Napjaim egyik fénypontja, mikor Hopi elém jön.

Leparkolok a kocsival nem messze a háztól, munka után néha fáradtan, és legtöbbször még ki sem szállok az autóból, de már virít a fehér mozgó folt a zöld fűben. Vagy a saját udvarunkról jön, vagy a szomszéd házból, ahol szeret nyugodtan, kutyapuszimentesen aludni. Mire kipakolok, már kis lábát szedve odaszalad hozzám, és törleszkedik, felcsavarodik a lábamra. Majd elsétálva a házhoz, egyszer-kétszer megállunk: ő cukiskodva hempereg a homokban, fűben, én pedig teszem alá a lovat, és gügyögök neki, dögönyözöm. És együtt megyünk a csaholó kutyákhoz, akik szintén nagyon vártak már haza.

 Emlékszem, milyen boldogság töltött el, mikor az első néhány alkalommal ezt megtapasztaltam.

Pontosan tudom, milyen érzés volt, mert a hónapok alatt sem csökkent, változott ez. Szerintem ez megunhatatlan.

Hazaértem, vártak, szeretettel fogadtak, kezdődik az itthoni, valódi Élet. Ha jó kedvem volt, akkor még jobban fokozta, ha kevésbé voltam topon, akkor pedig felhozott egy olyan szintre, ahonnan már csak jó lehetett a nap további része.

És az első néhány alkalomnál értettem meg, mekkorát hibáztam régen.

Évekkel ezelőtt volt egy párkapcsolatom, külön éltünk albérletben, és akkor még igencsak érzelmileg megközelíthetetlen voltam. Elég sok mindent leválasztottam, hárítottam, hiszen azt szoktam meg. Igencsak nehéz lehetett velem.. Akkoriban a párom többször jelezte, hogy jól esne neki, ha nem a gép előtt ülve fogadnám a megjöttét, épp csak kikiabálva egy sziát a menhelyes ügyek intézéséből, hanem néha elé mennék. Ha várnám haza. És nem értettem, mi a baj ezzel. Hiszen úgyis bejön majd, és akkor együtt leszünk. Szinte idegesített ez az elvárás.. Az a kapcsolat egy nagyon fontos tapasztalási fázis volt, szerintem mind a kettőnknek. Nem volt boldog és felhőtlen, sokat küzdöttünk, próbálkoztunk. Végül a 25.szülinapomon döntöttem el végleg, hogy nem megy. Jó döntés volt. Ő azóta boldog (remélem) családos ember, én pedig sokat tanultam magamról, és hogy sok mindent máshogy kell csinálni, mint akkoriban. Hat éve volt ez. Mintha egy másik életben történt volna. Sok minden változott azóta. Szerencsére..

S az is eszembe jutott, mennyire jól esett nekem, mikor most másfél éve, az akkori párom az ismerkedés elején a kapuban fogadott. Ez csak akkor tűnt el, mikor egyszer csak, 2-3 hét után megszűnt ez a kis figyelmesség. Hiszen már nem vendégként érkeztem, hanem odavaló voltam.

Ha ő érkezett, akkor azt hiszem, én legtöbbször lelkesen vártam. Bár emlékszem olyanra, mikor nem. Mert volt, mikor azt kiáltotta az egócskám, hogy ha ő nem, akkor te miért igen? Ne adj túl sokat, mert akkor annál jobban fog fájni, ha nem kapod vissza. Aztán persze a magam női logikájával próbáltam ügyeskedni, hogy kaphatnám vissza a gesztust. Mindig jeleztem, hogy nemsokára odaérek, hátha teljesül a belső, meg nem nevezett vágyam.. de a kapuban mégis csak a kutyák fogadtak. Én pedig meg sem tudtam fogalmazni, mit hiányolok, csak éreztem, hogy valamivel még jobb lehetne a dolog. Pedig ha szóvá teszem, biztos megadta volna nekem, de hát..Volt még mit tanulnom akkor is. Magamról, leginkább. Nem volt könnyű kapcsolat, folyton jöttek a nehezebbnél nehezebb megoldásra váró dolgok, és végül elfogytunk. Bár nagyon sok szép és jó emlék fűződik hozzá, és rengeteg tanulsággal tértem vissza a Zugba. Kellett, hogy megtörténjen, de kellett, hogy vége is legyen. Fél éve volt, de mintha egy másik életben történt volna.

