0tt volt.

Az újabb esély.

Most nem több nap adatott, mint a szülővárosomban, a pennyben anno, ahogy egyszer már ezt elmeséltem. Hanem egyetlen napba sűrűsödött a több alkalom.

Tudtam is, hogy ennyi jut.

Először, mikor megláttuk egymást, épp mosogatni indultam és léptem arra, te pedig embereket előztél. S a félmozdulat során egymásra néztünk.

Láttam az arcodon a döbbenetet, ami az én tekintetemben nem csak, hogy tükröződött, de szinte háborgott. Nem romantikus, rózsaszín, hanem pőre és buja: aztaqrva.

Csak néhány másodpercig ragadt oda a tekintetem, abba a mély barna szempárodba. És szinte mint egy baleset során a nyakpánt, úgy tartotta egyenesben a belső hang az én fejemet is, nehogy utánad forduljak. Tudtam, éreztem, ha megteszem, te megállsz és kezdődik a megmérettetés.

S egy kis idő, talán egy másfél óra múlva újra találkoztunk. A belső hangom akkor csak mosolygott: Nofene, csendesült el, s noha óva intett, mégis kíváncsi lett.

Te kint álltál, a bácsit hallgattad, én bementem és leültem, várakoztam a következő előadásra. S közben néztelek, téged is és másokat is.

Igyekeztem feldolgozni ott, két előadás között megpihenve a Gyüttmenten átélt friss élményeket. Sok nekem ez, vagy kevés? Túl populáris, felszínes vagyok, nem éreztem igazán odatartozónak magam? Ha körbenéztem a sokféle ám mégis egyforma embereken, nem éreztem ingert, hogy vegyüljek. Legtöbben kedvesek voltak, de ha figyelsz, nem beszélsz, csak hallgatsz, olyat is észrevehetsz, ami esetleg más körülmények között rejtve marad. Van, hogy szép a felszín, mázas, lenbe és színes ruhába öltözött, közben pedig a tekintet mar és hátba döf. Én jobban szeretem, ha a tőr eleve ott lóg az oldalán a szemben lévőnek, s nem mosolyog negédesen, mutassa csak őszintén magát, csak hogy tudjam, hányadán állhatok hozzá. Attól függetlenül, vagy épp ezért simán megkedvelhetem.

És én figyeltem, az előadásokat, az embereket és leginkább saját magamat.

Be kell, hogy valljam, te dobtad fel a napomat. Szép volt, békés, informatív ha összességében nézem, de a lüktető energiát, amit úgy szeretek, azt te adtad. Pedig csak párszor néztünk egymásra. De ha hátranéztem, vagy elfordultam, legtöbbször ismét összeakadt a zöld és barna szempár.

Azt hiszem, megint rajtam múlott.

Mert nem voltam egyértelmű. Neked és legfőképpen magamnak sem, ez lehetett a színtiszta oka az újabb elszalasztott lehetőségnek.

Mikor akarod, vágyod, de nem mered, vagy egy belső etikai hang miatt megálljt parancsolsz.

Egy hajszálon múlt, azt hiszem. Csak egyetlen egyszer kellett volna mosolyogni, amúgy Diásan.

És már jöttél is volna, a szalmabálák mentén, mellém ülve. Én pirultam és mosolyogtam, te pedig valami hülye szöveget toltál volna.

Jó móka lett volna, bármilyen véget ér, aznap este vagy tán soha.

De én nem mosolyogtam végül, csak magamban. És tanakodtam.

Ebből bármi lehet.

Készen állok rá? Mi van, ha te „ősasszonyt” akarsz egy okoskodó blogger, gyári munkás helyett? Szabad? Nem etikátlan, ha valakivel már épphogy elkezdtem valamit, még ha sántít is, és nehezen halad? Mi van, ha sémakémiás tüzet ébresztesz fel bennem, és tönkreteszel?

Mint néhány éve, azzal a fiúval az áruházban. Vele háromszor találkoztam, égtünk egymásba, és mindannyiszor eltávoztam, hasonló indokokkal.

S itt is elsétáltam, a csűrből, felállva a szalmabálákról. Volt még hátra a napi programból, gondoltam, ha még találkozunk, improvizálok, és gondolkodás helyett a pillanatnyi érzésre hallgatok.

