Mennyi szeretetet ad!

Gondoltad már? Hallottad már? Mondtad már?

Ma épp a kis gerle volt a kezemen, etetés után, mikor jött ez a gondolat. Csipogatta az arcomat, figyelt, a tenyerembe simult. Úgy éreztem, szeret.

Pár napja gondozom, egy forró betonúton találtuk, szerencse, hogy nem hajtottunk át rajta kocsival.

És amilyen természetesen jött ez az első gondolat, azonnal érkezett a következő is: a lóf@szt ad szeretetet. Ő semmit sem ad. Legfeljebb magát. De azt sem nekem, hanem a világnak. Ő csak van.

A következő pillanatban jól odafosikázott a helyére. Akkor most bosszúságot, rosszat, sz@rt ad? Csak azért, mert szintén a maga természetességében van, és működik, ahogy azt egy madárnak illik?

Valójában mi látunk bele ...

Párhuzamos valóság

1.rész: A sóska útja

Vannak mémek neten, amik a valóság és a social média közötti különbséget mutatják, viccesen. Tudod, mikor a fullos csaj mögött ott a retkes gáztűzhely, mikor a menő csávó feszít a drága kocsi előtt a nagy órájával – miközben az autó előtt slattyogva csak megállt pózerkodni, az óra meg nem mutatja a valós időt, mert elem nélkül csak dísz..

Na, lehetne ez a kép is olyan.. De mégsem az. Mert ez élet szagú, ízű. Keserű, de tiszta és egészséges.

Mindkettő valóság, a maguk életsíkjában.

Nem mást mutat, nem kirakatot, hanem a kettő közötti hosszadalmas munkafolyamatot, amíg mi magunk nem tapasztaljuk, nem tudhatjuk, hogy bizony mindkettő teljesen valós és csodálatra ...

Hullócsillagot láttam, természetesen kívántam.

Tegnap „nálunk” jártak a Perseidák. Ilyenkor még a leg földhöz ragadtabbak is felnéznek az égre, és kívánnak. Hiszen mi veszteni valójuk lehet..?

Én évek óta ugyanazt kívánom, mint fő vágyat.

(Persze, sokadiknak volt, hogy lottó nyereményt is kértem, de az még nem jött be, illetve már tudom, hogy nincs is rá szükségem.)

Elmondom, mi az: boldogságot.

Nem félek, hogy elárulva a dolgot, nem történik meg.

Végre a csillagokban való gyönyörködés közben meg is fogalmaztam, amire egy ideje már rájöttem.

A boldogság nem egy meteorrajon múlik. Ahogy nem a családunkon, a barátainkon, a munkatársainkon, és legfőképpen nem a párunkon.

Nem helyezhetjük ...

Meszelni fogok.

Reggel ez lett a Mit szeretnél ma?-kérdésre a válaszom. Belevetem magam a hullámba, míg ki nem találok valami indokot, hogy a hónapok óta húzódó munkát nehogy ismét elodázzam.

Bekeverem, pikk-pakk, gondolom lazán. Mivel nem volt nálam semmi célszerszám, így egy faékkel kanalaztam ki a meszet a zsákból. A kezem már úgyis fehér a sima falfestéktől, amivel a plafonon pár óra hosszát, a kis ecsettel és a festő pohárral, létrával egyensúlyozva már úgyis megalapztam, egy kis plusz már nem számít.

Oké, nincs olyan keverő szálam, meg fúróm se végülis, jó lesz egy kis teddy henger alap izéje, azzal is ki tudom én keverni. Hát, ha ilyen gyümölcslevest habartam volna, Jóanyám a fejemre önti, de majd leülepszik ...

  A kép forrása: Pixabay

Hány perces időtartam elolvasni?

Fene tudja. Hosszan írok, mert félek, ha lerövidítem, nem érted meg, mit szeretnék kiadni.

De nem félek, hogy nem olvasod el, mert hosszú, és inkább tovább görgetsz. Nekem mindkettő megfelel, egyikkel sem lesz nekem több vagy kevesebb.

Szokták kérdezni tőlem is, és most, hogy pár napot otthon voltam, monda Anyu, hogy tőle is. Nem félek-e fenn egyedül?

Itt mindig olyasmire gondolhatnak, hogy betörnek, megerőszakolnak, megtámad a pók a sarokban, erdei szörnyek rajzanak, medve megesz, kocsi lerobban, nyakam töröm a lépcsőn, és társai. Gondolom.

Ilyenkor mindig elmondom, hogy nem, nem félek.

Mert szerintem a városban több a drogos az 52-es buszon, a besurranó ...