Lassan, ráérősen lépkedtem. Volt még időm, nézelődtem hát.

Csak egy kisebb táska volt nálam, cipekednem sem kellett. Kevés ember volt a pályaudvaron, feltűnően. Sőt, ha belegondolok, egy lelket sem láttam. És olyan szürke volt minden, de nem mélabúsan, inkább barlang biztonságosan, nem is törődtem vele, hogy ez messze nem megszokott ilyen környezetben. Valami belső lazaság, az egyedüllét olyan meghitt nyugalma töltött el, mit utazás előtt sosem szoktam érezni. Hisz görcsösen figyelek, nehogy rossz vonatra szálljak fel, kerülgetem az embereket, és a sok zaj, szag mindig rendkívül zavaró.

Sípolást hallottam, és egyszerre megtelt energiával minden. Mintha színpadon a díszletek gurultak volna másik jelenetre felkészülve, úgy mozgott a berendezés mellettem. Észbe kaptam, hogy ideje megkeresnem az én utamat, és induljak el rajta. Minek első lépése a vonat, melyre a jegyemet már megvettem, csak fel kéne már szállni rá. Kezdtem keresni a peron számát: 11, de nem láttam sehol, 8-nál megállt a számozás! Hát ez hogy lehet?

Ekkor egy vonat elindult lomhán mellettem, ami eddig takarta a túloldalon lévő sínt. Hol a falra festve virított a fehér dupla egyes. Ott a peronom!

Ám a vonat, mi ott állt, fémes fényesen, már indulásra készen startolt. Elkapott a pánik! Nem késhetem le! És az előny, mit magamnak gondoltam, egy pillanat alatt szertefoszlott. Mit tegyek?

Hiába kiáltottam, hogy: Még ne, várjanak!- nem volt, ki hallotta volna. Ha megkerülök mindent, egész biztosan lekésem. Túl lassú vagyok, és amúgy is, mintha habarcs kötne a téglákra, hol reszkető lábbal állok.

Át kell másznom a síneken, más megoldás nincsen. Kockáztatnom kell, vagy ez a vonat elmegy, pár méterre az orromtól. És valahogy azt éreztem, azt nem engedhetem!

Felszívtam a levegőt, végig le a rekeszizmomba, és a sínek felé vettem az irányt.

Hogy elgázolt-e egy másik szerelvény, megrázott-e egy kósza vezeték, esetleg a hőn áhított vonatom vágott végül hátba?

Vagy egy kedves kalauz feltartóztatta az indulást, és kezét nyújtva segített fel a peronra? Esetleg a mozdonyvezető is még álmodozott, és nélkülem is késett volna, emiatt csak cinkosan mosolygott, látva tervemet, és mutatta, kerüljem csak meg, itt lesz, míg meg nem érkezem?

Vagy..

Talán ha ma éjjel újra álomra hajtom a fejem, akkor a történet végére érkezem. De az is lehet, hogy a mese valójában a való világban kezdődik, és izgalmasabb lesz, mint bármelyik képzeletbeli történet.

És ez nem volt más, mint a Segítők kedves előszava, egy újabb, iránymutató álomba burkolva.

Megadva az esélyt arra, hogy kódfejtőként a nekem legjobb megoldást válasszam.

Ébren és álmomban is, ha egyáltalán van közte különbség.