Mese egy fiúról, aki talán életem szerelme lett volna, ha nem engedem el az esélyt. Hiszen csak a filmekben, Tündérmesékben létezik, hogy vásárlás közben ismered meg az Igazit! Vagy mégsem?

Az is lehet, hogy egy életre elveszi a kedvem a férfiaktól, és még a bevásárlástól is... Vagy az is lehet, hogy... A mese szálai ezer felé ágazhattak volna. De talán ennek pont így kellett lennie.. 

A pandémia előtt találkoztunk először. A Lidl-ben. Soha előtte még nem láttam, ebben biztos vagyok, legalábbis nem szemtől szemben. Elhaladtunk egymás mellett, tolva a kocsikat, miközben egymásra néztünk. És ottragadt a pillantás, a másik szemében. A szeme vonzott, pedig talán kékes árnyalatú lehetett, a testalkata az átlagnál egy kicsit sportosabb, de vékony, épp egykorú, vagy talán nálam fiatalabb. Fura volt a haja, hosszú is, meg nem is, kicsit bohókás művészlelkes, emiatt nem is vettem igazán komolyan az érzést, amit hirtelen kiváltott. Tovább haladtunk a következő sorba, de mikor nézegettük a termékeket,amit választani akartunk, szerte az áruházban oda-odapillantottunk a másik irányába, és bizony  volt, hogy elcsíptük a másik odairányuló figyelmét.

Ám, azt hiszem én voltam az, aki előbb a pénztárak felé indult, és fizetés után..hazamentem. Megmaradt a dolog egy kellemes flörtnek, hiszen életemben nem ismerkedtem még így, valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy így is lehetne. Pedig igazán lehetett volna, hisz senkim nem volt. De mai fiatal vagyok, na..

Másodjára a Penny-ben szaladtunk szinte egymásnak. Ekkor már pandémia volt, mert tisztán emlékszem, hogy maszk volt rajtunk. Szerencsére, mert a felvillandó mosolyom egyből elárult volna. Újra ott volt az érdekes érzés, s éreztem, ő is emlékszik. Köröztünk egy ideig a kis üzletben, és noha ment a légkondi, szinte áramlott az energia, ahol közel értünk egymáshoz. Ám, akkor épp ismerkedtem valakivel, s noha még csak beszélgetésnél jártunk, de régről vártam már arra a férfira, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy kockára tegyem. Nem éreztem volna fairnek, ha másnak adok jeleket. Úgyhogy amennyire tudtam, kerültem a pillantását, ám a kasszáknál, ahol két sorba álltunk be, nagyjából egy helyre, már szinte égetett. Emlékszem, hogy zavaromban azt sem tudtam, hova forduljak, s igyekeztem nem nevetni, de maszk ide vagy oda, biztosan lebuktam, hogy nem tudtam visszafogni. Ő előbb került sorra, így mire én kimentem az üzletből, már az ezüst opeljébe (pont ezt a típust utálom, valami megfejtetlen okból, korábbról) pakolt be, én viszont egyből szatyrokkal a hónom alatt indultam a kis zöldemhez. És szaporáztam a lépteimet, hogy ki tudjak slisszolni a helyzetből. Hisz mihez kezdjek, ha elég merész lesz, és odajön?

Gyorsan indultam hát, és ahogy elmentem előtte, láttam, ahogy áll a kocsija mellett, és néz. Elszontyolodva, csalódottan, mint mikor előttünk megy el a vonat, amire úgy vártunk már? Nem tudom, de valami ilyesmit éreztem onnan.

De mosolyogtam, és biccentettem neki.

Akkor láttam utoljára. Azt hiszem, többé nem is fogom. Bár, három a magyar igazság, de kétlem, hogy Zalában kerülne erre sor.. De ki tudja?  

Kis idő múlva abbamaradt az ismerkedés azzal, aki miatt nem kezdtem a helyzettel semmit. Miatta, vagy magam miatt nem? Ha az ismeretlen idegent választom, róla talán le kellett volna mondanom, s akkor most őt sajnálnám, mint elszalasztott lehetőség? Jó kérdés. Egy újabb mese, újabb útvesztője innen kerekedhetett volna ki az üveghegyen túlra. 

