Ott kezdődött minden. A hóval teli árokban, nagyjából 13 évesen.

Ahogy ketten akartak belerángatni, és lenyomni, ahogy előtte számos alkalomkor megtették már ők és mások is. Sokan bántottak addigra tettlegesen és szóban. Ám, én gyenge voltam, törékeny, és egy szellő elég volt, hogy elessek. Úgy hittem, ennek ez a rendje. Ők irányítanak, én pedig tűrök.

Ám, akkor a semmiből valami felszínre tört. Ahogy az útról az árok alja felé lendültünk, valami kiugrott a mélyből. Nem volt szarva, pengeéles fogsora, se fekete bundája, patája. Nem gonosz volt az, nem fékezhetetlen dög, mi sunyin rejtőzött, várva a pillanatot, mikor támadhat.

De akkor először észleltem ilyen közel magamhoz, s engedtem meg neki, hogy felszínre törjön. S ő nem volt más, mint a Belső Erő, aki azóta is velem van. S ha kell, megmutatja magát.

A kép forrása: Pixabay

Akkor ott, először legyőztem a testvérem, és a nagydarab fiú haverunkat. Egyedül, én, a csenevész. Ez a pillanat még évekig nevetve került említésre, s én csak mostanában szembesültem a horderejével.

Előtte ezerszer sírtam, maradtam alul, s nyomtak le.. De akkor ott, az árokban én kerültem felülre. Emlékszem, ahogy a nővérem alattam prüszkölt, és segítségért rimánkodott, már amennyire a szájába, arcába kemény markokkal érkező hó alatt képes volt erre. Ott, akkor először győztem én, a kicsi, a túlerő fölött. Észleltem a pontot, ahol megálljt kellett parancsolni, mert: elég volt példát statuálni. Ennyit akartam. Nem magamtól támadva letiporni, elnyomni. Csak annyit akartam elérni, hogy leszálljanak rólam és békén hagyjanak. Én nem bántani akartam, csak megvédeni magamat.

S akkor, ott, először ez a vágyam teljesült. Onnantól kezdve már megváltozott a közeg. Nem voltam többet a kicsi, akivel bármit meg lehet tenni. Mikor néhanapján mégis megpróbálták, hátha csak pillanatnyi szerencse volt az a bizonyos hóban való győzelem.. Akkor újra és újra megvédtem magam. S emlékszem, mikor légycsapóval kergettem ki a házból a piszkáló felet, vagy jéghideg tekintettel és szavakkal hűtöttem le a szemben álló felet.

Talán azután fordultam vissza a csúfolódó osztálytársak felé is, s azzal a lendülettel elértem, hogy az óra végén békülőcukorral kínáljanak meg.

Tudod, azt hiszem, le kell jutni a nekünk való megalázó mélységbe, el egészen a szakadék szélére. Hogy mikor egy pillanatra megállunk, hátunk mögött a csaholó horda bűzös leheletét érezve el tudjuk dönteni: megállunk, karunkat széttárjuk és élve marcangoljanak, várva a halálunk..

Vagy szembenézve a vadakkal, engedjük, hogy feltörjön belőlünk az, akit egyesek olyan nagyon elnyomni akarnak.. És olykor a lehetetlent is megugorva, végül épségben, győzelemtől telve folytathassuk utunkat.

Nekem ez ott tizenévesen kezdődött. De életem addig az állatokhoz kapcsolódó szép emlékek mellett csupa rossz volt. Hogy miért akkor, miért ott, miért pont velük történt ez meg, nem tudom. De a lényeg, hogy bekövetkezett és helyreállította a lelkemet. Történtek utána is kellemetlen események, az igaz. De onnantól kezdve soha, senki nem nyomhatott úgy igazán le, hogy következménye ne lehessen. Az árokból győztesen kilépve azóta sem tűröm, hogy valaki megpróbáljon visszalökni a mélybe, hogy a hajamnál fogva rángasson, hogy önvédelem nélkül némán tűrjem, ha megaláz, lenyomni próbál.

