Először féltem, mikor kúszol majd be hozzám

A kerítés alatt, deres nyomot hagyva

Kedvenc virágaim megkésett bimbói végén.

Hogy viselem majd itt léted, csontig hatoló

Erős, kegyetlen, rideg személyedet.

Ám, rövid itt tartózkodásod után, melyet meg és túléltem,

Hamarosan újra kisütött a nap, s meleg lett minden,

Százszorszéppel borítva zöld szőnyegem szélét,

Mely igazi sztárvendégként az erdőig kísér.

Most újra itt vagy, de már ismerősként érkeztél.

Megmutattad, mire számítsak, ha velem vagy.

S azt is megtapasztaltam, hogy

Előbb utóbb újra elhagysz, ezért hát ne aggódjak,

Csak fogadjam el, hogy te ilyen vagy.

Nélküled az élet melegebb, lágyabb, vidámabb,

De ha itt vagy, visszafoghatom magamat

S mint nagymama a meleg, vastag takarót

Úgy borítod dolgos életemre a csendes napokat.

Melyet először igencsak nehezen kezeltem,

Én, a reggeltől estig folyton kapkodó.

Hát hogy képzeled, hogy kezem, lábam alatt

A földet megkeményíted, tettvágyamat jéggel lassítod le?

Ám most már végre hálásan fogadtalak,

Hisz nincs más alkalom, mikor elengedve

 A rohanó világot, mélybe húzódva

Karbantarthatnám, tervezhetném magamat.

És lelkiismeret furdalás nélkül pihenhetek,

Felkészülve az elkövetkező, dolgos hónapokra.

Köszönöm kedves tél, erős mínuszok,

Hogy lehetővé teszitek ezt nekünk.

Megismerve minden egyes évszak

Kemény vagy épp kegyes ajándékát,

Melyen bosszankodhatnánk is, de talán jobb,

Ha inkább élvezzük a havat és a csodás jégvirágot.