Nagyjából két éve, még a városi házam előtt a járdán sepregetve elbotlottam, valami kósza betoncsücsökben. Abban a pillanatban szólt a mondat a fejemben: De szerencsétlen vagy!

Ám, akkor a saját hangom mögött elősejlett egy ismerős, mély hang is. És ott, a járdán fizikailag az utcán állva, lélekben a régi házunk portáján a porban levegőért kapkodva feküdtem.

S miközben a pánik határán, talán kilenc éves lehettem, elhangzott ugyanez a mondat: Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?

Apám mondta, fölöttem állva.

Majd segítség nélkül átlépett rajtam, és ment a kapuhoz, ahol épp akkor csengettek. Én pedig még percekig lent maradtam, várva azt, hogy újra legyen hely a levegőnek, és hogy elmúljon a fájdalom.

Volt egy kiscsacsink ugyanis, akivel gyakran játszottam. Ő szabadon szaladgált az udvaron, míg az anyja bent volt az istállóban. Én pedig ugrabugráltam vele, akár egy kiscsikó. S hát, szórakoztató volt, hogy tologattam ide-oda.

Apám látva ezt, szólt, hogy ne csináljam, mert meg fog rúgni. Hát de már akkor is ott bújkált a női lélek bennem: ne mondd meg nekem, mit ne csináljak! S hát gyerek voltam, így hatványozottan makacs voltam. Toltam hát tovább, jó ideig, gond nélkül.

Aztán persze eljött a pillanat, mikor játékból a kis drága jól megrúgott. Akkor görnyedtem össze, levegőt egyáltalán nem, ám sokkot erősen kapva, majd hogy a földre hogy kerültem, ki tudja..?

Kicsi lány voltam, mindig is vékony. A csacsi sem volt hatalmas, de mégiscsak erősebb, mint jómagam. Fájt is a gyomrom, ahol eltalált, hogy bordám nem tört, lehet csak égi szerencse. De az igazi rettegést az okozta, hogy lefagyott a testem. A levegő se ki-se be nem akart távozni, így se hang, se sírás nem hagyta el a porban fekvő kis testemet. Ekkor lépett fölém Apám, és játszotta le azt a jelenetet, aminek köszönhetően egész életemben a fizikai esetlenségemet ezzel vagy hasonló önbántalmazó mondatokkal kommenteltem, a fejemben, vagy akár hangosan ismételve is, csak hogy még nyomasztóbb legyen.

Hány éves is voltam két éve? 29. Hány éven keresztül cipeltem, használtam, idéztem azt a mondatot? 20!

S nem ez volt az egyetlen, természetesen. Bűzös, dögvirág szagú csokorba szedhetném azon mondatokat, amik Anyám szájából is elhangzottak a hosszú, feszült évek alatt, míg harcoltak az élettel.

Huszonévig éltem a sémáimban, túl sokáig gondoltam normálisnak azt, ami valójában elfogadhatatlan. Ők ezt adták, mert ezt kapták, ennyire voltak képesek. Lehetett volna ezerszer jobb, de kár azon rágódni, mi lett volna ha..

Az önismeret számomra arról szól, hogy megteszem azt, amit csak tudok, hogy képessé váljak a jobbra. És lehetőleg ne azt adjam tovább, amit kaptam, hanem valami jobbat.

Kislányként nem haragudtam a csacsira, hisz imádtam, és megértettem, ő nem akart rosszat. Apámra nem haragudhattam, hisz tekintélyszemélyként ez elképzelhetetlen volt.

Maradt hát saját magam. Akkor és hosszú évekig, ha valami nem úgy sikerült, ha elrontottam, elbuktam, bénáztam, lefagytam, megbántottak, megaláztak, csak magamat okoltam. Csak csendben korholtam magamat: De béna vagy! Te szerencsétlen! Te hülye!

Sokáig tartott, mire ráébredtem, jogom van a haraghoz, csalódottsághoz, a saját magam által megtapasztalt igazsághoz.

Míg olvasod az okosságokat, de nem állsz meg néha, egy árnyékos járdán az utcán is, és nem mész mélyre a múltba, nem hoz valódi felismerést. Csak üres mondat marad a szeresd magad.

