Tegnap este borsófőzeléket vacsoráztam. Cukroborsóból, amit ügye héjastól tettem el. Így bizony előfordulhatott, hogy nem kívánt lakók is maradtak a héjakban elbújva.

Amiből egyet sikerült is észrevennem tegnap. Olvastam közben az új könyvem, csak néha felpillantottam, merre van még a tányérban étek, hogy arrafelé haladjon a kanál. És tessék, bumm. Egy kukac.

Fintorogtam, átfutott az agyamon, hogy már itt is van?? Majd kivettem, és ettem tovább. Nem mondom, hogy nem gondoltam rá, mit rejtenek még a további kanalak, és hogy hány van, amit esetleg már megettem evés közben.. De azért éhesebb voltam annál, és többre értékeltem a munkámat, ami a tányérig juttatta a borsót, minthogy fogjam, és feladva a vacsorát, kiöntsem. Egy-két kukac sajnos néha belekerül a levesbe..Vagy főzelékbe, lekvárba, kompótba. Igyekeztem helyre tenni fejben, és öklendezés helyett elkönyvelni úgy, hogy legfeljebb plusz fehérjeforrás került még a fogásba..

És elgondolkodtam ezen a kukac témán. Mennyit változtam e téren.. A saját élet, a nem kis befektetett munka, a természet adta lehetőségek jó és rossz oldala, amit egy idő után el kell, hogy fogadjak, máskülönben igencsak éhen maradnék. Kukac ugyanis a legtöbb mindenben van, lenne. Ha észreveszed, ha nem. Lehet ellene permetezéssel védekezni, tűzzel-vassal írtani.. De akkor pont az ellen fordulnék, ami miatt ezt az életformát választottam.

Régen egy gyümölcslevesben talált kis kukac miatt nem voltam hajlandó megenni a tányér további tartalmát. Nem ettem cseresznyét, csak ha kettévágtam. Mindent, ami ilyen téren veszélyes, kerültem. Ami kicsit is ellenvéleményes lett volna, vagy teret adott volna a kukacoskodásra, abba inkább bele se mentem. Azért szép lassan fejlődök, azt hiszem.

Még most sem szeretem a kukacokat, de már nem adom fel azért azt, ami számomra ezért vagy azért fontos.

A blog körül is rengeteg a kukac. Kisebb-nagyobb, némelyik igencsak kártékony.. De azért szép lassan megtanulom kipiszkálni őket a főztömből, vagy a káposzta levelekről. Nem hagyom, hogy elvegyék az étvágyamat, és kiöntsem azt, amivel dolgozom, ami fontos nekem, és amiben örömömet lelem.

Vegyszerrel továbbra sem permetezek, de csalánlével biza néha kapnak egy-két adaggal. Látom, hogy esetenként igencsak megvadulnak tőle, de legtöbbször szépen távoznak, vagy tekeregve belefulladnak. Néha már jön egy-egy itt élő madárka, vagy egyéb ragadozó, aki helyettem is rájuk mar. És végül egyre kevesebben lesznek, vagy legalábbis a növekvő, gyarapodó, egyre színesebb kertben ők is elfoglalják a helyüket. Mert nekik is van szerepük a nagy egészben.

Van, ki zsákmány lesz egy békának, van ki sajnos eljut az erős károkozó szintig, akit így kénytelen leszek a kis ujjaimmal szétnyomni. És lesz, aki rágcsál ugyan a kapromon, de idő kérdése, és egy gyönyörű fecskefarkú lepke lesz, mert megfejlődi a saját útját. Néha mérlegelek, és áldozatokat hozok, a jut is, marad is elv alapján esélyt adok.

Saját kép: A kapromon lakmározó fecskefarkú pillangó hernyója

Mindenesetre aki a természetbe vágyik, annak számolnia kell, hogy a lepkék mellett bizony kukacok is lesznek.

Egyre jobban kezelem már én is ezeket a helyzeteket. S igyekszem úgy nézni a dolgokat, hogy ha nem lenne nekik itt valami csábító, vonzó falat, akkor nem is erre kúsznának-másznának.

És mivel én már sejtem, mi alakul még a Zugban, számolok azzal, hogy a kukacok hada nem hogy csökken, de növekedni fog idővel. Mindenesetre vannak taktikáim, hogy rendszabályozzam az állományt, sok szép kártevőt távoltartó virággal, ragadozóknak búvóhellyel, természetes főzetekkel, és persze fürge ujjakkal.

Úgyhogy gyertek csak és lakmározzatok. Amíg tudtok.