2022.június 23.

Első reggelemet töltöttem a hegyen.

Tele voltam várakozással, lelkesedéssel, vággyal, és minden ismeretlen volt. A jövő, ami mostanra már a múltam, még nem tudtam, mit hoz.

Ugrottam egy nagyot, 300 km-t költöztem a három jószággal, és egy fürdőszoba és szomszéd nélküli pincébe jöttem. Úgy, hogy se munkám, se biztos jövedelmem, se pasim, se mecénásom nem volt.

Akkor még voltak az itteni barátaim, támasznak, de már ők is a múlt homályában vannak.

De voltak tervek, elképzelések a fejemben, és elképesztő hit a szívemben. Valahogy úgyis mindent megoldok. Erős vagyok, és feltalálom magam. Dolgozni tudok keményen, megtanulom, amit akarok és szükséges, és megélek a jég hátán is, fillérekből. Ezt már tudtam.

29 éves voltam akkor. Pár hónap múlva, a kerek 30-at már ott ünnepelhettem. Arra is emlékszem.

És szépen lassan elkezdtem felépíteni az új életemet.

Jött férfi az életembe szinte azonnal, aki már nincs jelen. Többet maradt azt hiszem, mint ildomos lett volna. Azóta akadt más legény is, ilyen vagy olyan érzéseket, tapasztalatokat hagyva. Egyiküket sem bánom, mert mindenkiből tanultam. És remélem, ártani egyiküknek sem ártottam, szándékosan legalábbis egész biztosan nem. Mindenesetre amiket akkor éreztem, suhantak át a fejemen, mint agyalni való, rendszerezni kellő érzések, élmények, gyakran voltak kellemes helyett kínzóak.

Dolgoztam több mindent is: Epret szedtem, csúszva-mászva, elképesztő terheléssel. Életem egyik legkeményebb melója lett, de jól is kerestem vele, annyi szent. Voltam Aldiban vagy két hetet, de se a lábam, se a terveim nem bírták el azt, hogy abban legyek ismét, amiből kiugrottam. Melóztam gazdánál, nem túl jó körülmények között, fillérekért, és építkezésen, aminek végül talán csak annyi haszna lett, hogy megtaláltam az egyik mostani kedves munkahelyem. És sikerült az elképzelt kompromisszumot is meglelni: Alkalmiban dolgozom, heti pár napot, amiből megélek, biztonságban, úgy, hogy nem megy el az életem. És írok, amikor csak tudok. Szépet, kedveset, verset, máskor bosszantót, harciasat, vagy videózom. S végre egy ideje az írásból is csurran-cseppen, bízva abban, hogy nem csak jobb leszek ebben idővel szakmai szemmel, hanem a hobbim lehet egy nap a megélhetésem fő forrása is esetleg.

A kertemet bővítettem, szépítgetem folyamatosan. Habár a szőlőt csak tartom, nem gondozom. Virágoskertet, zöldségtől roskadó növényeket vízionáltam. Teli a pince befőttes üvegekben eltett kincsekkel, első és második évből származó növényekből. Sok mindent próbáltam, terveztem, őstermelői reményekkel vágtam bele. A fókusz ugyan áthelyeződött másra, de életem központi része még mindig a kis elvadult Zug kertem.

A házikóban nem volt fürdőszoba, víz is csak akkor, ha az esővizet gyűjtöttem, vagy hoztam ballonokban a forrástól. Azt terveztem, hogy majd fúratok kutat, ha marad pénzem és lesz rá igényem, szükségem. Elárulom: Azóta sem lett.

A három állatom élete kisimult. A természetben élniük nekik is ajándék, ösztöneiket természetes rendben élhetik meg. Talán ők még hamarabb beleszoktak, mint én. Pedig három év előtt, ugyanezen a napon ez már nekem is megtörtént.

2025. június 23.

