Délután fát vágtam, egészen addig, míg le nem bukott a nap bíbor, narancs fényekkel kísérve, mintegy jelezve, a mai műsornak vége kell lennie, s adjam át a színpadot az esti szereplőknek. A cinkék is utolsókat szemezgették a csurig töltött etetőkről, a közelben élő hollók is vonultak vissza éjjeli alvóhelyükre

Kellemesen elfáradtam, s mosolyogtam a helytálló mondáson: a fa kétszer fűt, legalább.

Kezem hozzászokott az új szerszámhoz, melyet a napokban kaptam, egy ismerős idegentől, meglepetés gyanánt. Megtisztelt azzal, hogy az örökségben maradt kasza kalapáló készletet nekem ajánlotta, látva, hogy szeretem ezt a fajta nem épp nőies csecsebecse típust. S a csomagban lapult még e kis balta, sarló, kalapács és patkó. Szép sorban mindegyik belesimul majd a tenyerembe, mikor eljön az aktuális munka ideje.

Most a favágásé van, így hát csattant, pattant a fa, hasított a szerszám, és a gondosan megdolgozott nyél szálkát sem rejtett el tenyeremben. Egy szó, mint száz, már most megszerettem.

S szép lassan fogytak a kuglik, melyeket még tavaly tettem félre, mert nem bírtam vele az itthoni életlennel. Néhány törősdarázs lakkal, ászka csapattal, és sejtésem szerint fadongó fúrattal rendelkezőt félretettem, de az útban lévők végül mind elfogytak. Aztán persze van még a hátsó sorokban vágni való, de mint tudjuk, a nap már lebukott, így az idő elfogyott.

S miközben vödörbe szedtem a fát, mit a kis kályhámba tologatok majd, arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok. Hogy baltát kaptam, nem pedig egy újabb szépen hangzó ígéretet, favágást illetően. Mert nagyobb kincs az, ha jó eszközünk, erőnk, tudásunk van ahhoz, hogy elvégezni tudjuk az adott feladatot, mint mindig valakit megkérni, valakire várni, hogy megtegye nekünk. Mert függni nem jó, senkitől se. Úgy gondolom, jó, ha ezt elkerüljük, hacsak lehet.

Néhány hete a bolhán hasító fejszéket néztem, de akivel voltam, jelezte, neki van otthon, majd ő megoldja a favágás gondját, ezért igazán nem kell vennem. Szemeztem még vele egy kicsit, de engedve a női energiának, elengedtem a B terv kísértését, és a deazérténmégismegveszem gondolatot. Legyen, gyakorolni kell a bizalmat és a másikra támaszkodást. Hisz nekem az az igazi feladat, kihívás, nem pedig a favágás, mit már kamaszkoromban igen ügyesen űztem.

S azóta az eltelt időben végül se férfi nem jött a kuglikat összevágni, se a bolhára nem jutottam el, megvenni az eszközt hozzá. A kicsi balta, mit még Anyámtól kaptam hozományul, lassan a gyújtóst se viszi, nemhogy a kuglikat, mik takaros sorokban várakoznak. Ám ez innentől már sokkal jobb lesz. Hasítófejsze is kell majd, de míg az nincs idehaza, ezzel a meglepetéssel is remekül vágódni fog a fa!

Mindezt úgy, hogy se nem kértem, sőt, még tiltakoztam is, merthogy nem érdemlem meg. Mégis nagyon hálás vagyok érte, és eszembe jutott, hogy milyen nehéz néha annak, ki mégis segítséget kér. Így végül leszokunk róla, és még ha szükség hozná, akkor sem tesszük, mert sok a kéretlen, felesleges kör. Mint az alábbi példa is mutatja.

A minap láttam egy belevaló hölgy posztját, ahol hasonló gondban volt, mint én. Megfelelő, erős, és olcsó eszközt keresett, amivel vágni tudja a megvásárolt fát, ehhez kért tanácsot az internet népétől. Felfigyeltem rá, hátha hasznos lehet nekem is, ezért beleolvastam a kommentekbe nyomban. S már az elsők között ott virított az ostoba, kéretlen, semmirevaló tanács: Férfit szerezz, ne te csináld! Nem női kéznek valók ezek – természetesen egy-egy legénytől. És volt még néhány bugyutaság, mi segítségül nem szolgált, csak újabb példaként szolgált, milyen értetlenek az emberek. Már forgattam is a szememet, és agyamban már pörögtek a kontrának szánt gondolatok, ám a hölgy válaszát olvasva letettem róla. Megoldotta ő szépen, ügyesen, s a többi kommentelő is megfelelően kezelte, és tőlük kapott érdemi segítséget.

