Szeptember 8.

Az olvasás világnapja

És az én „napom” is.

Ennél számomra fontosabb napra nem is eshetett volna a születésem napja.

Ugyanis az olvasásnak, a leírott szavaknak hatalma van.

Néhány hete Berente Ági egyik talpreflexológiával foglalkozó könyve került a birtokomba, drága barátnőm ajánlása jóvoltából. És ahogy a tizenéve íródott könyv sorait olvastam, elfogott a hála azért, hogy vannak emberek, akik írnak, ilyen és ehhez hasonló remekműveket. Azért, hogy mi olvashassunk, nézőpontot tágíthassunk, fejlődhessünk. És örök érvényű dolgokat (nem igazságot írtam, szándékosan) csempésznek be a szobáink fala közé.

Kiránthatnak a bánatból, unalomból, a hétköznapokból, ha épp egy olyan történetet olvasunk.

Taníthatnak, fejleszthetnek, utat mutathatnak, ha hagyjuk, hogy a leírt sorok az egónkon át a szívünkig hatoljanak.

Az érzések, benyomások tárháza végtelen, attól függően, kitől, mit olvasunk.

Emlékszem, mikor a menhelyi oldalt vezetve először éreztem rá a terápiás írás ízére. Akkor még nem tudtam, hogy ennek ez a neve. Csak éreztem, hogy túltelítődtem: bánattal, haraggal, örömmel, vidámsággal, kétségbeeséssel, és hasonló emberi érzésekkel. És elkezdtem pötyögni. Egyszer csak éreztem, hogy jobb lett a lelkemnek. A gyerekkortól letiltott, meg nem élt érzések a felszínre jöttek, és szépen lassan formálni kezdtek.

Az, hogy azt vettem észre, ez tetszik az embereknek, vagy éppenséggel indulatokat váltottam ki belőlük, először nagyon meglepő volt. Majd..megtetszett. Van abban valami szép, mikor a szöveg írása, majd az elolvasása közben egymáshoz kapcsolódtok. Olvasóként is imádom ezt az érzést. És vágyom rá. Talán ez az egyik oka annak, hogy nem csak magamnak írok, és hagyom rejtve a laptop tárhelyén, hanem meg is osztom. Még akkor is, ha kapok hideget, meleget.  

És bizony nagy levegő kell(ett) ahhoz, hogy meg merjem ezeket tenni korábban. Mert… Azért ennek van veszélye. Felvállalni magadat, ilyen mélységekig, sokkal nehezebb, mint odamenni valaki oldalára, és fröcsögni. Gyakran álnéven téve ezt, arc nélkül. Aki pedig ír, tartalmat készít, bizony beleáll. Saját magába, az életbe, a véleményébe, és a jövőbe.  

Én még kismiska vagyok, az írkászolás óvodájában formákat rajzolgatva, figyelve, csodálva a nagyobbakat. Ám azt is tudom, tett, gyakorlás nélkül nincs haladás. Talán néhány év távlatából visszanézve majd csak mosolygok magamon, hogy ilyen is voltam. Mint régen, a menhelyi korszakomban. Ejj, mekkora egóm volt, mennyi harcierő buzogott bennem. De nem szégyellem ám! Most máshogy tenném, de akkor annak volt az ideje. És volt abban jó, hasznos, bőven!

Csakhogy pengeélen táncoltam, mit szabad és mit nem megírni, mert valakinek folyton b@szta a csőrét, ha az igazságot is leírtam. És hamar rájöttem, hogy azt bizony, ilyen, elnöki keretek között „nem tehetem meg”.

Mikor lemondtam a menhely vezetéséről, egyik kísérő ok volt, hogy szabad akartam lenni. Hogy ha facebookon írok egy rendszer ellenesnek minősülő mondatot, ne jöhessen kerülő úton a dorgálás: vegyem csak le, mert majd nem lesz támogatás a menhelynek. Persze, személyesen nem merték, csak közvetítővel. Na igen, a önvédelem hevével igencsak szembetalálkoztak volna, és ahhoz már nem volt bátorságuk. Tudjuk, az elnyomók legtöbbször sunyik.