De persze fontos dolog olvasni, átengedni az információkat, még ha akkor nem is tudsz vele mit kezdeni. Anélkül az esély a későbbi felismerésekre igen csekély. Évek óta okosítom magam, talán 18 évesen Csernus volt az első, aki bevezetett a felnőttek életébe. Talán ezért is szeretem őt annyira, és ezért áll hozzám közel ez a pofonnal ébresztő, letaglózó stílus.

Mert nekem is az vált be, a néhány hidegzuhanyként érkező mondata, ami számomra a taglózó felismerést hozta:

Szükség van a változásra. Nem a másokéra, hanem a magaméra!

13 éve indultam el ezen az úton, és néha vért izzadva, néha vigyorogva, néha bőgve, néha egy-egy emléken elmélázva következnek be változások, felismerések. S mivel már van némi tudásom arról, mit nem tudok, ez az út kitart szerintem ebben a teljes életben.

Sok emberrel találkozom, aki bántja magát. Hallgatom, majd próbálom cáfolni, pozitív irányba terelni. Ám, legtöbbször süket füleket érnek a próbálkozó dícséretek. Persze, hiszen a belső hangokat lezárja a koponya, azok dübörgésén nehezen jut el egy-egy kívülről érkező kedves mondat. Főleg, ha kevés akad belőle, mert bántalmazó vagy magányos közegben él valaki.

Mi dícsérhetünk téged, ha egyszer nem hiszel nekünk. Nem is kell. Tudod mit!? Ne higgy másnak. Mert épp ez a baj.

Elhitted, hogy veled van a baj. Elhitted a bántó mondatokat, amiket a fejedhez vágtak. Nem rólad szóltak, hanem róluk, az ő csalódásaikról, megéléseikről.

Ha nekem nem hiszel, ha dícsérlek, rendben van. Egy idő után én nem erőszakoskodom, mert az rendkívül fárasztó, és nem az én dolgom téged újrahangolni. Nem úszod meg, saját magad nélkül ez nem megy. Én már csak tudom, nekem is hiába beszéltek.

De akkor ne higgy Apádnak, Anyádnak, a tanáraidnak, testvérednek, a főnöködnek, mikor azt mondták, szerencsétlen, hülye, idióta, értéktelen vagy!

És kerüld azokat, akik dícsérni nem, csak bántani tudnak.

Higgy magadnak, mikor olyat teszel, ami sikerül, és büszkeséget érzel. Mikor reggel belenézel a tükörbe, és tetszik, amit látsz. Merd dícsérni magad.

És merd a belső hangnak azt mondani: nem vagyok béna!

De ehhez bizony cselekvés is kell, és próbatétel, gyakorlás, fotelből felállás. Mert a puszta lét nagy érték, de érdem akkor születik, ha valami alkotás, cselekvés történik.

Minden dolog lehet hasznos, építő, még ha rossznak tűnik elsőre, akkor is alkalmas valamire.

Megrúgott a szamár, mert makacs voltam, és toltam. Gyerekként felmérni helyesen nem sikerült, a figyelmeztetésnek nem hittem. Tényleg szerencsétlen voltam?

Vagy csak történt velem egy esemény, amiből épp lehetőségem volt tanulni.

Túléltem? Igen. Csináltam még egyszer? Nem. Akkor végeredményben ügyes vagyok? Igen.

Ha lesz gyermekem, aki az oly vágyott lovam csikóját tolja, mit teszek? Szólok neki, elmagyarázom, talán ezt a történetet is elmesélem. Ám, ha rám ütött a drága, akkor úgyis makacsul folytatja, és odapillantván, látom a rúgást. Mit teszek?

Odamegyek, felemelem, megölelem, megnyugtatom. Míg újra levegőt kap, támogatom. És miután túléltük az első drámai perceket, kézenfogva a konyhába sétálunk, és megbeszéljük, szerintünk mi a tanulság. S mivel rendben van az önsimeretem, s férjet is így választottam, az apja is támogató szavakkal állna mellettem, és nem atyai pofonnal, leb@szással jutalmazná a gyermeki hibát.

S együtt néznénk a teraszról, beszélgetve a dolgokról, életről, élményekről. Távolról figyelve, ahogy a gyerek legközelebb már máshogy közelít a csikóhoz. Vagy a diófához, amire mászni szokott. Vagy majd a biciklihez, az autóhoz, a párkapcsolathoz, munkához, ahogy halad előre az életben.

