a látvány, ahogy a három társam együtt bóklászik velem, egy-egy simire odaszaladva hozzám, élvezve a természetet, nekem felbecsülhetetlen.
Messze nem vagyok nekik a tökéletes gazda. Türelmetlen leszek, ha előttem totyognak, kiabálni is szoktam, van, hogy a gép vagy telefon előtt ülök, miközben ők bámulnak, néha lusta vagyok nekiindulni, elküldöm őket a helyükre, kizárom őket ha besokallok, és remekül szórakozom nélkülük is, ha elhagyom a hegyet egy időre.
Adhatnék nekik marhahúst, lazacot, saját szobát, kókuszmatracot, arany bilétát, kutyaúszást, bébiszittert, vagy csak földön járva még több jót nekik. Megérdemelnék, csak azért, mert azok, akik. De közben folyton nagyon igyekszem, hogy a lehetőségeimhez képest elég jó legyek. Így van, hogy szeletelem és főzöm a disznó belsőséget, pedig a hányinger kerülget eközben. Éjjel is lemászok az ágyról, ha Hopi jelez, és addig nem is alszom, míg vissza nem került mellém az ágyba. Ha fáj a lábam, is elindulunk, legfeljebb lassabban haladunk. Ha pénz tartalékon jár az agyam, az értük van, hogy ha kell, még egy MR-t ki tudjak fizetni, mint tavaly. Vagy a kocsi értük legyen mindig használható, mert ha orvosra vagy élelemre van szükség, ne kelljen kuncsorogni segítségért. Ha ők nem lennének, jóval kevesebből is megélnék. A tisztaságról, rendről nem is beszélve, mert akkor a másfél szobás kis életterem nem kutyafekhellyel lenne telítve..
Nem adom nekik minden percemet, mert én is megérdemlem a nekem járó, szabad életet! Nem kell lelkiismeretfurdalást éreznem azért, mert közösségi életet élek, vagy miközben egyik kezemmel a telefont, másikkal valamelyiküket simogatom. Nem kell százezreket keresnem ahhoz, hogy elég jó minőségű ellátást kapjanak tőlem, mert hiába a luxus, ha mellette nem marad szeretet, energia, élet rájuk.
Mi megtaláltuk itt az egyensúlyt, azt hiszem.
Volt, van és lesz is, hogy új szereplő, új esemény, nehézség kerül ebbe a rendszerbe. De ahogy a korábban macskagyilkos Api után jött a felnőtt Dexi, majd Hopi, és ez a három jószág így egy családba forrt össze velem, és átutazva a fél országot, itt kezdtünk újra mindent. Azóta is volt már próbatétel, és eddig mindent megugrottunk. Ez ezután sem lesz máshogy. Lehet új szereplő, új helyszín, bármi.
Mert nem kell mindent tökéletesen csinálni, csak törekedni az elég jóra.
Nekem csak állataim vannak. De van viszonyítási alapom, hol a jobb. Nekik és nekem is.
Ha nekem valaha családom, gyermekem lesz, sem szeretnék nem hasonló helyen élni.
Egy szóval sem írom, hogy neked is ez való. Csak leírom, hogy ez is egy opció, és ha te ott a városi dzsungelben agyonnyomva érzed magad, lehet nem veled van a baj. Ott én is csak ritka pillanatokban voltam elégedett és szabad, itt pedig csak ritka pillanatokban vagyok gondterhelt.
Nekünk most tökéletes itt. Szerintem teli a szívünk.
Minden más pedig épp elég.
