Gyakran megkapom a kérdést, hogy miért nem leszek állandós, miért nem kötök szerződést és állok hadba nyolc órás munkavégzéssel, fixen? Valahol, bárhol, mint egy rendes ember. Hiszen az biztos pont lenne, milyen jó is az.

És tudjátok mit? Az elmúlt két hétben ismétlést kaptam: igaz! Valóban biztos pont lenne a valódi Életem végének! Mert abban a pillanatban, ha ismét belecsúsznék a mókuskerékbe, az 1-2-3 műszakban, több munkahelyen való robotolásba, akkor egy elképesztően rövid idő alatt vágnám el magam – magamtól.

És én ezt nem akarom. Most, így nem.

Engem vígasztal a tudat, hogy csak időleges, olykor egy-két hét húzósabb, mikor szinte nincs szabadnap, és a munka utáni házimunka, kapkodás elkap. De tudom, hogy jövő héten már ismét lesz 3 napom is itthon, mikor végre visszalassulhatok, magamba bukfencezhetek, és kényszer nélkül élhetek.

De annak, akit hitelek, anyagi terhek, gyerekek feletti felelősség terheli a vállát, azzal mi lesz?

Mikor lesz időd gondolkodni, elmélkedni, az érzelmeidet-tetteidet megfigyelni, annak következményeit mérlegelni? Olvasni, nyitott elmével, lelkesedéssel valami újat megfigyelni, tanulni, fejlődni? Tervezni, alkotni, szeretni, pihenni vagy aktívnak, tetterősnek otthon lenni? Figyelni a párodra, a gyerekre, a lehulló hópelyhekre vagy a feletted szálló madárra?

A mai társadalom egyszerre áldás és átok is egyben. Remekül kondícionál már gyerekkortól arra, hogy akard az anyagi javakat, hogy a nyakadba vegyél önként vállalt rabigákat, hogy természetesnek vedd azt, ami valójában talán nem is az. Hogy a hétfő reggeli ébresztő után vasárnap estig úgy teljenek a napok, órák, percek, hogy mindig elfoglalt legyél, kelljen valamit még elvégezned, és a robotmunka közben az a halvány remény éljen benned, hogy majd.. Majd ekkor vagy akkor pihenhetsz, könnyebb lesz, és megéri minden, amit feláldoztál időközben.

Majd megvalósítod a terveket, álmokat nyáron.. Ám, jön a szezon, toljuk télre, majd a meleg szobában előveszed – gondolod. Ám, valahogy akkor sem éred utol magad, de időd sincs arra, hogy újra gondolj vele, s már csak fejcsóválva konstatálod: talán majd egyszer.

S kezdődik a reggel hétfőn, januárban, s mire észbe kapsz, már a harmadik gyertya ég decemberben.

Én tudok, és szeretek is dolgozni. 13 éves korom óta teszem is. Ellátom magam azóta mindennel, amivel kell. Évek óta külön élek, rendszerint egyszerre legalább két munkahelyem volt, mégsem hiszem, hogy ezekkel valaha is elérném azt, hogy elég legyen.

Hacsak fejben meg nem változtattam volna magam.

És tudod, mire jöttem rá mégis? Az elmúlt egy évben?

Hogy nem volt még élőbb időszakom, mint most. Mikor heti 2-4-5 napot dolgozok, egy kis présházban lakok, és egy teli kamra felett épp a laptopomon írok.

Két hete 5-6 napokat dolgozom. És noha jegyzetelek napközben, ha véletlenül érkezik egy átsuhanó ötlet, gondolat.. De mikor hazaérek, és a kevés fennmaradó időt nézem, rájövök, hogy nem elég.

Nem lehet egyszerre dolgozni fixen, rendesen, háztartást tökéletesen vezetni, minden napra meleg ételt főzni, foglalkozni a „gyerekekkel”, karácsonyi díszeket alkotni és a fenyőágakat végre feltenni, eleget aludni, olvasni, okosodni, nyitottnak maradni, és alkotni is.