Mert az nem az, ha valaki ilyet ír, javasol. Fa van idén, lesz jövőre, és majdan azután is. Férfi pedig most sincs, s lehet, jövőre se lesz. Akkor mihez kezdjen az ember lánya? Mindig kuncsorogjon, udvaroltasson, fizessen meg embert..? Miközben ő saját maga képes rá és akarja is, hogy gondoskodni tudjon magáról?

S aki ilyet tanácsol, férfiként, mit érez, gondol? Elhiszem, hogy jó szándék vezérli.. De fordítsuk meg, hogy megértse mindenki: mikor a férfi kér főzéshez, mosáshoz tanácsot, mi a valódi segítség? Ha elmagyarázzák neki, miből, mennyit, hogyan használjon, vagy azt mondogassák: asszonyt szerezz, majd az tudja! Vagy átmegy valaki, és megcsinálja, neked nézni sem kell. S ott lesz Marika, aki így egész nap ottragad, mondja, mondja a magáét, minden másba is belekotnyeleskedik, és nemhogy segítség, de Istentelen teher is lesz. Majd mikor odajut legközelebb, hogy újra szükség lenne ugyanabban segítségre, ismét csak megreked. Kérni már nem mer, mert nem akar újabb tehert a nyakába, de okosabb meg mégsem lett. És kezdődik elölről minden. Értitek már, emberek, mi a különbség a kettő között?

Igen, lenne ember bőven, aki feljönne és dolgozna vele nálam is, de az ember lánya nem azért van egyedül inkább, mint rossz kapcsolatban, hogy random idegen udvarlókat (vagy elvileg nem azokat) akarjon a háza tájékán fogadni. Az már nem semleges terep, s a tisztes szándék keretén belül is kell egy határ, mikor az ember bárkit az intimszférájába fogad, és hát, a porta is az. Én inkább megcsinálom egyedül, minthogy a saját kis teremben kellemetlen érezzem magam.

Persze, már eljutottam oda, hogy legutóbb a léceket bartel alapon összevágtuk egy kedves új ismerőssel, mert az én kézi fűrészem és a láncfűrésze viszonylatában tényleg rengeteg időt spórolt nekem. De viszont vannak dolgok, amiket az ember maga is meg tud csinálni. Ez pontosan ilyen. Amivel nem bírok, majd félreteszem, és majd akkor megcsináltatom valakivel. Udvarló, bartel barát, vagy fizetett ember lesz ő? Majd mérlegelek.

Addig viszont hálás szívvel gondolok azokra az emberekre, akik valódi segítséget nyújtanak, s eszközt vagy tudást adnak a másik kezébe, jelen esetben az enyémbe. Még úgy is, hogy nem is ismerem őket, s ők se engem igazán. Csak az ilyen sorok olvasása után megtisztelnek azzal, hogy rám bíznak örökül olyan értékes dolgokat, mint egy kis balta, sarló, vagy kasza kalapáló. És előtte megkérdezik, szeretném-e? Mert kéretlenül, mint tudjuk, még az ajándék sem jó!

S bíztatom magamat, és másokat is, hogy ilyen tettekre törekedjünk.

Tudást, eszközt adni a másiknak a valódi segítség, érték. Nem kell mindent helyettük elvégezni, megígérni, felmenteni, élvezni azt, hogy csak általunk boldogul, mert így a saját magunk fontossága bizonyítást nyer.

Remélem, egy nap én is eljutok oda, hogy lesz olyan tudásom, gesztusom, értékem, amit továbbadni, mutatni tudok olyan embereknek, akik kérdeznek, vagy csak szépen csendben elfogadnak és majd hálás szívvel fogadnak. Jelenleg még úgy érzem, a szavakkal való zsonglőrködésnél megáll a tudományom, s még abban is van hova fejlődni, de mégis adhat ez is valami pluszt. Ha mást nem, annyit biztos, hogy kifejezni képes: Köszönöm! S talán ad némi megnyugvást azoknak, akik eszközben, receptben kérnének tanácsot, de nem mernek. Van még a bosszantó kommentekre ilyen váratlan pozitív ellenpélda! Nem is olyan rossz dolog ez az internet, hisz összeköt írót-olvasót, favágót és eszközgyártót.

Addig viszont igyekszem szépen élni, mosolyogni, és serényen használni azon javakat, amiket mások bíznak rám. Legyen az gondolat, cselekvés vagy kisbalta.  

Vigyázni fogok rá, forgatom serényen, és alakítom saját ízlésemre.

.. és azért jegyezzük meg, hasznos lehet: Baltás lány a hegy tetején. Hívatlanul jobb elkerülni, s nem erőltetni a bemenetelt.