Olykor engedem a Belső Erőnek, hogy előre lépjen, és ha nem is szépen, de győzelemre törekedve intézkedjen. És az igazság az, hogy szeretem, fontos nekem, és alkalomadtán roppantul szórakoztat. Ő az, aki mire kimondja valaki velem szemben a mondatot, én gondolkodás nélkül vágom rá a többszörösen erős, harcias válaszom. Ő az, aki támaszt ad nekem akkor is, mikor támadnak a számomra igaznak és valósnak vélt véleményem miatt, tudva, hogy amit gondolok és képviselek, azok az igaz akaratot mutatják. Ő az, aki velem van a csendben, az izzasztó munkákban, a pillanat törtrésze alatt reagált helyzetekben, a kihívások előtt nagy levegőt lélegezve. Azt akarom, hogy amíg élek, velem legyen. Mert ő is én vagyok, csak az egyensúly miatt legtöbbször ő csak csendben figyel. Ám, ha kell, előre lép és felveszi az épp kívánatos harci alakzatot.

Mostanában sok volt a dolga, mert egyesek túlzásba estek, és az árokba akartak sodorni. S hó híján lehet, hogy piszkosabb munkát végzett, s erősebb nyoma maradt, mint tervezte.

Nem baj, jó ez így. Nem csak a felderítőket iktatta ki, hanem az első felvonulókat is, akik tudatlanul sétáltak a hegyi útra. Pedig volt idejük megfigyelni a szelek hangját, a madarak vijjogását, a morajló eget. Tudhatták volna, hogy hiába süt fényesen a nap, ha tél van, attól még arcukra fagyhat a mosoly, ha elfelejtik, hogy a hegyre indultak a lányhoz.

Életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt, mikor Klauhoz csatlakozott Dia is, azon a havas, húsz évvel ezelőtti ártatlannak induló napon. Én szerencsés vagyok. Már ennyi ideje velem van, és segít, mikor elindulnék lefelé az árokba, magamtól vagy mások által elgyengítve. Cserébe nem nyomom el, nem tagadom le, csakcsupán szelíden kérem néha, hogy nyugodjon még egy kicsit le. Majd, majd ha nem lesz más megoldás, gyere te.. Talán néha ő ír, néha én. A szemtelen videók alighanem általa születnek. Vagy, csak rá tudom fogni, akárcsak a hormonok által vezérelt női időszakra.

De amit ő tesz, csinál, mond, az is én vagyok. Elég gyakran vagyunk már egyszerre jelen, egyensúlyban. Ezt éljük igazán. Hangosan nevetve, szökkenve járva, olykor szenvedélyesen káromkodva, csatát vívva, másokat védve, élvezettel belemerülve a szerelembe, és bizony felvállalva azt, hogy se ő, se én nem szentnek születtünk, ám a ténylegesen rossz cselekedeteket (már ha tudatában vagyunk) kényesen kerüljük.

Mikor azt kérdezitek, honnan az erőm, ezt tudnám válaszolni.

Ott van, ahol a tiéd is, már ha engednéd végre felszínre törni. Időben, kontrollal téve ezt, máskülönben így vagy úgy, de pórul jársz.

Mert aki örök életére fogva tartja, olykor koloncot dobva neki, az vesztes is marad, míg a sírba nem teszik. S csak panaszkodik, sopánkodik, hogy neki semmi sem sikerül, hogy őt mindenki bántja. Holott az Erő ott van benne, csak nem meri kiengedni.

Aki pedig fenevadként retteg tőle, s ahhoz is gyenge, hogy legalább magához szokatni próbálná.. Az egy napon, mikor épp egy kényes, problémás helyzet adódik, akkor fékezhetetlenül kitör majd, s mészárolni kezdi azt, akit ér, akár megérdemli, akár nem.

Szóval ha az erődet keresed, a tükörbe nézve kezd. Aztán talán egy nap, mikor téged is a hóba akarnak rántani, vagy nyilvánosan, jogtalanul aláznak, mikor hülyének néznek gátlástalan, mikor.. Mikor elérted a pontot, hogy megállj, levegőt vegyél, és hátra fordulj.. Na, majd akkor te is megtudod, milyen az, mikor egyedül vagy, mégsem magányosan. Akárhány éves is vagy, férfi vagy nő, vele csak jobb lehet az életed. S minden egyes nap nélküle vétek. Engedd ki kérlek, időben, gyakorolva, hogy ne vesztesként távozz a halálba, vagy elítéltként valamelyik büntetésvégrehajtási intézménybe.

Olykor talán én leszek az a fenevad, aki üldözlek téged, úgy csinálva, mintha húsodra fájna a fogam. Pedig én csak ugatok, de nem harapok.

Kivéve, ha te támadsz nekem. Mert akkor kirántom a fejedet, akár a gyenge galambnak.

 ZalaiZug - Dia