S miért e történet elmesélése? Önkényes vagy bizonyos célt remél? Mindkettő.

Kiírva magamból, megerősít a feldolgozásban. Érdekes, mennyivel másabb gondolni, mint leírni, majd újraolvasni az esetenként rémtörténetnek beillő emlékeket. Ha magamban zajlik, csak keserűen mosolygok, ám ha leírom és kívülről látom, már könnyes szemmel ismerem fel, micsoda jelentősége volt ennek hajdanán.

Terápiás írást kellene tanítani az iskolában, nem verslábakat cincálva elemezni!   

De elmondhatom, hogy húsz év terhét azóta, két éve tudatosan letettem.

És szeretném, ha belelátva mások életébe, megértenék az emberek, mit jelent a valódi önismeret, tudatos élet. Nem tudom, hogy kell gazdaggá válni, vagy tökéletes sminket feltenni. Mert az nem érdekel. De hogy hogyan élhetnék boldog és elégedett életet, az mindig is hajtott, és motivál a mai napig. Vannak eredmények, amik által megélhetem a mostani szinte folyton jól levő állapotot, amit igen nagyra értékelek, és másnak is szívből kívánok.

Én már egyáltalán nem bántom magam! Nincs az a kínos helyzet, hiba, melyben magamat ostoroznám. S ahogy akkor sem a csacsit vágtam hókon, most sem a kiálló gyökérbe rúgok bele, miután feltápászkodok elesést követően, hanem megállapítom, hogy hát erre és erre nem figyeltem, hirtelen jött valami, amit el sem kerülhettem, és leginkább nevetek egyet magamon. És még jobban figyelek, ha egyenetlen terepen járok, akár erdőben, akár emberek között.

Kis lépésekkel kezdődik a békésebb élet. Nekem ott, életemnek ezen felismerése a Béke úton, az árnyékos fa alatt érett be teljesen. És persze, onnantól kezdve sem ment hibátlanul, de mára elértem, hogy 10/8-10 esetben reálisan szól a belső hangom.

Az elején még próbálkozott előjönni más rikácsolása, de akkor annyi volt a dolgom: megálltam, felismertem, és határozottan rávágtam: Kuss legyen! Nem, nincs igazad!

Ennyit tudok elmesélni, nekem ez a nehéz feladat hogy lett megoldva. Számomra ez valódi siker, mert van összehasonlítási alapom. Milyen volt régen, és milyen most az életem. Nem azért vagyok szinte mindig vidám, és pozitív, mert benyaltam a mindenhappy maszlagot, és mert nincs problémám az életben. Mindenkinek van, lenne, csak nem mindegy, hogy érte vagy ellene teszel.

Kis lépésekben, de nem mások által! Mert a valódi önismeret nem SzabóPéterről és a divatos kifejezésekről szól. Nekik is van szerepük, hasznuk, ahogy a támogató barátoknak, pároknak, kedves szomszéd néninek, a tiktokon követett szakembereknek. De ők ehhez kevesek.

Figyelj néhány napig magadra, és a belső világodra! Írd fel, számold meg a negatív mondatokat. És merengj el azon, kitől erednek. Ezután, ha ismét hallatszik, állj meg és tedd bátran, hogy kimondod, magadban vagy hangosan, ha otthon vagy: Kussoljál/Fogd be a pofád!

Igen, így, ilyen erősen, érzelmekkel! Ráérsz majd később ejnyebejnyézni, ugyanmározni, ha 10/5-ször már felismered és újragondolod a mondatokat.

Addig igenis, tessék bátran kiállni magadért!

Ha egyedül vagy, azért, hogy jó társasága legyél önmagadnak. Ha párban élsz, vagy gyereked van, akkor pedig kötelességed, hogy jót adj nekik!

S itt van pár új mondat, kezdésnek, amire gondolhatsz, ha nem hallod még saját magadat. Még ha egy ismeretlentől is érkezik, nekem higgy, ne az Anyádnak:

Menni fog, ügyes vagy!

Nem baj, majd újra próbálkozunk!

Tudtam, hogy sikerülni fog!

De kedves vagy!

Hogy csillog a szemed!

Bízom benned!

Értékes vagy!