Óvodás voltam, emlékszem, merthogy torna dresszt kellett volna felvenni másnap. De elhazudtam, hogy véletlenül otthon hagytam. Pedig nem volt véletlen, direkt csináltam. Tudtam, ha az óvónők meglátják a lábszáram, a zúzódásokkal, színes csíkokkal, baj lesz. Pedig még csak óvodás voltam.

Emlékszem, a padlásra menekültem. Fájt a fejem, ahol a hajamba markolva rántotta a bőrt. A lábam, fenekem égett mindenhol, ahol elverte a felmosó nyéllel, egészen addig, míg el nem törött. Fém volt, vagy műanyag? Nem emlékszem, csak azt tudom, hálás voltam, hogy nem fa. Akkor engedett el, szerintem maga is meglepődve, meddig robbant dühe. Mi volt a bűnöm? Ha jól emlékszem, édesség került az ágy alá, vagy szekrénybe, mert a névnapjára akartam készülni a kedvencével: kókuszgolyóval. Csak hát, nem állt össze az Istenért sem, úgyhogy elrejtettem, hogy majd megoldom, ha újra tiszta a terep. Csak sejtettem a receptet, olvasni még nem tudtam. Hiszen még csak óvodás voltam.

A rések közül néztem, hallgattam még sokáig, ahogy dühöng. Egy perc is sok lett volna belőle, de ez végtelennek érződött. Kaptunk már előtte nem egyszer, s ezután is többször, de ez volt életem egyik meghatározó eseménye, ilyen téren. Van, kiknek kirándulás, családi móka, támogató közeg, s vannak, kiket egész más élmények készítenek fel a nagybetűs életre. Nekem ez jutott, hamar megtanultam. Pedig még csak óvodás voltam.

Akkor ott sok mindent megfogadtam. Szavak szintjén nem emlékszem mindenre, de az érzésre igen. Soha senkit nem fogok szeretni, és elmenekülök, ahogy csak lehet. Bízni az emberekben nem lehet, mert mind csak bántani akar, hiába vezet engem a jóakarat.

A család a mai napig Huginak hív, pedig ott a gyermeki létben valami véget ért. Sokáig maradtam a padláson, ahol nem féltem, se a sötéttől, se az egerektől. Talán akkor még voltak galambok is, akikhez amúgy is feljártunk. A természettől nem kell félni. Arra ott vannak az emberek.

Végül lejöttem, nap végén, megerősödve, érdektelenül, felvértezve magam az elkövetkező sok évre, hogyan kell elfolytani sikeresen az érzelmeket.

Ma, ahogy az év utolsó napfelkeltéjét csodáltam, fenn a hegy legmagasabb pontján és elszállt egy kis sólyom vagy vércse előttem, azt éreztem, ilyen szabad akarok lenni. Bár szállhatnék én is.

És visszanézve a vibráló napba, feleszméltem: hisz az vagyok! Megcsináltam!

Hálásan köszönöm, hogy elértem ennyi idősen, hogy boldog, szabad, önálló vagyok. Méghozzá úgy, hogy évek kemény munkájával összegyúrtam végül azt a kókusz golyót, melyet akkor rég még nem sikerült. Mert már tudok olvasni, tájékozódni, figyelni, tanulni, átérezni, megérteni. Van már hozzá eszközöm. Mert már felnőtt vagyok. Már nem dugom el az ágy alá félve, mi van, ha kudarcot vallok. Nem bizony! Ha kell, az asztalon, szem előtt hagyom napokig, amivel nem boldogulok, de felvállalom, hogy ez is én vagyok.

Megcsináltam.

Az óvodás kislány a padlásról a Zalai dombság egyik szőlőhegyén, 31 évesen eljutott oda, hogy hálás a Teremtőnek, hogy mindene meg van, amit csak szeretne. S ami még hiányzik, hát, majd azt is megszerzem.

És nem haragszom arra, aki ezt tette, mert megértem, hogy akkor ennyi tellett tőle. Nekem annyi a dolgom az átélt dolgokkal, hogy megtörjem a transzgenerációs bántást, és igyekezzek jól cselekedni, hisz tudom milyen az, mikor igazán bántanak.

És felülírni a fogadalmam: Szeressek, bízzak. Nem a szülőben, nem a barátokban vagy férfiakban. Hanem saját magamban, először is.  

De ki merjem mondani akár azt is, hogy nem érdekel a másik, mert az én valóságom jelenleg fontosabb számomra, mint a túloldal. Nem verek én el senkit felmosónyéllel a semmiért, és nem élvezem az erőszakot, de azt sem tűröm ezentúl, hogy engem a sötétbe zavarjanak, és rámerőltessenek olyat, ami számomra érdektelen és nem kívánatos. És ez nagyon nehéz feladat, még most is gyakran lelkiismeretfurdalást okoz, ha meg kell tennem. Azért van még előttem még sok napfelkelte, hogy ezt gyakorolni lehessen.

De, enélkül az élet se nekem, se másnak nem lenne teljes, ezt üzenem azoknak, akik még a padláson kucorognak. Vagy azoknak, akik épp valakit bántanak.

Elérkezik az a pont, mikor azt mondod majd te is, elég, és cselekszem: magamért.

Mert már nem óvodás vagyok, ki a padláson zokogva menekülni akar.

Hanem felnőtt, mosolygó, boldog Nő, aki érzelmeket él át és élvezi a friss levegőt, fenn a szőlőhegyen. Pizsamában, köntösben, kabátban, bakancsban ma reggel, mert így szerettem volna.. 

Kívánom, hogy jussatok el ilyen állapotba, hegyen, síkon, tengerparton, városi közegben akár, mindegy.

Csak tudjatok hálásak lenni minden nehézség ellenére a Teremtőnek, hogy ilyen életet köszönthettek a reggeli napsugarakkal.

Arany élet ez, melyet minden egyes nap szeretettel színezhet meg. A saját lelked.