Elköteleződés – magunkkal
Nehéz szavakba önteni, milyen az, mikor te kerülsz a középpontba. Nem máséba, hanem a sajátodba!
Az elején még jönnek a szokásos lelkiismeretet, neveltetést pöckölő belső bizonytalanságok. Leginkább valaki más hangján bent felszólalni: Csak fel kellene hívni végre; Illene visszakérdezni, pedig nem érdekel: És te hogy vagy?; Hallgatok, figyelek, mikor lélekben már rég máshol vagyok; Válaszolni kéne az üzenetekre, pedig 90%-a csak a feladónak tehermentesítés; Bizonyos témákról inkább ne írj, mert úgyis belekötnek; El kell menni családi/ismerősi körbe, mégha gyomorideg van benned, akkor is stb.
Nekem ezek és társaik, neked biztos más mondatok vannak, mik felúsznak, ha elkezdesz mást helyesnek érezni, mint eddig.
Aztán szép lassan kipróbáltam, mi lenne, ha nem a külső hangokra figyelnék, és aszerint cselekednék, hanem a saját magamét erősíteném fel. És, a lehető legnagyobb szabadsággal, természetesen senkit nem bántva és elnyomva, ezeket követném az élet jó néhány területén.
Az emberek néha észre sem veszik a különbséget, van, hogy feltűnik nekik és számon is kérik, esetleg megharagudnak, hogy hogy mersz helyettük saját magadra koncentrálni. De vannak, akik cinkosan mosolyognak, mert pontosan értik, miért fontos ez. Talán magad felé példát statuálva tudni fogják, hogyan érdemes állni hozzád, hovatovább kis lépésekben kipróbálják saját maguk valóságában.
Viszont te, te pontosan tudni, érezni fogod, mi a különbség. Mintha kötél mállana el a saját magad által kibocsátott napsugarakban, melyek eddig fogvatartottak. Rájössz arra, hogy a mi a normális csak egyénileg értelmezhető, és jól teszed, ha saját oldaladról nézve keresed. S végül elkezd egy egészen új szemlélet sarjba szökkenni, amit még te magad sem ismersz, de figyeled rezgéseit, hogy mikor mire van szüksége.
Ezt követve eljutottam oda, hogy nem válaszolok üzenetekre, kényszeresen, a másik vágyának kedvesen, önfeladón megfelelve. Nem kérdezek vissza, hogy a másik hogy van, ha nem érdekel őszintén. Nem hívok fel senkit, csak mert kell, kivéve a szolgáltatókat: de velük nem is kell felületesen bájcsevegni. Nem engedek be senkit az életembe, csak mert ő jönni, furakodni akar.
Magamat választottam, szinte minden értelemben. És a Sors úgy intézte, hogy ezt itt és most meg is tehetem, mert nincs olyan, akit e döntésemmel megkárosítanék, elnyomnék, elsodornék. Kivéve, aki a figyelmeztetések ellenére is beturakszik, mert szegény pára akkor lehet el lesz kicsit sodorva.
Igen, családosak, nagy felelősséggel járók esetén ezt aligha lehetne így megtenni. De én még/már nem ilyen helyzetben vagyok. Gyanítom okkal, mert nekem most még ezt kell megtapasztalnom.
Ha te mégis erre vágysz, teremtsd meg a lehetőségét, de ne vagdalkozz, hogy hát ezt így nem lehet; könnyű a másiknak mert nincs gyereke; ez így nem normális; kell a kompromisszum, mert különben egyedül végzed; majd megtudod ha öreg leszel és társai. Az a te gondolatod, hogy nekem hogy kellene éni, és mint ilyen, már világos lehet: engem ilyen téren nem érdekel. Kivéve, ha saját vágyaidról, érzelmeidről beszélsz, amihez cselekvő energiát tőlem remélsz. Ám itt sem akarok mit kezdeni a ventillálásoddal, ha azok csak kifogásként, panaszáradatként ömlenek rám, ahelyett, hogy a megoldásokat kutatnád, s mint külső személy, az én segítségemet kérnéd.
Elárulom: néha nagyon nehéz, ha a túloldalon jó embert sejtek, de ha nekem túl sok, vagy épp túl kevés, bizony nemet mondok. Ha a figyelmemet nem kelti fel, akkor valószínűleg nincs is dolgunk jelenleg egymással. Vagy csak épp annyit engedek be belőle, ami még nem terhes számomra. És én magam is kutatom, mi a normális. Nekem magamnak. Újra és újra.