Sokáig néztem ezek után a parkolókat, mikor bevásárolni mentem, nincs-e ott esetleg az autója. Vagy nem tűnik-e fel az alakja valahol a városban. Hisz egy 20 ezres kis település, nem lehet akkora nagy csoda, ha pár héten belül kétszer is összefutottunk. Lehetne..legyen már egy harmadik.!

Akkor ígérem, nem futamodok meg!

De nem futottunk össze a sorok között. Jöttek más férfiak, s gondolom neki is nők.

Talán ő még mindig Miklóson van, vagy elköltözött valahová ő is.

Annyiféleképpen történhetett volna máshogy az élet, ha harmadjára találkozunk. Talán egy kávé után rájöttünk volna, hogy mennyire nem vagyunk egymáshoz valók, és nevetve köszönünk el, s legközelebb a Spar-ban egy: Szia! Hogy vagy? után ismét csak elhaladunk egymás mellett.

De.. Lehetett volna más is. Lehetett volna szerelem, lángolás, ajtócsapkodás, nevetés, sírás, ölelés és egy idő után együtt tolhattuk volna a bevásárló kocsit, azt kérdezve a másiktól: Szeretnéd ezt, Kedves?

S válaszoltuk volna: Szeretném, mindent, Veled. És talán a járókeretet egymás mellett tettük volna le, mikor az életünk végére érünk.

Vagy lehetett volna néhány hét, hónap, mit egymás mellett töltünk el, annyit tapasztalva, mint mások évek alatt. S végül elváltunk volna, mert más felé toltuk volna a kocsinkat. De úgy is hozzátett volna az Élethez, hiszem.

Annyiféleképpen lehetett volna. De így lett.

Néha van első, második esély is..De harmadik már nem!

Már nem nézem az ezüst opeleket. Kedves emlék csupán, mely valami miatt a napokban felbukkant.

Talán azért, mert valamelyik segítő angyalom úgy gondolja, újra csak elfordított fejjel járom az „áruházat”. S a hegyi szellőkkel fújja be az emlék képeket , erről is, arról is, hogy eszméljek.

S úgy hiszem, ez a képkocka most helyre került.

Nem hagyhatunk elgurulni érzéseket, melyeket valami lobbantott bennünk. Oly nagy a Világ, oly sok a bevásárló központ, áruház, s benne a hömpölygő vásárló tömeg.

Rengeteg ember mellett mehetünk el naponta, akik iránt semmit sem érzünk. De ha van, aki 100 emberből is odakapja a tekintetünk, tegyük próbára, mit hoz ki belőlünk (off: önismeret, sémaismeret, nehogy pont egy bántalmazóba válasszunk bele ily módon, mert arra is nagy az esély, ha nem ismerjük a saját működésünket! :D) .

Lehet, hogy egy vacsora után elválnak útjaink, de az is lehet, hogy nem.

És lehet, hogy végeredményben semmi nem passzol, ami a zsáneredhez illik: kék a szeme, fiatalabb/idősebb, fura a haja, és az autója, vékony/duci, de ha valami megfog benne, ki ne magyarázd magadból az érzést! Csak legyen ott, onnantól kezdve nem számít!

Gondolj arra, mit gondolhat ő, mivel próbálja lebeszélni magát rólad: egy hegyen lakik félnomádul, fiatalabb/idősebb, benti kutyái vannak, rövid a haja, szemüveges, akaratos.. De tudjuk. ha ott az érzés, ezek se számítanak.

Ezért hát egy ideje azon dolgozom, hogy már a második esélyre se legyen szükség.

Mert az elsőre lecsapok.

Jelentem: eddig bejött, mindig valami jót adott.

S ez nem egy tündér meséje, s nem tündérmese. Mindenesetre a legjobb hír: még nincs vége!

Tanmese? Fogadalom? Lecke? Tanács? Intelem? Motiváció? Ördög tudja.. :) 

És te? Hogy állsz ehhez? Tudsz még addig számolni, amennyit elengedtél magad mellett, vagy ha úgy érzed, nekitolod a kosaradat az Élet adta esélynek?