Olyan könnyű lenne belecsúszni a hétköznapok körforgásába, ha normális emberként akarnék élni. Annyi mindenkinek megy. Hétfőtől vasárnapig ugyanúgy, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre az egyszer bizton elkövetkezendő, talán fájdalmas halálig. Néha egy nyaralás, néha egy drágább háztartási eszköz, egy extra kényeztetés, ami a szem előtt lebegve csaliként húz egyre mélyebbre, hitelekkel, társadalmi nyomással hálót fonva a végtagok köré, melyből egy idő után tényleg nem szabadulhatsz.

Néha nekem is lesznek húzósabb időszakok, amiket önként vállalok. Tudatosan, tervezetten, mert oka van. Mert pénzből élek én is, szerencsére őstehetségként kevésből is remekül. És bizony nekem is vannak terveim, céljaim, életminőségemet könnyítő, javító kiadások, melyekkel számolok.

De tudom, hogy ha nem tanulnék meg határt szabni, és azt mondani, végeredményben ennyi elég, akkor valami olyan árat fizetnék számomra nélkülözhető dolgokért, amit megízlelve a szabadságot, többé bizony nem fizetek meg.

Néha azért kell kimenni a komfortzónán kívülre, hogy megízlelve a kintet, még jobban értékelhessük azt, ami már bent megvan.

Nekem nem sok mindenem van, s másnak lehet, hogy értéktelen lenne.. De visszahelyezkedve most az én kis hegyi életembe.. Még jobban látom, hogy mekkora kincs van a birtokomban.

A lehetőség, a kényszer nélküliség, a saját választás ritka égi ajándéka.

Ami nem volt ingyen ám, ára van, s nem is akármilyen. De ezt mindannyian csak saját magunk látjuk, a bennünk élő tűpontos mérlegen. S hogy megtérül-e majd, ha egy nap elfújom az utolsó gyertyát? Nem tudom.

De saját magam kofájaként úgy érzem, az általam kosárba rakott élet épp most érik be.

De folyton figyelni kell, mint az almákat, miket mosolygós pirosan szedsz le ősszel. Van, amit rögtön elfogyasztasz, van, amit ivólének dobsz, van, mit a pincében, faládában tárolsz. Időközönként át kell nézni őket, van-e köztük sérült, penészes vagy molyos. És bizony szelektálni kell, ha nem akarod, hogy az összes kárba vesszen idő előtt. És jó, ha nem csak őrizgeted, hanem meg is eszed, hogy ha már van, és dolgoztál vele, hasznosuljon is a szervezetedben.

Így vagyok én az élettel, és a munkával is valahogy. Folyton figyelni, nézni, ízlelni kell. Mert tud remek lehetőség lenni a munka, pénz, fogyasztási eszközök, szép dolgok adta kellemes érzés, a kényelem. De ha csak a kosarakat, tárolókat fejlesztjük, hajhásszuk, és közben nem teszünk a polcra gyümölcsöt, finomságot, lelki és testi egészséget, örömöt, boldogságot, s nem ízleljük őket naponta.. Akkor épp a lényegét veszítjük el a nagy világi lehetőségnek.

Azt nem tudom, és nem is dolgom, ki milyen taktikát választ erre a feladatra.

De én ha belegondolok, hogy a kis repedt, zöldséges ládákban is tökéletesen jól érzik magukat az általam készített befőttek, néhány méterre alattam.. És minden egyéb területen törekszem arra, hogy a nekem vágyott, akart, hajszolt dolgok mellett legyen egy fék is, ami nem más, mint az elég kijelentés.. Akkor az írás, a pihenés, a fejlődés vágya és megélése miatt szívesen lemondok a drága polcokról, a nélkülözhető eszközökről, és az ezeket kötelezően kiszolgáló fix, biztonságos munkahelyről.

Így hát ha tőlem azt kérdeznéd, miért nem dolgozom és élek „rendesen”, akkor kérdezd meg magadtól is: Te miért és meddig teszed ezt? Mi az, amid meg van, de felesleges, s mi az, ami nem pénzbe kerül, mégsem veszed elő odalentről, a szíves mélyén lévő rejtett asztal alól?