S tegnap este, a Telihold és a délután elfogyasztott kávé miatt órákat forgolódva, valahogy ez is úszott gondolatként a fejemben. Hogy ha párom lesz, várni fogom a teraszon, a kapuban, vagy akár a nagy fa alatt a ház előtt. És ha a párja leszek valakinek, szeretném, ha várna a kapuban, az ajtóban, vagy ahol csak legalább gesztus értékkel jelzi, hogy örül nekem.

Mert hazaértünk, mert vártuk egymást, és mert végre kezdődik az együtt töltött idő, a valódi Élet.

Lehetőleg minden alkalommal. Mert ha tényleg van ott szeretet, és mögöttes érték, tartalom, akkor ezt nem lehet megunni. Csak napról napra jobban élvezni.

Mert biztos vagyok benne, hogy az én megátalkodott macskám, Hopika, legalább annyira boldog attól, hogy hazatértem, és végre látjuk egymást, mint én.

És nem, nem azért jön, mert utána megetetem. Hisz olyankor nincs étel a gyomorba.

Csak szeretet a szívbe, amit szép szavakkal, kedves simogatással, dorombolással cserélünk egymás között.

Lehet, hogy sokan nem szeretik a macskákat.. De tanulhatunk tőlük sokat.

Nem kell rám hallgatni. Inkább Hopiban bízzatok!

Tegyétek próbára a tudását: pár napig várjátok a Kedvesetek, a gyermekeiteket, barátaitokat, családot mosollyal, öleléssel, kedves szavakkal a kapuban, vagy a buszmegállóban. Figyeljétek, hogy terül el a meglepetés, majd az öröm az arcukon. S egyszer lopva figyeljétek meg, ha a pár alkalmat követően nem ezt teszitek. Keresni fog a szemével, és az arcán ott lesz a csalódás. Picike lesz, épp csak átsuhan majd.. De ha végleg elmarad, az fájni fog, mert a jóból visszafelé lépni már csak ilyen..

Majd ugorjatok ki a bokor mögül, és akkor is nézzétek az arcukat.

Ügye, hogy a legborongósabb időben is felragyog majd a mosolya, akár a nyári nap?

Igen, mindig Hopi sem vár, mert néha dolga van. Olyankor én is keresem, hívom, figyelem, mikor kerül elém végre. És csalódott vagyok kicsit. De aztán idővel úgyis odaszalad hozzám, és köszöntjük egymást. Lehet, hogy néha inkább kihasznál, mert a korgó gyomra elnyomja a szívét, és inkább enne, mint szeretgetne. De ezt is elfogadom, mert nem lehet minden nap minden tetőfokon. Ő is önálló személyiség, nem én irányítom. A macska olyan, mint az ember. Majd ő tudja, mikor mit akar. Nem kiszámítható, ám rendkívül egyenes jellem. De tudom, hogy ha teheti, és szívből adja, jönni fog elém.

Ha ezt heti egyszer, vagy heti hétszer teszi, én akkor is nagyon boldogan fogadom, az elkövetkező hosszú évekre is, megunhatatlanul.

És ha a macskám képes erre, önismeret nélkül, akkor mi emberek ne tudnánk ezt megtanulni és alkalmazni?

Persze, nem akárkivel. Csak aki fontos nekünk, és szeretjük.

Csak egy napja, hogy utoljára átéltem. Ebben az életben, és a boldog jelenben.