400 km-t utaztam végül, hogy szabad legyek.

Most nagyon élvezem, hogy az emberek nem ismernek az utcán. Mondjuk, sokat nem is járok közterületen.. :D A hely, ahol dolgozom, épp elég nagy ahhoz, hogy jó ideig ne is ismerjenek meg. Bár, ha jól sejtem, ez úgyis el fog jönni végül. Viszont a szabadságomat már nem tudják korlátozni. Mert a magam ura vagyok, és nem függ tőlem 150 kutya sorsa.

Nem kell féltenem a megélhetésemet, a gyermekemet, nincs hitelem, nincs semmi, ami gúzsba kötne. És ez hatalmat ad. Egyszer régen átsuhant rajtam az a gondolat, hogy több olyan emberre lenne szükség, akinek nincs veszíteni valója. Mert nekik kell(ene) viselni a terheket, tüntetéseket, az igaz szavak súlyát a vállaikon, legalábbis kezdetben. Mert az egyedülálló anya 2-3 gyerekkel, a kisnyugdíjas a pár tizen ezer forinttal, és társaik nem merik kockára tenni a biztonságukat. Hibáztatjuk őket? Nem. A túlélés az első ösztön, a csordaszellem ezt a célt szolgálja.

Aztán egy nap arra ébredtem, hogy hiszen már én is egy ilyen vagyok, akire a jövő alakulását gondolatban kivetítettem.

Akkor most megtegyem, leírjam, kimondjam?

Miért ne? Miért csak a hülyék lehetnek hangosak? A normálisak pedig csendben lapulnak, mert egy pozitív posztra, kommentre 5-10 troll jön. És így inkább felhagynak, főleg, ha az ő lelkük tűrőképessége kisebb.

Hát, én annyi verést, ordítást kaptam gyerekkoromban, hogy nincs az a troll, aki ezt túlszárnyalhatja. Megedzőttem. Talán erre az életre, egyre jobban azt érzem. Scarlett-en, Fable hősnőkön, Biharin és társain szocializálódtam, hogy kezelni is tudjam ezeket, anélkül, hogy végül pszichopatába csapnék át.

Úgyhogy azt hiszem, emiatt nem fogok csendben maradni, és lenyelni a véleményem, gondolataimat. Hiszek a kollektívban, hogy az én gondolatom, érzésem nem csak az enyém. Csak vannak, akik nem merik, akarják hallatni a hangjukat.

Aztán persze lehet, hogy a kutyát sem érdekli, benne van a pakliban. A visszajelzések tengerében ezt mondjuk nem gondolom. A negatív kritika is egy elért eredmény, mert ha b@ssza a csőrét a kreténnek, akkor ott igazság bújik meg a mélyen..

A ZalaiZug teljes nevében szerepel a zengő szó is. Vezetés közben ugyanis hallani a hegyeket, felfelé jövet, ide hozzám. Mikor először hallottam, valószínűleg akkor döntöttem el: ide kell jönnöm.

Talán itt az ideje, hogy ne csak a hegyek zengjenek.

Hanem a hangok is. Az igazak hangja.

Nem csak a szobában, vagy az íróasztal mögött suttogva, vagy csak magunkban, újra és újra olvasva a sorokat.

Most még kissé halkan, a sajátomat hallom, de becsatlakozom azokhoz, akik már zengik egy ideje az igazságot. Aztán idővel talán egyre többen, több helyen lesznek hangosak.

Mert nem jó ez így, ami van, és ami felé haladunk.

Ma van az olvasás világnapja. Ma lettem 31 éves.

Most értem el oda, hogy szabadon olvasok, hallgatok, írok és hangot adok.

És csak arra buzdítalak, kövesd a szíved sugallta dallamot te magad is.

Mindenkinek más a hívó szó, amiben teljes lehet az élete, és hozzátehet a kollektívhez. Csak tedd meg, kis lépésekben. Mosolyogj, segíts, támogass, teremts, vess, figyelj, észlelj, kapcsolódj.

Hallgatózz.

Aztán majd ha készen állsz, te is hangot adsz.

ZalaiZug