Ugatnak a kóborkák a komment szekcióban rendszeresen. Kitartóan visszatérve, vagy időnként erre vetődve, éhesen egy kis figyelemre, tesztoszteron túltengésben, de könnyebbülésre képtelen. Viszket nekik itt is, ott is, szájpadlásukra csont szorult, teherként cipelve bolhákat, kullancsokat, nyüveket. Éhesek, fáznak, érintésre vágynak, de nem találják a módját, hogy méltó otthont találjanak, ahol szeretve és megbecsülve vannak. Ha sziréna hangját hallják, bosszankodnak, ahelyett, hogy örülnének, hogy a hangjelzésnek köszönhetően időben elugorhatnak a többmázsás kerekek alól, új esélyt kapva a boldogulásra. Nem. Ők kommentekben a semmit ugatva fárasztják magukat, ahelyett, hogy tartalékolnának, és figyelnének, hátha valami jó dolog csurranhatna számukra. Kérdem én tőled, jó ez így neked?

Te, aki azzal vádolsz, többnek képzelem magamat, mint ami vagyok..  Miért tartod magad egy senkinek?

Te, aki azt vágod a fejemhez, miért vannak bárminemű igényeim, miközben egy tizes skálán jó, ha hatos vagyok.. Te miért becsülöd magad még nálam is kisebbre, a nullához közelítve?

Te, aki szerint fényezem magam a neten, ahelyett, hogy csendben, némán élném az életem.. Te miért hiszed, hogy rád nem volna kíváncsi senki sem, ha bátor lennél te is mutatni magad?

Te, aki minősíted a külsőm változtatásra kevésbé alkalmas részeit, személyeskedően.. Melyik pontját gyűlölöd a sajátodnak, s mit csúfoltak rajtad is gyereknek?

Te, aki olyan dolgot is odaképzelsz egy tartalom mellé, ami el sem hangzott, s azt gondolod, mindenki hülye, csak te nem.. Neked milyen érzelmet triggereltem előtte, amit megtalálni nem tudtál, de támadást indítani egy képzelt sértés ellen igen..?

Te, aki rám haragszol anyád, apád, testvéred, főnököd, párod, munkatársad helyett.. Te mikor eszmélsz arra, hogy nem jó ellenséget kergetsz?

Te, aki engem olvasol, hallgatsz, mikor elvileg utálsz.. Mikor döntesz felelősséggel, s keresel olyat, akit szeretsz?

Te, aki gyűlölködő kommentet írsz.. Mikor érted meg, hogy az algoritmus hogyan dolgozik, s hogy tetteddel épp azt éred el, hogy még többet kapjál belőlem?

Te, aki engem vagy mást bántasz szavakkal vagy tettekkel.. Mikor jössz rá arra, hogy magaddal is épp ezt teszed?

Te, aki ott vagy a túloldalon.. Neked is sikerülhet az, ami nekem.

Ha nem csak a szád-kezed jár, kommenteket írva, hanem magad felé fordulva elindulsz, és fejleszted magad.

Látod, egy erős hatosként, se nem túl okosan, se nem bombanőként, nagy orral, kis mellel, saját hétköznapi tapasztalatokat-érzéseket-élményeket megosztva, nőként, harmincasként is eléldegélek. Méghozzá egyre kerekebben, eredményesebben. Semmi extrát nem végrehajtva, produkálva, csupán napról napra közelebb jutva ahhoz, amit vágytam és elterveztem. Az én hétköznapi, egyszerű, szerény, blogolós #hegyiéletem az, ami egyeseknek annyira a szemét piszkálja. Hát nem érdekes, vicces és egyszersmind elismerés is egyben?

S még olyan jeles, különleges személyeket is a rajongó táboromban köszönthetek, s a becses figyelmüket elnyerhetem, mint amilyen te vagy.

És én örülök neked. Mert tudom, hogy többre vagy képes, és értékes vagy valahol egész mélyen. Csak az alpári, paraszt, bunkó viselkedésed ezt sikeresen leplezi. Magad és mások előtt legalábbis. De én tudom.. Tudom, hogy arra vágysz, amit kritizálsz. Csak nem hiszel magadban még. Mert a nevelésed, tapasztalataid során félretanítottak, s nem érted, nem ismered azt, amit itt látsz és tapasztalsz. S mint tudjuk, a félős kutya ugat.

Nem baj, megférünk egymás mellett, amíg nem harapsz. Beléd nem rúgok, csak néha egy kis élelmet szórok. Annyira adva csupán figyelmet neked, hogy kíváncsi legyél rám, s az utcán ne szaladj a másik irányba. Vannak, akiket sokáig tart becserkészni, és elhitetni velük: hogy nem sintér vagyok, hanem talán utolsó megmentő.

Maradj kérlek a virtuális utcában, az oldalamon, kukkants rá néha némely posztomra. S utálkozva, becsmérelve is, de jusson el némely foszlány az agyadba, szívedbe. Egy nap talán elhiszed és megvalósítod te is azt, amit korábban én sem hittem volna. S lám, életem közepére mégis csak sikerülget. Az ugatátásaitok ugyanis végre nem zavar. Megtanultam kihallani belőle, mikor vagytok éhesek, fáradtak, mikor féltek, vagytok magányosak, vagy mikor szorult be a fejetek két léc közé, a kerítésemen kukucskálva befelé.

S tudjuk, úgyis visszajöttök szimatolni, kaját keresgélni. Legfeljebb a sötétben, rejtve, hogy senki ne lássa. Nem baj, engem nem zavar. A kóbor, éhes, segítségre szoruló kutyák voltak mindig is a kedvenceim. Ugassatok csak, én majd figyelek, s néha dobok egy kis finomságot, hátha egy nap kikupálódtok.

Írta nem csekély pimaszsággal, szemtelenséggel és magabiztossággal Dia, a #hegyilány. Csak hogy legyen min csámcsogni..