Bepillantás a lelkem egy zugába

Horgolok. Reggel, délben, este. Nem unom meg, legfeljebb felbosszant, hogy ha nem sikerül egy amúgy egyszerűnek mutatkozó minta, mint a 3D-s szív. De nem csodálkozom. Iskolában, matek példákat illetően is a könnyűeket elrontottam, a nehezeket megoldottam. Néha fordítva van összerakva a fejem. Én már tudom, ti még csak sejtitek..

Horgolok. És majd nemezelek. És majd varrok. Fát csiszolok. Ültetek. Metszek. Figyelek. Meghallgatok. És.. Sok mindent tervezek, belső, szívből jövő vággyal.

Éveken keresztül mentettem el a mintákat, még odahaza, 400 km-re, és vártam a pillanatot, mikor lesz majd rá időm. De sosem jött el, mert folyton rohantam egyik munkából a másikba, várt a házimunka, a kert, minden más is fontosabb volt.

Majd ideköltöztem, és továbbra is mentettem el az újabb és újabb terveket, hogy majd.. Ha a kertet kialakítottam, ha nyugi lesz, ha nem dolgozom, ha nem késő este jövök be a kertből. Majd holnap, végre nekiülök! Olykor sikerült is, de hát kezdőként oly lassan halad. Pár forma, alkotás született, de nem elég gyorsan, látványosan. Kinn a kertben ezidő alatt mennyire más a haladás.. Órákat ülni, „tétlenül”, és gyakran vissza kell bontani nullára, mert félrement a minta. Miközben a párod kinn van, és végzi a munkát, vagy vár rád, hogy felkelj onnan, és csináljatok valami mást. És félretettem, mert volt fontosabb, hatékonyabb, szemnek nagyobb látszatot mutató.

És hát a világ helyzete a nagyvilágban, mennyire szörnyű! Háborúk, infláció, rosszindulat, szegénység, klímaválság, permetezés, chemtrail, great reset, válások, törvényi módosítások, magas adók, NAV ellenőrzések, és a sort folytathatnám.

Oly gyakran képesek ezek búraként az ember fejére kerülni, ellehetetlenítve, hogy a belső vágy igazán felerősödjön, és kézzel, hanggal, tettekkel alkotásokba, hitbe tudjon áramolni.

Én is szoktam volt e csapdába esni. Odahaza még, a kertet illetően: Ezer nagyvállalat pusztítja a nagyvilágot, mit számít, ha én komposztálok? És egy időre eltűnt a vágy, a megvalósítás, mert minden oly rossz. Nincs értelme.

Egészen addig, míg meg nem láttam a zümmögő méheket a már elültetett virágokon. Vagy a gilisztát boldogan tekergőzni a mulcsozott talajon. Kedves madaraimat hallgatni, esti dalukkal a fákon koncertet tartani.

S végül úgy jöttem ide, hogy tudtam: amit én megtehetek, meg is fogom tenni. Akárki, akármennyit árt körülöttem a természetnek, én, a kis Zugomban mindent megteszek, hogy aki oda téved szárnyakon, ízelt lábakon, szőrös tappancsokon, az békére leljen. És ha mindent meg nem is termelhetek magamnak, de vegyszer nélkül, a szeretett földön, de én azért igyekszem. És ha lesz belőle bőven, adhatok el másoknak is. Mert az emberek mindig éhesek, miért ne vennék meg tőlem a piacon, akármilyen mennyiség is lesz belőle majd? Ha nekem fontos az egészség, nekik miért ne lenne? Ha kicsi is, csálé is az az uborka, vagy káposzta, hát úgyis lesz 1-2 ember, akinek ez is jó lesz. Nem akarok én mázsákat eladni, csak annyit, ami már nekem túl sok, és nem akarom, hogy kárba vesszen. S ezt a részét tudatosan, de helyére tettem, mint félelmet. Nem érdekel a külső hatás, foglalkozom a saját dolgommal. Akkor jön majd el az árusítás ideje, mikor kell. Nem sürgetem, nem sietek, csak csinálom szépen lassan, ahogy megy nekem.

S van a kézművesség. Na, ez sokkal nehezebb kérdés! Tudom, érzem, hogy menni fog. Él már egy kép a fejemben a hogyanokról. De ismét beleestem pár hónapja abba a lelkiállapotba, hogy tényleg erre lenne kereslet? Horgolt fali díszre, aranyos kulcstartóra, ilyen-olyan apróságokra? Praktikus, kézzel készített használati tárgyakra? Ám, mivel időt és anyagköltséget igényel, azért fillérekért nem adhatom, hiszen ez is a megélhetés egyik kis lába kell, hogy legyen, azon kívül, hogy örömmel dolgozom rajta? És nem, nem kényszerből akarok alkotni, számolgatva, mit mennyiért tudok majd eladni! Örömmel, lelkesedéssel akarok teremteni, és ezt az energiát a termékekkel átadni. És persze tisztán, adózva mert a feketében így nem gondolkodhatok?

Látva magam körül az embereket, akik a legolcsóbb dolgot veszik meg, Temuról rendelik a tömegtermékeket, és úgy általában, a megélhetésük válságban? Mi értelme akkor ebbe belevágni? Hát hogy működhetne?

S kezdtem el inkább a saját megélhetésemet fókuszba helyezni. Eljártam dolgozni, heti 2-3-4 napot, ami biztosította az alap bevételeimet. Elmúlt hát az izgalom, mi lesz, ha elfogy a tartalék? S emellett volt időm a kertet is csinálgatni, hiszen abban töretlen volt a hitem. Ezenközben éltem az érzelmektől néha háborgó, néha nyugodt életem, folytattam az önismereti munkám szintén kiapadhatatlan lendületét. Coach tanfolyam, marketing, szakítást követő felismerések és miegymás épült be szépen lassan a tudatomba. S látom magam előtt, mennyi mindent nem is ismerek még, nemhogy alkalmazni tudjam.  