De a nap vége felé, elfáradván az embertömegben, úgy döntöttem, elég volt. Hazamegyek.

Útnak indultam, lassan, komótosan sétálva a fesztiválról, hátha harmadjára is találkozunk.

Talán akkor megálltunk volna, elvigyorgom magam, gondolván: utolsó pillanatban, de legalább igen. Így még maradtam volna talán.

Ha látlak, és nézel, így lett volna.

De nem volt harmadik találkozás.

Úgy látszik, csökkennek az esélyek. Most már sűrűbben jönnek a próbatételek.

Érzem, legközelebb most vagy soha lesz a hasonló alkalom, nem két és három esélyt adva a nagy lehetőségre. Próbálván a Sors, gyáva, hülye és feleslegesen lojális vagyok-e még, vagy már megtanultam a leckét?

Mondjuk, azért sokat fejlődtem. Elég sok lehetőséggel élek már, amit úgy érzek, jót tesz nekem és hasznomra válik.

Nem sok ilyen visszatérő emlék van, amit fejcsóválva sajnálok, hogy kihagytam, pedig épp csak a tálca hiányzott a remek főfogáshoz. Kés és villa sem kellett volna.. Puszta kézzel bántam volna el vele.

De köszönöm Sors, az ismétlési lehetőséget. Térjünk majd vissza rá kedvesen, elismerően, mint vizsgák után a tanár, kiről kiderül, valójában jó fej, de a diák érdekét szem előtt tartva szivatta szigorával éveken keresztül. Beszéljünk majd ezekről a sztorikról nevetve, mint egy életreszóló, fontos lecke, amit sikerült végül a fejembe verni..

De ne soká, rendben? Nem ügyvédnek, orvosnak tanulok, hogy tizenévet üljek még az iskolapadban.

Én egy egyszerű hegyilány vagyok, aki keresi az útját. Felmentést kérek némely tantárgyból, jó?

Vagy legalábbis adj pótvizsga lehetőséget. És sodord már őket valahogy vissza az utamba, ha lehetséges. Egy nem is jobb, mint egy lehetséges igen lett volna.

Mondom ezt most kajánul vigyorogva, tudva, hogy ha nem lett volna, eleve lecke sem lett volna, lévén az alsós anyag, én pedig már nagylány vagyok.

Mindenesetre üzenem neked, te legény onnan az építők teréből s ezáltal magamnak is, utoljára felmondva azt a kib@szott leckét:

Tudok ám mosolyogni, csak olyan nehéz időben eldönteni: akarom, de nem merem, vagy nem akarom és nem is teszem. Még mindig túl sokat gondolkodok, és ilyenkor bizony jól jönne, ha kicsit te is tökösebb lennél. És a tizenötödik piciny jelzésre te sem tanakodnál, hanem cselekednél. Ezért szeretjük mi lányok a vagány, bátor, rámenős pasikat. Mert ti megteszitek azt is, amit mi nagyon szeretnénk, csak a jólnevelt oldalunk még nem igazán meri..

Nekem eszembe jutsz olykor, főleg, ha copfos szélesvállú férfiakat látok.

Te meg lehet azt se tudod már, ki a fene vagyok.

Lehet, hogy veled a büdös életben többet nem találkozom, de köszönöm neked, hogy a Gyüttment fesztiválon ismeretlenül is, leckét adtál nekem.

Legközelebb, ha ÚGY érzem, ahogy annyira nagyon nagyon ritkán szoktam, mosolyogni fogok. Tán még vissza is pillantok, csak egy villanásnyi időre. S szép lassan sétálok majd tovább, várva az izgalmas pillanatot, hogy meghalljam a hangját: Ne haragudj..

Ha pedig ez elmarad, az is rendben van. Mert van olyan, hogy én igen, te meg nem.

Mármint egy lexikonban olvastam mint esetleges lehetőséget, de élőben még nem tapasztaltam.

Ahhoz olyan ritka az én igenem, hogy bakot még eddig sosem lőttem.

Mindenesetre a szellemedet nem kergetem. Egész egyszerűen ha mosolyogni kell, hát megteszem.

Legyen, aminek lennie kell. S nem várok második, harmadik alkalomra.

Legalábbis remélem. De majd gyakorlok.

És megsúgom: a következő lesz a harmadik.