Mielőtt a hegyre költöztem, azt terveztem, hogy egy nyugodt, csendes, szomszéd nélküli életet alkotok, olyan melóval, ami megadja az anyagi biztonságomat, de nem kell robotolni minden nap, napi 8 órában. Hogy az állataim minőségi ellátása, a kocsim fenntartása, és nekem az alapok meglegyenek, forgolódni üres hassal alvás előtt ne kelljen. Hogy maradjon időm a saját dolgaimra, terveim megvalósítására. Vágytam, hogy a macskám biztonsággal jöhessen utánam a kertbe, anélkül, hogy félnem kelljen, hogy veszélyben van a falakon kívül. Akartam, hogy a kutyáim ne az autók, hőbörgő embereket ugassák, figyeljék, hanem a természetben nyugodtan lehessenek. Akartam, hogy ha kiállok a házam elé, akkor ne ugorjon rám ember, szomszéd. Hogy járkálhassak úgy, hogy nem figyelnek árgus szemek. Énekelhessek, ha úgy tartja kedvem, anélkül, hogy aggódnom kellene: Valaki megsüketülhet.

Mindent elértem, amit akkor akartam. Nem váltottam meg a világot, de a saját életemet mégiscsak rendbe tettem, és felépítettem. Elégedett vagyok magammal és a teljesítményemmel.

S bizony lettek, vannak új célok, tervek, elképzelések is. Hogy miből mi lesz.. Majd meglátjuk nemsokára. Rengeteg élmény, érzés van mögöttem, és látva az elmúltat, annyi változást tapasztalok magamon, hogy az hihetetlen.

Nem tudtam akkor még, hogy az írás majd ekkora szerepet kap az életemben. Hogy néha reszket a kezem, hogy verhessem a billentyűzetet. Idegből vagy örömből, vagy ezeknek az ezerszínű árnyalatából. Az oldalam itt is, ott is növöget, mikor milyen ütemben. Már egyre többen értenek és értékelnek, tudva, hogy szarkasztikusan, karakánul és Diásan vagyok jelen. Néha keresem még az egyensúlyt: a hatékonyt az önazonossal, a humorost az erőssel, a hasznosat az őszintével, a gondolatébresztőt az önreflexióval. Csinálom, aztán majd fejlődök remélhetőleg. Nem azért, hogy akárkinek megfeleljek, hanem ha visszaolvasom magam, ne fogjam a fejem. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy elérek oda, hogy a számláimat fizetni tudom belőle, hála a Patreonon lévő tagoknak. Na, nem százezrek vannak, ne gondoljátok. De hát villany és telefonszámlám van csupán félnomád hegyilányként, ami minden hónapban fix, és hát azt a mikro tagságok is állják már. Tudtam, hogy lehet rá esély, de úgy féltem, hogy mi van, ha szembesülök azzal: Senkit nem érdekel majd. Úgyhogy jó sokáig húztam, mire belevágtam a külön platformon is. De sikerült. Nem volt hónap azóta, hogy ne lenne néhány kíváncsi tag, aki ott van, és olvas. Fizetnek idegenek azért, hogy olvassanak, miközben a családom nagyívben leszarja, mi van velem? Ellentmondásos, az biztos. De hogy ezen háborogjak, ahelyett, hogy hálás lennék? Na nem. Írok tovább, mert szeretem, és mert így egyre jobb leszek. Talán néhány év múlva már polcokon lehet egy pár száz oldalas könyv, ami életem büszkesége lenne.

A kézműves részleg itt van a háttérben. Készülget a készlet. Ebben állok még úgy, hogy tervezem, szeretném, de még félek. Mert mi van akkor, ha senkinek nem kell majd? És feleslegesen dolgozom velük. De attól talán még jobban tartok, hogy mi van, ha berobban, és nem bírom az iramot? Először piciben készülök kezdeni, indítani, aztán meglátjuk, hogy miként bírom, és ki akar egyáltalán belőlem, tőlem tárgyakat rendelni, és odahaza a falon is tőlem származó valamiket nézni. Nincsenek világrengető terveim vele, nem aranyból horgolom őket, hogy pikkpakk gazdag legyek. De ha az állatok ellátása meglesz belőle, szép lassan, már előrébb vagyok, nem? Nem akarok én sosem nagyot. Csak kicsit, de biztosat és szerethetőt.