S hogy mi alapján döntök újabban? A belső hang szerint, amit korábban évekig elnyomtam. Mert ésszel megmagyaráztam, hogy hát lehet logikus oka, amiért ellentétesen, vagy máshogy kell cselekedni, mint amit súg a hang. És hát belementem abba, ami az átlag szerint normális. Ismeritek a mondatokat: De hisz rendes, dolgos ember! Kibírom azt a pár órát a kedves anyóssal, és a beszólogatásaival.. Pénzt kell keresni, örüljek, hogy ez is van! Ha megmondom, hogy bánt engem, még a végén megsértődik, mi lesz akkor? Inkább tűröm, jobb a békesség. És a társai. Kipróbáltam, hátha nekem is működni fog. De valahogy nem akaródzott.
Aztán végül mindig bebizonyosodott, hogy a belső hang már: Előre megmondta! – bár, a fejemhez sosem vágta. Csak bízott benne, hogy tanulok végre a saját hibáimból.
Azt hiszem, ezt a leckét lassan sikerül teljesítenem. Valószínűleg lesz még néhány tesztkérdés, amin bizonyítanom kell, illetve még a mai napig a feladatokban figyelnem kell, hogy a megszerzett tudást a gyakorlatba is átültessem.. De remek tanítóim vannak, akik átvezetnek ezeken a nehézségeken. Kérdezek, figyelek, újra próbálkozom, bízva abban, hogy most majd csont nélkül sikerülni fog.
Azzal is tisztában vagyok, hogy ez csupán életem egyik teljesen új, ismeretlen, ám nagyon fontos fejezete. Amit hosszú távon nem biztos, hogy tudok, akarok, vágyok fenntartani, ám az alapozáshoz mégis nélkülözhetetlennek érzem. És, a jelenben ezt is nagyon élvezem, be kell, hogy valljam.
Talán most járok ott, hogy a régi, sz@rral teli puttonyt letettem, ám, ahhoz, hogy később adni tudjak másoknak, ahhoz az enyémben mégiscsak sok jónak kellene lenni. És most ezt töltöm, csupa olyannal, amit amúgy nagyon hasznosnak érzek: határozottsággal, önismerettel, határhúzással, szabadsággal, női energiákkal, erővel, kedvességgel, tudással, energiával, megérzésekkel, miegymással.
Nemhiába tartja a mondás: Amit megeszel, az a tied. Amit megtapasztalsz, megugrasz, elraktározol, az is. És amiket elfogyasztasz, energiát adhatnak az életben maradáshoz, tervezéshez, cselekvéshez.
És a belső hang azt súgja, jól teszem, csak így tovább! Meg lesz a haszna, nem is olyan sokára! Irány tovább a belső középpontba! Aztán persze majd utólag kiderül, jól gondoltam-e, vagy tévúton vagyok. Hiszen a sírig tartó szerelemben sem nyilatkozhatunk őszintén, ha még csak két hónapja vagyunk együtt a kiszemelttel. De hát, valahol mégiscsak el kell kezdeni a dolgokat, nemdebár?
Én ezen vagyok. Majd nyilatkozom, hogy a mostani elégedettség, boldogság, nyugalom megmarad-e?
Hiszen az a mérvadó, hogy hogyan éljük a hétköznapokat, nem? Mennyi a jó dolog, és mennyi a lekötött, szorongató érzés? Én most jó vagyok, azt hiszem. A nekem normálisat nagyon nagyon közelítem.
Kérdéseim felétek, hiszen nektek is van egy belső valóságotok, saját hanggal.
Van-e kötél, mely gúzsba fog benneteket, megakadályozva, hogy a valódi énetek az ég felé növekedjen?
Ha igen, nem tartod fontosnak, hogy kiszabadulj belőle? És jobb legyen neked? Majd egyszer? Miért nem most?
Hiszen te is csak saját magadnak lehetsz a legfontosabb!
Badarság arra várni, hogy majd más szeressen, tegyen érted erőfeszítéseket. Hiszen, ha ő jól van, épp magával foglalkozik, s veled legfeljebb összemosolyogni akar, nem pedig húzni-vonni maga után.