Szépen rendeződtek a dolgaim, tényleg ott jártam, hogy nagyjából minden rendben.

És jött a tél a hideggel. Nem volt módom a kertbe menni, és szorgoskodni. Ágyban fekvő típus nem vagyok. Keressünk akkor valami hasznosat: kezdjünk végre horgolni.

S hetek óta szinte mást sem csinálok odabent, mint a blogon „dolgozom”, tudásszomjamat podcastekkel, cikkekkel bővítem, és ezen közben horgolok, mint egy megszállott.

Még mindig nem haladok gyorsan, van, hogy hiba miatt visszabontom. De gyűlnek a kész, nekem tetsző szépségek, melyeket ha elég van már, szépen összeállítok és csokorba rendezek. Nem azt készítek, amit muszáj lenne, mert szezonja jön! Nem! Azt, ami nekem tetszik, és jó érzéssel csinálhatom. Hiszem, hogy ez érezhető, mint mindenben. Mit csinálunk kényszerből, és mit szívből.

És tudatosan igyekszem a célokra fókuszálni, az esetleges nehézségekre a kiutat, megoldási lehetőségeket megtalálni. Nem gondolhatok arra, hogy az adózás után majd mi marad. Ahogy arra sem, hogy az éhes ember nem mandalát vesz a hálószobába.

Ezzel teljesen tisztában vagyok. Hiszen én is voltam éhes, jelen és jövő miatt aggodalmaskodó. Amikor én magam sem vettem volna ilyeneket, mert máson volt a fókusz.

De egyik este, horgolás közben, békében az életemmel, rájöttem, hogy már más rezgésen vagyok. Nem csak, hogy én magam is vennék ilyet egy kedves mosolygós lánytól, de végre alkotni is lett energiám ilyeneket.

És tudom, hogy még sok-sok óra van előttem, míg kiállok a nagyvilágba ezekkel. S miközben a galéria ágy alatt a minta felé görnyedek, és próbálgatom az új mintákat, alkalomadtán herét gyártva a szívből, de elkönyvelem majd nevetve, hogy ennek is van értelme. Lesz, aki szívet szeretne, és van, ki kacagva választja majd a pajzán verziót.

És itt is megtanultam, hogy nem szabad nézni a világot, ami azon van, hogy lenyomjon. Magaddal foglalkozz először is, néha nagyon keményen erre koncentrálva. Vannak erők, amik azon vannak, hogy megsemmisítsék a vágyat, hogy alkoss egy jobb világot, hogy többet akarj, hogy merj nekiindulni. Híradó, vírus, állami szervek, kormány, propaganda, káráló szomszéd, sokan vannak a remény ellen. Nem csoda, ha néha elakadunk az áramlásban.

Persze ez még csak egy jövőkép nekem is. Még nem járok ott, hogy őstermelő és kézműves legyek. Vagy segítő hivatásom legyen, ami a távlati célok egyik valódi vágya.

De horgolok, reggel, délben, este, ha hideg van. És a kertben vagyok, ha süt a nap, és jó az idő.

És közben hallgatok, olvasok, informálódok, gondolkodok, tapasztalok, érzelmeket kóstolgatok.

És nekem ennyi egyelőre elég.

Hiszen néhány éve még álmodoztam egy csendes, szomszéd mentes helyről, ahol a cica jöhet utánam a kertbe, forgalomtól nem veszélyeztetve. Ahol a kutyáimmal hiszti nélkül sétálhatok a természetben.

Egy olyan életről, amiben nem kell megerőszakolni a jellemem, mert jó pofát kell vágni számomra rossz dolgokhoz. Ahol szabadon írhatok anélkül, hogy attól féljek, mit gondol majd rólam Erzsike.

Hogy legyen egy alap megélhetési forrásom, hogy ne rettegjek attól, mi lesz, ha venni kell valami fontosat?

Amik akkor álmok voltak, mostanra teljesültek. Számomra valódi csoda!

Hogy kezdődött? Önismerettel, tervekkel, kisebb-nagyobb tettekkel, lemondásokkal, harcokkal.

Miért ne lehetne az, hogy a mostani képek is valóra váljanak, ha a Sors is úgy akarja?  

Horgoló tűvel, ásóval, önismerettel és tudásszomjjal azon leszek, hogy rajtam ne múljon.

És ha a világra, a családra, ismerősökre, idegenekre hallgatok, még mindig ugyanott tartanék. Már, ami az elnyomást illeti. Mert voltak ám támogatók, inspirálók, segítők is. Akik előre húztak magukhoz, és nem hátra a megszokotthoz.

Kívánom, hogy beavatva életem egy kicsiny szegletébe, ami nekem is megugrandó feladat, folyamatosan,  most is, ad valami olyan energiát, amire esetleg egy ideje vártál már.

Mert az élet végeredményben szép, a borús jövőképek ellenére is.

Látod kinn a madarakat az etetőn? A pihenő kertet, ami nemsokára ébred? A farönkökbe lyukat fúrt méhek lakhelyét? Érzed a nyugalmat, amit egy jól sikerült alkotás mellett elhaladva érzel?

Igen, ügye? Végereményben csak ez számít. Hogy magaddal foglalkozz, és akard a jobbat!

Ha sokan leszünk így, városban vagy egy szőlőhegyi zugban, teljesen mindegy, akkor a világ változása talán mégsem lesz olyan rossz!

Talán, még jobb is lesz, mint most!