Nézegetem ezt a kis szegfűt, amit még tavaly vetettem magról. Csak úgy szétszórtam random, ahol úgy gondoltam, nem lesz útban elől.

Nem fektettem rá nagy hangsúlyt, mert második évben virágzik. S nekem akkor is, most is leginkább olyan kell, ami idén. Vagy ha lehetne, már most azonnal.

Idén is először azokat vetettem el kapásból, amiknek most lesz néhány héten belül „haszna”. Ami jövőre lesz, az oly soká van, ki tudja, megérjük-e? Főleg a virág, mit megenni nem lehet. Azt majd..

S végül tavaly elment a magvetések ideje, és nem került cserépbe szegfű, és más kétéves növény. Ha a természet nem segít, és a véletlennek köszönhetően néhány mag nem ered meg, akkor most nem lenne ez a gyönyörű, illatos kis virág. Mert annyira a mostra fókuszáltam.

Most tavasszal is beleestem volna ebbe a csapdába, ha nem állít meg minden egyes nap a bejárati kapu mellett a színeivel, illatával, és figyelmeztet: tessék a jövőre is gondolni. De ne úgy, mint eddig.

Ne az anyagi, fizikai biztonságot, a látható bővülést nézzem mindig, hanem gondoljak arra, hogy ezen közben a lelki részeim hol lehetnek kielégítve? Mi van, ha meg sem érem a következő szezont, ám ahelyett, hogy élvezném is a mostani állapotot, mindig újabb terveket kovácsolok.

Ugyanis ismét belevetettem magam a munkába, a két melóhely mellett görgetem az itthoni teendő listákról azt, amit hirtelen a legfontosabbnak érzek. De van ilyenből legalább 4-5, és noha sokszor már este 9-ig kinn vagyok, a végére azért mégsem érek. S bizony most is úgy indultam, hogy paradicsomot, kabakost, karalábét vetek, hiszen az már idén terem, ám a szegfű zacskóira rápillantva magamban mormoltam: majd, ha erre is futja nap végén. S a napok teltek, múltak, végül hetekké olvadtak. A paradicsom nem hogy kikelt azóta, de már van belőle helyére ültetve. Ahogy sok más is került már földbe. S naponta vagyok a kertben, hogy az ágyások számát bővítsem, hisz még sok hely kell a továbbiaknak.

Egyszer csak ismét azon kaptam magam, mint odahaza néhány éve. Egész nap csak csinálom, dolgozom, és noha tényleg nagyon szeretem, ám..másra alig marad időm. Ha a blog nem volna, hogy rápillantva néha kiragadna, még annyit sem lennék nyugalomban. Régen ennek néhány év alatt csúnya vége lett. Ezt a kört pedig nem játszom el újra, és inkább még az elején helyre teszem.

Bibók Bea podcastet hallgatva rájöttem, hogy ha egyszer parentifikálva lettél, akkor az is maradsz. Javítani, fejleszteni magad lehet és kell is, ám a belső ösztön ott buzog: Csináld, meg ne állj, tervezz, érj el eredményt, ne pihenj, csak magadra számíthatsz. S noha haladok az utamon, úgy gondolom, egyre jobban, attól még a késztetések sokszor bennem is itt vannak. Az önismeret, tudatosság viszont ott nyer értelmet, hogy fel tudom ismerni, ha régi sémába kerültem. És van eszközöm ezen javítani.

Ha pedig ezt nem teszem, hiába a felismerés, akkor nem hibáztathatok mást, ha besavanyodok, vagy  az egészségem leromlana. A felelősség az enyém. De csakis a sajátomért! A tudás hatalom, és remek lehetőség a fejlődésre. Ám, ha tudod és mégsem csinálod, biztos irány a még nagyobb kudarcba.

Úgyhogy kicsit átértékeltem egy ideje a jelenlegi életem. Tervezni, dolgozni a jövőért szükséges, mert nem ciripelhetsz egész nyáron, mint a tücsök, mert felkopik az állad. Ám, ha csak szorgosan robotolsz, s másból sem áll az életed, mint bolyból ki, bolyba be, mint a hangyának, akkor nem lehetsz egyénileg boldog a jelenben, mert csak a jövőt szolgálod a rossztól félve.

Valahol a kettő között volna jó megállni.

Mondjuk, egy kedves, szőrös kis poszméh képében. Aki naponta szorgosan gyűjtögeti a nektárt, arccal-popóval a virág kelyhében, szálldosva egyik színes-illatos növényről a másikra. Néha meg-megállna, olykor elszunyókálva, kíváncsian az emberek társaságát is felkeresve: nem tán édes bort isztok? Majd munkája végeztén hazahordja a kis rovarhoteljébe, tartalékolva e kincset jövőre. Így ő vígan elvan a kis világában. Lát és tapasztal sok szépet, ám, nem tétlen.

Valami ilyesmi életre vágyom, inkább, mint a tücsök és a hangya két véglete.

Így hát már nem először a héten, tegnap virágvetési napot tartottam, és úgy összességében nyugisabb, kevésbé értékes munkákat végeztem. Kímélve ezzel a testem, ám, megalapozva azt, hogy a kis életterem hamarosan még szebb legyen. Került a ládákba legényvirág, kasvirág, nefelejcs, porcsinka, vásárolt záporvirág, és társai. És, természetesen törökszegfű is.

Mert nem lehetnek csak nagy terveim a jövőre nézve, s azokért most a jelenben folyton güzülve.. Ha közben nem adok magamnak lehetőséget arra, hogy a lelkem örvendezzen, ha virágot lát.

Mert végeredményben engem mindig is az motivált, mitől lehetek boldog és elégedett. Amit megtanulok szépen lassan, hogy ezt a jelenben is megéljem, ne csak egy talán jövőben bízzak.

Úgyhogy nehezen, de fékezni fogom magamat, és az egyensúlyt nagy átlagban tartani fogom.

Dongó leszek, zúgva, szárnyalva, ki élvezi az életet, ám úgy megpihenni éjszaka, hogy tudom, hasznos volt a gyűjtögető portya. S most lelkesen figyelem magam, mi a számomra értékes nektár. És azt bizony felmarkolom, és a kis kosaramba teszem, legyen az bármi, ami felé vonzást érzek.

Ehhez pedignem átallok duci testemmel, pici szárnyammal, minden fizikai számítás ellenére is a napsütötte virágos rétre kirepülni.

Elvagyok én boldogan, zümmögve a zugban, s csak akkor csípek meg valakit, ha rossz szándékkal közelít.