3 évvel ezelőtt egyedül jöttem. Nem vártam másra, mert indulni, haladni akartam. De persze jöttek a férfiak is, gyorsan. Volt, aki egy évig maradt, mások csupán néhány alkalomig. Akkoriban rengeteget agyaltam, és nem tudtam mit kezdeni velük gyakran. Nagyon sokszor magamnak köszönhetően, mert bennük akartam bízni nagyon, mindenáron. Magam helyett. Hogy ők viselkedjenek úgy, ahogy nekem jó, hogy határt húzni és magam mellett kitartani így nekem ne kelljen. S mikor ellentétesek voltak a szavak a tettekkel, magamban bizonytalanodtam el. Akartam jókislány lenni, másoknak megfelelni, a hibát magamban keresni. Erős voltam, és határozott, ha dolgozni kellett. De ha férfi jött, ez felszínre törni nem mert. Így hát a tapasztalt ellentmondást a másik oldalon inkább lenyeltem, és magamban szenvedtem vele, mint valami parazita a szervezetemben. Őszintén szólva nem tudom hova tenni azt, hogy mikor és mi került helyre, hogy mostanra egész más megéléssel vagyok. Talán mindenki kellett ehhez, talán nélkülük is sikerült volna. Még most sem vagyok szerintem ideális, maradtak vakfoltjaim, nehezen kezelhető elakadásaim, de annyira szabadon, szerintem rendben élek meg most olyat, amire évekkel ezelőtt gondolni sem mertem, hogy számomra ez is egy igazi siker. Hogy amikor beugrott a Valaki, akkor laza vagyok, sziporkázom, megélem a nőiségem, anélkül, hogy tőle függnék. Nem. Magam intézem az életemet, legfeljebb nézem, hogy miként lehetne kölcsönösen jó a dolog. Aztán persze #hegyilány vagyok, nem egy úrilány, szóval csodákra nem vagyok képes. De magamhoz viszonyítva szerintem rendben vagyok ebben is.

3 évvel ezelőtt még erős voltam, tettrekész, el se tudtam volna képzelni, hogy valaha bármi bajom lehetne. Mostanra van egy diagnózis a kezemben, ami bevallom őszintén, hogy változó intenzitással van a hétköznapjaimra. Néha félek, és elveszi a motivációt, máskor meg azt gondolom, velem úgysem bír el, csakazértis jól maradok és legfeljebb pihenésre inthet. De a fejem felett lebeg, mint egy bizonytalan viharfelhő: életemet esetlegesen tönkretehető csapás, vagy csak egy finoman jelen levő intelem: itt vagyok, gyengítelek, de hagylak boldogulni ebben. Hogy jégverés lesz, vagy csak egy eső, ami az életemre hat? Meglátjuk. De azt hiszem jobb, hogy nem tudtam előre, mielőtt ide jöttem. A Sors ajándéka volt a boldog tudatlanság, mint házavató.  

Valaki a hétvégén azt mondta, mikor feljött ez témának, hogy szerinte az élet értelme az, hogy az itt töltött időt minél jobban és hasznosabban töltsük el. Igaza van, azt hiszem. Mert az idő így is, úgy is telik.

Visszagondolva a három évre, azt hiszem, egész jól csináltam. Mikor nem, abból meg tanultam.

És nagyjából ezt fogom ezután is szem előtt tartani.  

Minden nap egy kicsit előre. Nem másokhoz viszonyítva, hanem magamhoz. Erőfeszítéseket tenni, mikor szükséges, de le is szarni, mikor az ildomos.

És gyűjteni az emlékeket.

És mikor visszanézünk, milyen jó mosolyogva megtenni ezt. Milyen szép és jó volt akkor. És körbenézve, elmerengve arra gondolni, hogy ugyanez vagy még jobb van most is.

Nekem bejött az élet. Ez nem nagyképűség, hanem realitás. Fürdőszobám ugyan még mindig nincs, de jól boldogulok itt a hegyen. És nekem ez volt a lényeg. Akkor is, és most is.

Kívánom, hogy neked is így legyen, kedves olvasóm.

Boldogulj, ott, ahol és ahogy szeretnél. Megérdemled te is.

De nélküled nem sikerülhet. Engedd ki magadból te is a harciasabb éned, ha kell.

Nekem legalábbis ez hozta meg a sikert.

Írta a #hegyilány, 2025. június 23.-án.